Somogyi Hírlap, 1995. június (6. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-24 / 146. szám
16 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. június 24., szombat Századvégi népművész valahol Európában Műfűre 25 percnyi élete Rohrböck Jenő, mint oly sokan, fehéredő hajjal is szívesen viseli a gyermekként ráragadt nevet. Ám míg a legtöbb ember már nem emlékszik, miként kapcsolódott össze személyével a bohókás vagy éppen csúfos átkeresztelés, az ő számára aligha feledhető a pillanat. Műfűre élete egy híres filmhez kötődik, melynek kockái talán megkoptak, értéke nem: Radványi Géza Valahol Európában című alkotását tavaly védetté nyilvánította az Unesco, a közelmúltban pedig színházi zenés változatát mutatták be a fővárosban. — 1947-ben egy újságban olvastam a felhívást: tizenöt év körüli gyerekeket kerestek filmforgatáshoz. Abban az időben minden lehetőséget megragadtunk a pénzszerzésre, így a házból öt gyereket bíztak rám a szülők. Ä filmgyárban háromezren álltak sorba, közülük választották ki a filmben szereplő huszonötöt. Kis csapatunkból négyen kerültünk be. Műfűre szerepe a forgatás során alakult ki, és huszonöt percnyi életet kapott. Radványi Géza biztatott a főiskolai jelentkezésre, ám mire sorra kerültem, ő már külföldre ment, s támogató nélkül maradtam. A sikertelen felvételi után nem próbálkoztam többé, fontosabb dolgom volt: anyám eltartása. A következő öt évben több filmben szerepeltem, majd a néptánc lett a nagy szerelmem, mellette 14 évig kitartottam. Rohrböck Jenő kezében a durva farönkből karcsú szobor lesz fotó: lang Róbert Az önkifejezés vágya rendre valamilyen művészeti ág felé sodorta Rohrböck Jenőt. Az fogatott vele vésőt kilenc évvel ezelőtt, s egy farönkről próbálta lehántani a felesleget: az első szobrot fél évig tartó ínhüvelygyulladás tette emlékezetessé. Azóta a szomszédos Zala megyében négy köztéri szobrát helyezték el, megválasztották a Nagykanizsai Alkotók Egyesületének elnökévé, több tucat kiállítást számolhat össze, öt éve nívódíjas, és rendszeresen szervez alkotótáborokat. Legutóbb például Nagykanizsa somogyi bemutatkozásának egyik szorgalmazója volt. — A nagykanizsai önkormányzattól 150 ezer forintot kapok évente a táborszervezésre, a többit szponzoroktól szedem össze. Ez egyre nehezebb, a művészetre mind kevesebbet áldoznak a cégek. A táborokban készített játékok, iskolai udvarokra, játszóterekre kerülnek, szinte elnyűhetetlenek. A gyerekek szeretik őket, mert közel állnak hozzájuk a figurák, mi a körülöttünk lévő világból, a XX. század végének népművészetéből merítünk. Szakmai berkekben sok vita van erről, én úgy gondolom, nem értéktelenebb a célzatosan megformált Harlekin figura, a táncoló paraszt alakjánál. Oda kell figyelni korunk művészetére, én a századvég népművészének tartom magam. Izményi Éva Próba nagyszünetben A „csodakórus” Vonat Fonyód felől A századeleji fotón bamássár- gán is átüt a parti ház fehérsége. Egy-két kerti szék (hetvennyolcvan évvel ezelőtti nyaralások tanúi) hever anyám otthoni lomtárában, immár össze- roskadva, elfeketedve. Valamikor az egyiket ide állították a terasz elé és ráültették a kisfiút, hogy lefényképezzék. Csíkos trikó, fehér vászonsapka, derűs tekintet. A platánok — ma már vastag törzsűek, díszei a parknak — csemetekorúak a barna képen, s most szerencsés sorsukon tűnődöm. Ők megélhették az öregkort, nem úgy, mint a század eleji balatoni nyarak vakációzó kisdiákja. A villa ma a legkisebb az üdülő épületegyüttesében, s elég rozogának hat már a korszerű, kényelmes házak között. De zöldre festett gerendái még épek, s patinás falépcsőjén nagyszüleim lépteit vélem hallani. A század első éveitől a ti- zennégyes világháború végéig jártak ide nyaralni, s egy egész albumra való barna kép idézi ma is ezeket a kellemes napokat. Miközben az új épületek belsejét nézem, arra gondolok, vajon az udvar melyik pontján ült rajztábla elé a kisfiú, hogy megalkossa első vízfestményét a Balatonról, és „imádott” Boglárjáról. Mert a későbbi Rud- nay-tanítvány itt, a tó bűvöletében