Somogyi Hírlap, 1995. július (6. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-15 / 164. szám
24 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. július 15., szombat Fény nélküli élet Tünde tudomásul vette, hogy más, mint a többi gyerek: a legfontosabbat, a szeme világát veszítette el. Nem tudni biztosan mikor: az anyaméhben, a születés nehéz útján vagy itt az új világban? Az édesanya, Horváthné Trapp Tünde már a néhány napos babán észrevette a bajt, s ettől kezdve lett élete része a kislányért való aggódás. A kórházak seregét járta végig, félt, de belegyezett, a hét hónapos gyermek jobb szemlencséjének eltávolításába. A bizonytalanság azóta is marja: jól tette-e, s engedje-e a következő operációt? Az elmúlt öt évben ilyen és hasonló kérdésekkel küzdött, orvosi szaknyelvben próbált eligazodni, félszavakból reményt menteni, s kapaszkodni mindenbe, ami a gyógyulást sejteti. Sok akadályba ütközött, a legnagyobb, hogy hiába van város közelben Ka- posszerdahely, körülményes az utazás, a telefonálás két gyerek mellett. Ezért kérte segítségünket: felderíteni a járható utakat, bejárni a hivatali útvesztőket, megtudni mi jár nekik, és mi adható, mi a kis Tünde közeli jövője. Az édesanya utolsó orvosi reménye a debreceni szemklinika professzora, dr. Berta András volt, akihez minden erőlködésük ellenére sem sikerült eljutniuk, pedig a neves orvos készséggel fogadta volna őket. Ma már túl vannak a vizsgálaton. Az eredmény nem örömteli — a retrolentalis fibroplasia következtében a másik szem is súlyosan károsodott —, de legalább tiszta képet adott a szülőknek. — Hozzászoktam a tudathoz hogy Tündikével másként kell bánni — meséli Horváthné. Jól tájékozódik, a tapintás, a szagok, a hangok segítik. Az ismeretlentől fél, de könnyen megbarátkozik, ha szeretetet érez. A szerdahelyi óvodában a többiekkel azonos értékű tagként fogadták be a kislányt, Matics Gyuláné óvónő készséggel foglalkozott vele külön, hogy fejlődését biztosítsa. A budapesti szakértői bizottság az ő munkáját is minősítette, mikor Tündéről csupa jó véleményt adott. A gyermek általános ismeretei korának megfelelőek, érzékszervi hiányosságát ügyesen helyettesíti, önálló, értelmes, barátságos kislány. További harmonikus fejlődése érdekében szeptembertől javasolják a vakok óvodájába való felvételét. A szerdahelyi óvoda és iskola szívesen vállalta volna továbbra is Tündét, ám sem speciális szakemberük, sem megfelelő felszerelésük nincs. A vak gyermekek olyan sajátos foglalkozást kívánnak, amit csak az erre a célra létrehozott intézmény láthat el, mely a fővárosban a Vakok Óvodája és Általános Iskolája. Nekik nem csak tantárgyakat kell tanítani, hanem az önálló életet is: a közlekedéstől a vásárlásig, az önellátástól a kommunikációig mindent. Horváthné Trapp Tünde már járt a pesti óvodában. — Csodálatos a környezet, rengeteg a felszerelésük, s a gyerekek kiegyensúlyozottak. Hasonló társak között nem kellene kellemetlen megjegyzéseket hallania. A szerdahelyi óvónők nagy szeretettel bánnak Tündikével, de volt szülő aki szerint hátráltatta a többieket, s elvitte inkább a saját gyerekét. Pesten nem tűnne ki a környezetéből. Nincs kocsink, a heti utazgatást anyagilag nem bírnánk. Rengeteg tartozásunk van az öt éve épített házra. Úgy hallottam, hogy a Pécsen