Somogyi Hírlap, 1995. július (6. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-13 / 162. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP VELEMENYEK 1995. július 13., csütörtök Az árnyékos oldal E ber ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” Annyi szó esett már a börtönökről, a bent élő rabokról, őrökről, de érzésünk szerint nagyon kevés, illetve elvétve a rendőrségi fogdákról, pedig „minden” innen indul ki, hogy az ember pár napi rossz emlékekkel távozik-e, vagy hosszabb idő után lesz csak lehetősége visszatérni szeretteihez, vagy sok időt kell eltölte- nie e falak között, hogy mire kijut, már családja sincs, s egyik pillanatról a másikra az utcán találja magát. Mielőtt részletekbe bocsátkoznánk, szeretnénk visszatérni egy, a közelmúltban megjelentetett cikkre, mely A min- tafogvatartott címmel jelent meg a Somogyi Hírlap hasábjain. Nos, valójában helyben is volnánk, ugyanis a cikkben leírtakhoz szeretnénk egyfajta „kiegészítővel” szolgálni. E jelentés elolvasása után gondolkodtunk el azon, vajon az újságírónő volt-e azon a 80 négyzetméteres „sétaudvaron” (melynek nagyságáról csak esetleges elképzeléseink lehetnek), ami ugyanis a legnagyobb jóindulattal is csak 25 négyzetmétert tesz ki. Itt szeretnénk megemlíteni azoknak a „helyiségeknek” a méreteit, melyek „otthont” biztosítanak az itt tartózkodóknak. A legnagyobb „helyiség” sem haladja meg a 12 négyzetmétert, a legkisebb pedig ennek is csak a fele. Mondanivalónk lényegét valójában nem e méretek alapozzák meg, hanem az ittlévők emberi jogainak semmibevétele, sárbatiprása. így, első hallásra, bizonyára meglepő észrevételeink sajátos hangulata, de igazán elgondolkodtató lehetne az is, hogy vannak, voltak, s lesznek olyan emberek is, akikről a tárgyalások után derül ki, hogy semmi keresnivalójuk nem volt ezen a helyen. Azonban mégis kénytelenek voltak megismerni e sötét oldalát is a világnak, melyről a Tisztelt olvasóknak „téves” elképzelései lehetnek. Egyetlen gondolat erejéig szedetnénk még egyszer visszatérni egy említett ponthoz. E 12 négyzetméter ad szállást és mozgásteret négy személy számára. Mindegyikünk valamiért került ide, hogy jogosan-e vagy jogtalanul, nem áll módunkban a bíróság helyett ítélkezni. Akik azonban arra vannak kényszerítve, hogy itt töltsék el ügyük lezárásáig tartó idejüket, azokról még korántsem eldöntött, hogy a társadalom kirekesztettségének bélyegét viseljék magukon. Ez a világ önmagáért beszél! Ez maga a pokol! Egyes „kiskirályok” nemcsak a bent- lévő emberek emberi jogait tapossák sárba, hanem önzés és különböző retorziók által, a legharmonikusabb családi kapcsolatokat is hajlandók tönkretenni. A „kiskirályokon” olyan személyeket értünk, akik amúgy is nagy hatalmukkal visszaélve, nem hogy meg- könnyítenék a kapcsolattartást (levél, beszélő stb.), hanem még nehezebbé teszik, sőt, meg is vonják azt. Az indok a szokásos: „Ha beszélsz, lesz minden!” Ez a „beszéd” azonban az illetőnek súlyos éveibe kerülnek, még akkor is, ha ártatlan. Nem törődve emberek, családok sorsával, a „cél” egy elismerés, egy dicséret, bármi áron. Sajnálatos módon e „bármi ár” szó szerint értendő! Zsarolás, megalázás, rágalmazás... egyszóval minden, még az is előfordulhat, hogy az ember „leesik a lépcsőn”. Bárkivel szeretne az ember kapcsolatot teremteni (ügyvéd, ügyész, bíró stb.) a kérelmének továbbításával egyetlen „kiskirály” van megbízva, s ő dönti el önhatalmúlag, hogy továb- bítja-e vagy sem, de még akkor sem biztos, hogy a kérelem a címzetthez kerül. Sok esetben itt lép közbe az imént említett „bármi áron” való küzdelem. Vannak olyan emberek, akik különböző lelki traumákkal érkeznek, de ne felejtsük el azokat sem, akik egészségesen kerülnek ide, egészséges gondolkodásmóddal rendelkeznek, érzelmi alapon gondolkodnak vagy „első bűnténye- sek”, mégis kénytelenek megadni magukat. És igen, bizony vannak olyanok, akik nem képesek sokáig ellenállni ezeknek az idegölő procedúráknak, retorzióknak, nem bírják az eféle megaláztatást és kiszolgáltatottságot, s mivel más lehetőséget (kiutat) nem találnak, így saját egészségükben kénytelenek kárt tenni (gyógyszer), jelezve helyzetük reménytelenségét. Ők képesek mindent feladni, de képtelenek vagyunk felfogni, hogy mindezek megváltoztatásához emberéletet kellene feláldozni. Bízunk benne, hogy nem kerül rá sor, s az „illetékesek” mielőbb elgondolkozva változtatnak ezen. Csakúgy, mint a „kinti” életben, itt is farkastörvények uralkodnak, azzal a különbséggel, hogy segítő kezet egy másik szenvedő alanyban találunk, nem pedig „őrzőinkben”. „Fare” esetén ugyanis normális orvosi ellátásban sem részesül az ember, sőt, úgy beszélnek vele, mint egy kivert kutyával. Ez a hangnem némelyiküket végig elkíséri, míg ezen az embertelen helyen vannak. Vannak, akik egyetlen hónap után szerencsésen elkerülnek innét, de vannak olyanok, akik 90-100, de még annál is több keserves napot kénytelenek átszenvedni, reménykedve sorsuk kimeneteléért, kínlódások közepette. S zámtalan kapcsolat, család megy így tönkre. Legtöbben innen a pályaudvarra kerülnek — a legolcsóbb szállodába. Ágyuk a pad lesz, hálószobájuk a váróterem. Ők lesznek az „utca emberei”, viselve az örök, le- moshatatlan bélyeget. „Mindössze” ennyit kívántunk elmondani dióhéjban, bízva abban, hogy mondanivalónk szélesebb körben is meghallgatásra talál majd. Mindemellett bármikor, bárhol hajlandóak vagyunk érdeklődő mikrofonjaik elé állni, s akár mélyebb részletekbe is bocsátkozni. Márta András Kaposvár, Kossuth L. u. 19. Páncél Zsolt Kaposvár, Szent Imre u. 14/c. Román állampolgárként is magyarok Antihír vagyunk! Kitty sánta igazsága Kitty csinos és csillogó, ahogy egy siófoki bárhoz illik a Fő úton, a katolikus templommal szemben. Csak Papp Károly, a bár üzemeltetője morcos. Féltett kincsét, egy gyümölcsturmixot készítő kanadai csodamasinát, „szemetes Kával” szállíttatta el a bár előtti közterületről a hivatal. Panaszát a Somogyi Hírlap június 3-án közölte Jégkrémgép szemetes Ifán címmel. Az írást olvasva úgy tűnik, hogy néhány túlbuzgó siófoki hivatalnok jogszabályt sértve zaklatta a vállalkozót. Pedig a hivatal a helyi önkormányzat rendelete szerint járt el. Ez kimondja, hogy a siófoki városközpontban június 1-jétől augusztus 31-ig csak hírterjesztéssel, művelődéssel, idegenforgalommal, szerencsejátékokkal, sportrendezvényekkel, politikával kapcsolatos kiadványok, jegyek árusítására köthető közterület bérleti szerződés. Akit engedély nélküli közterület használat miatt jogerősen elmarasztaltak, azzal a hivatal két éven belül nem köt újabb szerződést. A hivatal kötelessége továbbá a tulajdonos veszélyére, kárára