kezdett festeni (sok hangulatos akvarelljét őrzöm a tízes évekből) pedig akkor még — nagyanyám elmondása szerint — gépész vagy építészmérnök szeretett volna lenni. Az ötvenes évek szalmasárga nyarain sokszor álmodoztam Boglárról. Nagyanyám — a barna képekkel teli albummal az ölében — ki tudja hányszor mesélt a régi nyaralásokról, apámról, aki a képeken csíkos trikóban, fehér vászonsapkával a fején nevetett a csemete-platánok között, vagy a vitorlás árbocánál. Nekem akkoriban Boglár volt a legszebb helységnév. — Amikor a trónörököst megölték, akkor is Bogláron voltunk — mesélte nagyanyám. — A hadüzenet után kiültünk a villa elé, és néztük a katonavonatokat. Jaj, hogy örültem akkor, hogy még csak 14 éves a fiam! Ki gondolta volna, hogy a háború őt is megvárja... Kávét iszom az üdülőben s felvillan előttem a barna képek közül az utolsó. Kölyök arcú zászlós karddal az oldalán. Háta mögött az utolsó balatoni nyár, előtte Isonzó, Piavé... Ha mindent előre láthatott volna akkor a nagymama... Hogy az első háborút (melynek poklából hazatért a fia) követi majd egy második; hogy eljön az az idő, amikor a boldog balatoni nyaralók közül már csak ő emlékezhet... Ugyanazon a kőpadon ülök, s vonat jön Fonyód felől. Jó érzés most látnom, hogy az ablakokban könyöklők fejéről eltűntek a katonasapkák. Szapudi András A kaposvári Munkácsy Mihály Gimnázium kórusa biztosíték a minőségre, szívesen hívják őket a rangos rendezvényekre közreműködőnek. Az 55 daloló lány a közelmúltban kapta meg az „Év kórusa” címet, melynek elnyeréséig Kardos Kálmánné karvezető vitte a csapatot. A minősítés jelentőségét növeli, hogy a kórus tagsága évente változik: a végzősök elbúcsúznak, s új elsősöket fogadnak helyettük. Az összeko- vácsolódás itt nem rövid idejű, hanem állandósult folyamat. A közösségteremtés örök feladat a karvezető számára, aki előző munkahelyén — a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában — kórusával négyszer is elnyerte már ugyanezt a címet. A nagy váltás 1990-ben volt, 22 év után akkor cserélt iskolát. — Az én igazi korosztályom, a kiskamaszoké. Szép eredményeket értünk el a mindennapos énekórák mellett, ám éreztem, hogy lépnem kell valamerre, mikor a Rákócziban leépítették a zenei tagozatot. Nem a hűtlenség, hanem a szükség kény- szerített a váltásra. A Munkácsy ban akkor még működött egy művészeti osztály, remény volt arra, hogy folytathatom a munkát. Azóta itt is megszűnt a kiemelt zenei oktatás, ma már csak heti egyszeri énekóra jut mindenkinek. Szerencsés vagyok, mert lelkes gyerekekkel és megértő, támogató középiskolai vezetőkkel találkoztam, s e két feltétel nélkül nincs eredmény. Az első egy-két év a kórus és vezetője összeszokását szolgálta, amit a tanárnőnek megkönnyítettek a régi iskolájából jött gyerekek. Azonnal osztályt kapott, s ezzel együtt a felelősséget, a bizonyítás lehetőségét. Szerencséjének tartja, hogy Dorogi István képzett, jól felkészített énekeseket örökített rá. A kérdés csupán az volt, hogyan tudja elfogadtatni magát a középiskolás lányokkal, s mennyire lesz érzékeny az ő problémáik iránt. Erre is választ adott a minősítés. — Én igazodtam a korosztályhoz, ők az én stílusomhoz. Csodakórusnak nevezem őket, mert annak ellenére is jó teljesítményt nyújtanak, hogy teljes létszámban szinte alig találkozunk. Hetente egy délután tartunk összpróbát, a napi együtt- léteink a nagyszünetre korlátozódnak: ki a tízóraiját majszolja, ki dolgozatra készül, másnak a következő óra tankönyve lapul a hóna alatt. Nem kötelező kórustagnak lenni, mind kedvvel, szívesen, örömmel énekelnek. Kardos Kálmánné FOTÓ: TÖRÖK ANETT A húszperces szünet próbái lazaságot sejtetnek, ami a kórusnál ismeretlen fogalom. A pontos kezdést, a próbaidő optimális kihasználását, a fegyelmet megköveteli a karvezető. Büszkeséggel tölti el, hogy a daloló lányok többsége jó tanuló, vannak közöttük kiváló sportolók, más tárgyakban kiemelkedők, vagyis az éneklés nem vonja el a figyelmet a tanulástól, inkább többletet jelent. Aki megismeri a közös éneklés