tanuló kaposvári gyerekek kapnak a várostól támogatást. (A kaposvári példa valóban figyelemre méltó: a pécsi alapítványi iskolába járók térítési díját teljes egészében az ön- kormányzat állja.) Megkérdeztük Kaposszerdahely polgár- mesterét, Balogh Józsefet, hogy mire számíthat náluk a Horváth család? — Mi is megpróbálunk mindenben segíteni a kislánynak. Törvényben meghatározott segélylehetőségeink vannak, ha írásban kérik, akkor a testület elé terjesztem, s azt a segélyformát választjuk ki, amellyel a legjobban jár a család. Már azt is mérlegeltük, milyen lehetőségei lennének a kislány helyben való képzésének, ám ahhoz speciális felszerelés kell. Rajtunk nem múlik, hogy a megfelelő iskolába kerüljön. Helesfai Katalin a vakok budapesti iskolájának igazgatója szerint a kislány fejlődésétől függ majd, hogy később részt vehet-e a helyi integrált oktatásban, ám most mindenképpen náluk a helye. A gyermek 90 százalékos, a kísérője pedig 75 százalékos utazási kedvezményt kap, a gondozási és étkezési díjat a család szociális helyzetének ismeretében állapítják meg. Ezt sok önkormányzat teljes mértékben átvállalja, tehát —: mint a példák mutatják — van lehetőség a segítségnyújtásra. Reméljük, Tünde szeptemberben útnak indul. Izményi Éva A felnőttek összefogása nyomán Tünde szeptemberben már a budapesti intézetben tanul fotó: kovács Tibor Két deci benzintől az űrkrimikig - Sci-fiből életmű - És akkor jön egy asszony A valóság néha egészen fantasztikus Nemere István: Naprakészen igyekszem tudni mindenről Nemere István az öreg írógépénél Nemere István, aki sok titokzatos jelenségben érzi meg az írói kihívást, idén tölti be 51. életévét. A magyar államalapítás királyi városában, Esztergomban, a Szenttamás-hegyi házában él, korábban élt a Balaton-parton is. Huszonegy esztendő alatt 170 könyve jelent meg idehaza mintegy 9 millió példányban. A külföldi és egyéb, idegen nyelvű kiadások száma meghaladja a húszat. Tudomása van egy titokban elkövetett, 200 ezres példány- számú üzbegisztáni kalózkiadásról is, amelyhez nem kérték szerzői hozzájárulását. Hála az első, lengyel származású feleségének (most a harmadik házasságában él), lengyelből tökéletesen fordít. A mesterséges világnyelven, eszperantóul pedig ír is. A műveket pontos és részletes bibliográfia sorolja fel. Főleg azok a gyűjtők tartanak rá igényt, akik az országos Nemere-könyvklub tagságához tartoztak 1994-ig, amíg anyagilag létezni tudott a hálózat. Valószínűleg a csúcson, 1989-ben életrajzi könyv is megjelent. Az „agykápráztató” Nemere István címmel. Hát ez szinte fantasztikus! - kiálthatnánk fel az alábbi interjú bevezetéseként. — A krimik, múlt- és jövőkutatások írója vagy tudományos ismeretterjesztő szerzője — ahogy önmagát nevezi olykor — nagyon is valóságkö- zelből indult, tényleg kirúgták a munkahelyéről az egyik első riportja miatt? — Nem, nem, én hagytam ott a mentőket 1977 tavaszán vagy a nyár elején. A róluk szóló A két deci benzin pedig szeptemberben jelent meg az Élet és Irodalomban. Amíg ápoló voltam a rohamkocsin, addig nem lehetett megírni, hogy üzemanyag-takarékossági verseny zajlott a megyék és az állomások között, és aki a legkisebb fogyasztást tudta kimutatni, az jutalma kapott. Az mind nem számított, hogy rosz- szul és lassan mennek a kocsik, nem