és költségére elszállíttatni — „szemetes Ifán” vagy mással — a közterületen szerződés nélkül vagy a szerződést megszegve elhelyezett tárgyakat. Papp Károly 1994-ben az önkormányzati rendeletnek megfelelő tartalommal szerződést kötött a hivatallal, de azt nem tartotta be, így megbírságolták. Ezzel két évre elvesztette jogát új közterület bérleti szerződés megkötésére. De mert Kittynek üzemelnie kell, idén Papp Károly helyett egy bérlővel kötött szerződést a hivatal. A bérlő a közterület-felügyelet szerint a szerződés megkötése után négy nappal „hűtőpultot és fagylaltgépet” helyeztetett el a bár előtti közterületen. Felszólították, hogy ne tegye. Határidőt szabtak. Amikor ez lejárt, újabb felszólítás helyett az Ifa jött. Ahogy a helyi rendeletből következik. Megértem Papp Károly morgolódását, de igazsága sántít. Az önkormányzat a korábbinál nagyobb rendet kíván tartani Siófok közterületein, éppen a törvénytisztelő vendégek és helyi polgárok, vállalkozók érdekében. Ez itt-ott egyéni érdeket sért, ám oktalan dolog az eljáró hivatali dolgozókat hibáztatni emiatt. Honvári Tibor Siófok A Somogyi Hírlap július 4-i számában Alkotmánytan- vizsga külföldieknek címmel megjelent írásával kapcsolatban kívánom elmondani a véleményemet. Nem mindegy, hogy románoknak vagy román állampolgároknak nevezik az erdélyieket. Ami igazán bántó, az „A legtöbb a román vagy hontalan”. Mi román állampolgárok vagyunk, de nem románok. Ugyanolyan jó magyarnak tartjuk magunkat, mint a magyar- országiak irodalom, tudomány, nyelv, történelem és főleg magyarságtudat területén. Sokat szenvedtünk azért, mert lecsatolták az erdélyi területeket. Nem volt könnyű megőrizni nyelvünket, kultúránkat. Sokat harcoltunk a magyarságunkért, annak megőrzéséért. Orbán Teréz nyugalmazott pedagógus Nagyatád, Dózsa Gy. u. 34. A Magyar-Román Baráti Társaság tevékenysége nem hír a sajtónak. Ezen füstölgők már jóideje — lassan érett felismeréssé és ma már határozott véleményem. A sajtó igazán sajátságosán viszonyul a valósághoz és sajátosan értelmezi a tárgyilagos tájékoztatást. Elmondom a véleményemet, abban bízva, más is megért engem. A napi sajtót (újság, rádió, tv) nézve, olvasva azt tapasztalom, hogy az ország-világ kerekén bármilyen emberi vagy politikai negatív jelenség történik, arról egymással versengve hírt adnak. Sőt, a jobb „szüret” reményében vastagbetűs címekkel kiáltják bele az olvasó képébe — itt ez és ezek ezt csinálták* mondták, tették, stb... nahát! Ritkán és jóval szerényebb módon, kevesebb szó esik a jóról, a követendőről. Ezzel az emberekben, gondolkodásukban bizonyos mértékig téveszme alakul ki, hogy lám, mindent elönt a rossz, az erőszak, a másik ember letiprása, stb. Ebben a kialakult folyamatban nem is csoda — csupán nagy kár —, hogy háttérbe kerül sok más okos dolog mellett társaságunk munkája is. Újságíró szemmel ugyan mi a fene szenzáció lenne a társaság csendes, nem is nagyon látványos, nem magamutogató munkájában? Pedig, apró lépésekkel ugyan, de eredményesen teszünk a mindennapok során a magyar és a román nép közötti feszültségek oldása, egymás megismerése, a barátság elmélyülése érdekében. Ez a munka azonban nagyon ritkán ér meg egy cikket, pedig az embereket, a két ország polgárait minden — közte tán az ilyen híradás is — érdekli. Wass Albert Csaba című