örömét, a siker ízét, a felelősséget a produkció iránt, az igényes lesz minden tevékenységében. A csúcsra vezető út nem könnyű. — Négy-öt év kell ahhoz, hogy egy csapat munkája kiteljesedjen, összeforrjon. Akkor lesz tökéletes a kapcsolat a tagok között, ha egy hangszerként működnek. Száz százalékos teljesítmény nincs, ám mindig törekedni kell a legjobbra. Nem a közönség reakciójából mérem le a sikert, hanem a kóruson belüli összhangból. Tavaly már láttuk jelét a fejlődésnek, akkor a dunántúli középiskolásokkal mértük össze tudásunkat — köztük zenei gimnáziumokkal —, s második helyen végeztünk. Egyébként külföldön sem vallottunk szégyent: Finnországban, Erdélyben arattunk tapsot, s szereztünk sok-sok élményt. Ezek az utak mindig új erőt adnak a gyerekeknek. Elsősorban magyar szerzők műveit éneklik, Kodály, Bárdos, Liszt dalok szerepelnek a repertoárban, a zenei hang formálását, egységessé tételét reneszánsz kórusművek, madrigálok segítik, míg a lányok szórakoztatását a spirituálék és a musicelek szolgálják. Valamennyit gyakorolhatják majd azon a tíz napos Selmecbányái táborozáson, melyet iskolájától kapott jutalmul az Év kórusa. Izményi Éva Muzulmán Mecsetet avatnak hamarosan Rómában, a katolikus vallás „fővárosában”. A mecset, amelyen az utolsó simításokat végzik, 11 éven át épült két olasz és egy iraki építész tervei alapján fotó: feb-reuters A csíkhúzó repülők és az üvegház-hatás Az amerikai űrhajózási szervezet, a NASA vizsgálatai szerint a légszennyeződésért 30 százalékban a légiforgalom felelős. Elsősorban nem a kártékony anyagok mennyisége aggasztja a szakembereket, sokkal inkább az, hogy a nitrogén- oxidok 12 ezer méter fölötti magasságban leépítik az ózonréteget. Az üvegház-hatást tovább növeli a kondenzcsíkként megfigyelhető vízgőz, mivel ebben a magasságban csekély a légköri nyomás, így egyetlen kondenzcsík 100 kilométer szélesre tágulhat, amely ugyan átengedi a napsugarakat, de gátolja a hő visszaáramlását. A NASA szerint 30 év múlva csupán ennek hatására 1 fokkal emelkedik a globális hőmérséklet, de már tíz év múlva a repülés lesz a felelős a közlekedés által okozott környezetkárosítás 90 százalékáért. Emiatt most neves közéleti személyiségek — így Günter Grass, a világhírű író — „Ökológiai Marshall-terv” szervezését, s ennek részeként a repülőgépek környezetvédő megadóztatását követelik. Ötvenezer márka büntetés Akár 50 ezer márkára is büntethető az a német állampolgár, aki kirakja az utcára, elkergeti háziállatát. Most, hogy lassanként megkezdődik a szabadságolási időszak, egyre gyakrabban látni út menti, erőd széli fához kötött, gazdátlan kutyákat, macskákat, madarastól fára akasztott kalitkákat, az aszfaltdzsungelben bolyongó teknősöket, sőt száműzött házi sertést is. Az is gyakran előfordul, hogy a felelőtlen tulajdonosok hetekre sorsukra hagyják állataikat a lakásban. Az állatkínzásért mostantól keményen lakóinak Németországban azok, akikre ez a tett rábizonyítható. Komikus balszerencse Két brit botanikus több tízezer fontot szedett össze egy expedícióra. Lionel Pucker és Tim batty azért utazott el a távoli Új-Zélandra, hogy egy csak arrafelé honos orchideafajtát gyűjtsön. Már sötétedett, amikor a virág feltételezett termőhelyéhez értek, csak gyorsan felverték sátrukat és éjszakai nyugalomra tértek. Másnap aztán elindultak a virág felkutatására, de egyetlen példányt sem találtak. Ugyanígy jártak harmadnap is, sőt, amikor két hét múlva tábort bontottak, még mindig semmi eredményt nem tudtak felmutatni. Annál nagyobb volt a meglepetésük, amikor felszedték sátrukat, s az alaplap alatt ott volt az olyannyira áhított orchidea. Természetesen, de sajnálatos módon: totálisan szétnyomor- gatva. Macskalencse Nem panaszkodhatnak az angol macskák, hogy sorsukkal a kutya sem törődik. A szigetországon ugyanis nemrégiben súlyos szemfertőzés vonult végig, amelynek vírusa az állatok látásának súlyos romlását eredményezte. Hogy szegény egerészők sorsán könnyítsenek, az állatorvosok speciális cica-kontaktlencsét fejlesztettek ki számukra.