sietnek a sofőrök, emberek halnak meg a késedelem miatt. — Riporteri anyagot gyűjtött a mentőknél? — Engem nagyon érdekelt ez a világ. Az egész családom egészségügyis volt, az apám nentőfőorvosként dolgozott ti- zenvalahány éven keresztül különböző megyékben. Vagyis nem azért mentem a mentőkhöz, hogy riportot készítsek róluk; és nem csak azért mentem el tőlük, hogy megjelenhessen. Nagy dolog volt az ilyesmi 18 esztendeje. Illetve én nem sokat kockáztattam, de az ÉS főszerkesztőjét hetekig citálták utána az Egészségügyi Minisztériumba és máshová is. — Milyen következményei lettek az ügynek? — Akár értelmesen is alakulhatott volna a folytatás, ha nem olyan, hanem más időket élünk. A Magvető szerződést kötött velem egy riportkötetre. Egész éven átjártam a mentőállomásokat az országban jobbra- balra. Az lett volna a könyv címe: Amikor hallgat a sziréna. A mentők mindenhol megfordulnak, túl sokat látnak a röntgenosztálytól a különleges szanatóriumig. A kiadó igazgatója úgy találta, hogy ezt nem lehet kinyomtatni. — Tehát nem tetszett a mű annak dacára, hogy megrendelték. — Hát persze! Az Egészség- ügyi Minisztérium azt állította, hogy én csupa valótlanságot írtam. A két deci benzin után mégsem indított sajtópert. Ellenben amikor a tervezett kötetből két kis részlet napvilágot látott a tatabányai Új Forrásban, akkor érdekes módon keresetet adtak be. A tárgyalást szombaton, munkaszüneti napon tartották, hogy minél kevesebben tudjanak róla. Nem is jött el senki, csak pár ember, véletlenül. Köztük volt a tanúm, mellettem ült a közönség padsoraiban, bármikor készen arra, hogy megerősítse: minden igaz, amit írtam. De ne adj’isten, hogy szólították volna. — Sorjáztak a könyvek olyan példányszámban, hogy manapság, az öt-tízezres átlagokat tekintve, már alig hihető. Miként érzett rá, hogy milyen témára van szükség? — Lehet, hogy ez nem is az én érdemem, hanem a rendszer hátránya volt. Jó néhány olyan jelenség, amelyről a világban másutt újságok címoldalán fotók jelentek meg, idehaza egyszerűen nem létezhetett. Sosem felejtem el: 1980-tól azért aszalták másfél évig a Neutronakció című kéziratomat a Magvetőnél, mert a felső politikai vezetés akkor még nem döntötte el, hogy nálunk egyáltalán beszélünk-e majd terroristákról, akikről a könyvem szólt. Aztán elvittem a Kossuthhoz, ahol pillanatok alatt megjelentették. — Az épp a párt kiadója volt! — Ennek ellenére sokszor egészen bátor dolgokat vállalt. Engem történetesen egy akkori rekordhoz, 120 ezres példányszámhoz segített hozzá. — Mi lehetett a népszerűség titka? — Ha van benne érdemem, csak annyi: én hamarabb fölfigyeltem arra, hogy mi hiányzik és rögtön neki is futottam. — Miként lépett be a fantasztikus regények birodalmába? — A sci-fi-ben inkább csak halvány árnyalatok uralkodtak korábban, hiányzott belőle a keményebb vonulat. Űrben játszódó, időben távoli krimitörténeteket találtam ki, amelyekben más bolygók lényei is szerepelnek. Hogyan döntsünk mi, emberek akkor, ha valamelyikük egy idegen égitestről bűntényt követ el a Földön, hogy megmentse a saját civilizációját? Erről szólt például a második könyvem. — Hisz abban, hogy külső lények befolyásolnák az életet? — Egy idegen lénycsoportnak — természetesen kivéve a tudományos kísérletet — milyen célja lehetne azzal, hogy