regényében Jepuruc Tódor azt mondja: „... vannak jó emberek és vannak rossz emberek. S a rossz embereknek nagyobb a szájuk, mint a jóknak, s akinek nagyobb a szája, az halad előbbre!” S bizony a sajtó nálunk — akarva-akaratlan — így a rosszakat segíti az előbbre haladásban, mert erősítik az amúgy is nagy hangjukat. A jó, a nemesebb munka így marad háttérben, rejtve. Mit tehetünk? Egyáltalán van-e lehetőségünk változtatni ezen a helyzeten? Az az érzésem, nem sok lehetőségünk van! A társaság céljától idegen módszerekkel nem dolgozhatunk, még ha azok a sajtó figyelmét fel is keltenék. Ugye milyen abszurd lenne kirakatokat törve-zúzva hirdetni a barátság eszméjét. Természetesen ennek megvalósítása fel sem merült! Ezzel az abszurditással társaságunk munkája és a sajtó iránta tanúsított figyelmének fonákságára kívánok rámutatni. A társaság anyagi viszonyai Sem teszi lehetővé a rendszeres híradást. Ennyit a lehetőségeinkről. Marad tehát a csendes doho- gás, az önámítás: mi nem azért tesszük, amit teszünk, hogy írjanak rólunk. Valóban nem azért! Valóban? Meggyőződésünk, hogy amit teszünk a két nép történelmi megbékéléséért, az egyszer meghozza a gyümölcsét. De a fenében is — mi ezt nem alkimistaként, éj sötét, zárt laboratóriumban csináljuk, és nem a magunk kedvére akaijuk meglelni a bölcsek kövét —, hanem minél több magyar és román polgártársunkat bevonva, mindannyiunk érdekében. S ehhez már igazán elkel a segítség, többek közt a sajtó részéről is. Mi úgy gondoljuk nem lehetetlen, de nagyon nehéz feladatra vállalkoztunk. Amíg ezen a hosszú úton végig érünk (mármint aminket időben követők) ellenszél, ellendrukk közepette — addig sok-sok — keserűség, bánat, megbántás éri mindkét nép számtalan polgárát. Jó lenne, ha ezen az úton a sajtó nem csak a rossz felmutatásával kísérne bennünket, hanem részt venne és segítené — mert segíteni is tudja — a magyar és román nép közeledését, a kölcsönös bizalmatlanság megszüntetését és az ellentétek feloldásán túllépve a két nép megbékélését. Úgy csak tetszelegni lehet a tárgyilagosság mezében, hogy olyan emberről, aki mindent megtesz a két nép barátsága ellen, szinte mindennap írnak, azt az érzetet keltve, hogy minden román ilyen. Pedig ez nem igaz! Sajnos, azért gondolhatja ezt az olvasó, néző, mert a tisztességes román polgárokról, tisztviselőkről nagyon keveset írnak. Mert ilyenek is vannak, nem is kevesen! Meg lehet őket találni, csak nyitott szemmel, előítélettől mentesen kell körülnézni. Nemcsak a hangoskodásra, az acsar- kodásra, a jó szóra, a jó tettre is figyelni kellene! Azt vallom meggyőződéssel, hogy a tárgyilagosság nem jelenthet kívül állást, s ezt az ügyet is kell vállalni, mert mai és jövőbeni hatását tekintve, a két nép barátsága, megbékélése szempontjából senki sem kívülálló. S ha már érintve vagyunk, mert benne vagyunk, akkor erőnket a közös jóra egyesítsük. A megbékélése, felismeréstől és elismeréstől függetlenül, mindannyiunk érdeke. Ezt szeretném közös továbbgondolásra ajánlani mindannyiunknak. Talán ezen még füstölöghetünk — ez nem árt meg senkinek! Sőt! Bejczi László Magyar-Román Baráti Társaság Parkolási sokk Siófokon Mint az Állampolgárok Érdekképviseleti Szövetségének elnöke, kérem, hogy az alábbi esetet hozzák nyilvánosságra. Az ügyben a sértett fordult hozzánk. A család június 30-án délután fél hatkor a siófoki főtéren levő parkolóba állt. A férj vásárolni ment, a feleség a 15 éves fiával a kocsiban maradt. Jött a parkőr, hogy fizessen. A hölgy mondta, hogy hamarosan jön a férje, és rendezi a dolgot. A parkőr — egy kb. 19 éves fiatalember — szólt a társainak. A kocsihoz jött három férfi és elkezdtek kiabálni. Minősíthetetlen szavakkal illették őket, közben leköpdösték a Skoda tetejét és a szélvédőjét. A hölgy mondta, hogy jogukban áll feljelentést tenni, de amit csinálnak, ahhoz biztosan nincs joguk. Közben megérkezett a férj is, akit szintén sértegettek. Á házaspár a siófoki rendőrkapitányságon tett feljelentést. (A mellékelt jegyzőkönyv és a parkolási cédula az elmondottakat igazolja.) Elgondolkodtató, hogy a siófoki önkormányzati testület milyen személyeknek ad bérbe területet gépkocsiparkolók létesítése céljából. Milyen erkölcsi bizonyítvánnyal rendelkezik az olyan hatósági személy, aki mellőzve a helyi munkanélküliek érdekeit, előnyben részesíti a bevándorolt, műveletlen szerencselovagokat, akikből ömlik a trágárság és az erőszakos fenyegetésektől sem riadnak vissza? Berecz József ÁÉSZ, Budapest „A gyermekemről nem mondtam le és nem is fogok” Renátának van édesanyja Renáta otthont keres címmel lapunk július 5-i számában jelent meg írás. A cikkben szereplő kislány édesanyja a következőket fűzte cikkünkhöz. Kislányom, Hellmann Renáta születése óta mozgás- korlátozott. 1993-ig otthon neveltem. Ekkor került a budapesti Pető-intézetbe, hogy szakemberek foglalkozzanak vele. A kapcsolatot rendszeresen tartottam vele, minden második hétvégén haza hoztam. Mivel ez komoly anyagi terhet rótt rám — két kisebb gyermekem is van, és az intézeti ellátásért is fizetni kellett —, 1994-ben Renátát állami gondozásba adtam, de róla jogi értelemben nem mondtam le, minden iskolai szünetben haza hoztam. Az állami gondozásba adást azért vállaltam, mert a gyámhatóság anyagi támogatást nem tudott nyújtani, s így a kapcsolattartás is változatlan maradhatott és maradt. Jelenleg válófélben vagyok, két kisebb gyermekemet is egyedül nevelem, így nem tudtam vállalni, hogy az egész nyári szünetben itthon legyen; havonta egy-két hétre lett volna lehetőségem, erre is csak súlyosan beteg szüleim segítségével. Nem igaz az az állítás, hogy fizetség ellenében sem vállalom a gyermekem. Én azt mondtam, hogy mivel Renáta nincs itthon, az utána járó pénzt ne küldjék el nekem, hanem költsék a kislányra. Én a gyermekemről le nem mondtam és nem is fogok, őt az állami gondozásból kiveszem — az eljárást már meg is indítottam —, és magam fogom tovább nevelni. Orsós Istvánná Kaposvár, Ivánfahegyalja u. 16. r Aramtalanul A Dédász július 11-én egy szórólapon arról tájékoztatott, hogy július 17-én reggel 7 órától 16 óráig utcánkban és a belváros bizonyos részén áramszünet lesz. A szerelőkkel beszéltem, akik állítják: valóban ennyi időt igényel a munkájuk. Tudom és elfogadom, hogy bizonyos munkálatok elvégzéséhez szükség van az áramszolgáltatás szüneteltetésére, csak azt nem értem, miért a legnagyobb melegben tartanak kilencórás áramszünetet? Azok a családok, akiknek nincs hűtőládájuk, csak hűtőszekrényük, hova tegyék erre az időre az árujukat? A fagylaltkészítők és pecsenyesütők hogyan oldják meg erre az időre a hűtést? Jegesi Gábor Kaposvár, Irányi D. u. 5.