hatalmas időt és energiát vesztegessen a nála kevésbé tökéletes, sokkal primitívebb lénycsoport irányítgatására? — Alávetné magát olyan kísérletnek, hogy kiderüljön: esetleg más bolygóról származik, mi volt az előző életében, és mivé lesz a halál után? — Érdekes dolog. Meg vagyok róla győződve, hogy többféle formában és sokszor vagyunk, vagy szinte örökké kör- forgunk. De amikor halvány lehetősége nyílna rá, hogy ennek valamiféle bizonyítékát szerezzem, mindig visszatorpanok. Abban viszont van valami, hogy bizonyos dolgok mintegy előre elrendelik az élet egy-egy részét. Franciaországban negyvenezer embert vizsgálva bebizonyosodott, hogy mennyire döbbenetes a születési csillagjegy hatása az életútra, foglalkozásra. — Mi jellemző a Skorpióból Nemere Istvánra? — A hatalmas munkabírás, nagy kitartás, ambíció és becsvágy, hogy minden áron előbbre jussak. A pozitív oldal mellől nem hiányzanak ellentétes kicsengések sem. A skorpió, másokat is megszurkál; ugyan magának teszi fel legmagasabbra a lécet. Aki alatta marad, azt nem becsüli igazán. — Mennyit olvas a nagy becsvággyal megáldott író? — Sokat. Naprakészen igyekszem tudni mindenről, nézem a tévéadásokat, hallgatom a rádiót, jegyzetelek a készülő könyvekhez és cikkekhez, hogy ne maradjak el. — Milyen jövőt jósol az újságnak, könyvnek és a sajátos írói műfajainak? — Bár a képiség, a látvány uralma következik, mindenesetre néhány évtizedig biztosan lesznek olvasók, sőt akko- ris, ha már teljesen más divat jön. Viszont léteznek olyan műfajok, mint a sci-fi, amelyek nem halnak meg, legfeljebb vizuális irányba sodródnak. Megeshet, hogy ami még a jövő irodalma és ismeretterjesztése, végül a mindennapok irodalmává válik. — Ha az idegen lények meghatározó erejében nem, akkor kikben hisz? Talán a nőkben ? — Ahogy a férfiak mondani szoktál egy bizonyos kor után: rengeteget köszönhetünk nekik. Valamiféle más világlátásra tanítják az embert. Elsimítgatják azt az érdességet, ami a világ és köztünk van. A nők igen sokféle módon hatottak rám: meg merem kockáztatni, hogy jobban, mint a férfiak. Ők más részét figyelik, élik az életnek, mint mi. Ez néha ellentéteket okoz, máskor viszont jó. Természetesen engem is rettentően dühítettek bizonyos dolgok adott pillanatban, és akkor jön egy asszony, aki azt mondja: nyugi, nyugi, majd elmúlik, megváltozik. Valahogy fiata- labban is bölcsebbek, mint mi. Azt hiszem, hogy a férfiak eléggé bebizonyították az elmúlt 2-3 ezer év alatt — amíg egyértelműen miénk volt a világ irányítása —, hogy nagyon sok mindent elrontottunk. — Mi lenne, ha mostantól egy női világ venné kezdetét? — Nem is túl eretnek a gondolat. Úgy tűnik, hogy a nők jobban bele fognak szólni az eseményekbe, a történelembe. És akkor lágyabb, szelídebb lesz sok minden abból, ami most éles, sarkos a világban. — Újabb könyv lesz belőle? — Erre még nem tudok semmit válaszolni. A nyolcvanas években, Az anyák éjjel sírnak című regényben már szembesítettem a világon változtatni akaró férfias nézetet, illetve a másikat, amely szerint úgy kell leélni az életünket, hogy a végén el tudjuk mondani: nem ártottunk senkinek. Aztán tavaly jelent meg két kiadásban is az Álmomban hozzád futok. Életemben először megpróbáltam magam nőnek képzelni. Ám lehet, hogy nem utoljára. Sztrapák Ferenc
