Somogyi Hírlap, 1995. június (6. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-24 / 146. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. június 24., szombat Nyolc kép Csurgónak Istvándi festő vásznai a városi múzeumban Amalia Schmidt (balról) átadja a festményeket Bihariné As- bóth Emőke alpolgármesternek fotó: táborszki istvánné Csurgón a Raksányi Lajos gyűjteményes kiállításával nemrég megnyílt városi múzeum máris újabb kincsekkel gazdagodott. Elég volt egyetlen levél az Egyesült Államokba a Raksányi-tanítvány Schmidt Béla özvegyéhez, és Amália Schmidt nyolc értékes képpel ajándékozta meg a várost. Érettségi találkozóra jött Kőszegre, utolsó hazai lakhelyükre, ahol kényszerű Nyugatra távozásuk előtt laktak. Addig a pillanatig maradtak, amíg lehetett, de a járási forradalmi tanács elnökére kiszabott 24 évi börtön riasztó valóság volt. Mihelyt úgy érezték, hogy nincs akadálya, haza akartak költözni. Szeretett iskolája, a csurgói gimnázium ünnepségein is jelen akart lenni az istvándi református lelkipásztor fia. A sors nem adta meg neki; egy hónappal előtte temették Amerikában... Az a művészt, aki sikert sikerre halmozott, de mindvégig megmaradt magyarnak. Megfesthette az amerikai elnököket: Kennedyt és Nixont (az utóbbinak beiktatásán is részt vett), mégis a Mindszenty portréjáról ismeri az egész magyarság. Csurgóra is egykori iskolája és szeretett rajztanára miatt készült — sajnos, már csak özvegye érkezett, akinek igényes, szép beszédén nem érződik a 40 évi távoliét. A festő dédapját még Ko- vács-nak hívták. Pap volt, s részt vett a szabadságharcban. A vereség után keresték, de az Alföldre menekült, s ott vette föl álcázásul a Schmidt nevet. A dédunoka a Béla névhez ragaszkodott makacsul. Az angol nehezen ejti ki. Mások szemében a Bili vagy William lett volna természetesebb, de ő nem engedett. Nemcsak a hazaköltözése hiúsult meg; nem jelenhetett meg A portréfestészet elmélete és gyakorlata című könyve sem. Ezt is magyarul írta, s a lánya fordította angolra. A legnagyobb művészeti kiadóval tárgyalt, kérésükre az illusztrációkon kellett volna még javítani, de ezt már nem tudta elvégezni. A teljes anyag együtt van — felesége örülne a magyarországi kiadásnak. Most már a csurgói múzeumot egy tájkép és hét olajjal festett portré gazdagítja, amely a különböző érzelmeket fejezi ki. Az már nem is lehetne másképp: magyar színész, Somogyi Pál, a Nemzeti Színház egykori művészének érzelmei hagynak örök nyomot a vásznakon. A rövid csurgói tartózkodás során Amalia Schmidt hitelesen jelenítette meg az alkotót: — Nem annyira a rajzról szól a könyv, hiszen a képei előtt nem is készített vázlatot. Jobban érdekelte a távlat, hogyan, milyen szögben kell festeni. Ennél is fontosabb: hogyan ragadja meg a művész a személyiséget, hogyan teszi egyénivé. Aki festészettel foglalkozik, tudnia kell kezelni a színeket, hogy élethű legyen a színkompozíció. Általában nem egyszeri festéssel hozta ki a színeket az arcon, hanem rétegesen. Napokig kellett várni a száradásra, csak utána folytatta. A csurgói múzeum falán a hét portré hét lélektani tanulmány. Bármilyen hangulatban érkezik a látogató, magára ismer. Horváth József Népfőiskolái biennálé A kultúrának a mai és a holnapi nehéz gazdasági helyzetben is élni kell — hangoztatta Vitányi Iván, az Országgyűlés kulturális bizottságának elnöke tegnap Majkon, a IV. Országos Népfőiskolái Biennálé megnyitóján. A fórumon a hazai népfőiskolák vezetői, képviselői a nap során a mozgalom mai helyét, szerepét, a helyi nyilvánosság problémáit, az önkormányzatok és a civil szervezetek kapcsolatát, valamint együttműködésük lehetőségeit tekintették át. Ma Tatán folytatódik az eszmecsere. Ott megemlékeznek a 30-as évek híres tatai népfőiskolájáról, annak fő szervezőjéről, a néhai Magyary Zoltánról, a magyar közigazgatás egyik kulcsszereplőjéről, szellemi örökségéről. Hull nyalábja Hull nyalábokban a fény, a felénk — Gyergyóban, Csíkban — oly ritka ajándék. Keresem helyem, mintha volna, mintha lehetne helye embernek is, miként van fűnek, fának, virágnak. Messze van innen a hely, amelyet egyszóval otthonnak nevezünk. Messze van az a hely is, amelyet már azután határolunk körbe, ami után jól kezdtük érezni magunkat az otthonban, és gyarapodni van erőnk a biztonságtól, hát kitágítjuk az addig falakvédte élettér határait: birtokunkat, eszmei értékké tágítjuk, Szülőföld névre keresztelve. Messze van az hely, így mindenbe belekapaszkodik az érte aggódó, a Balaton vizét mossa olyan kékre az ég, mint fenyveseim méregzöld koronáit. Mi különbség van a Teremtő számára tehát a mélység és a magasság között? A Mennyország színe azonos: Kárpátok színe, Balaton színe. Mindenbe belekapaszkodna a feleiért aggódó. Távolba szakadva is ott csüng a hírforrásokon, hallani szeretné, amiről rég próbálják leszoktatni, hallani szeretné, hogy vérei nem kell kitépjék, nem kell lenyeljék nyelvüket, feledniük sem kell majd a janicsárpapok szerint ördög nyelvén mondott Miatyánkot, hallani szeremé, hogy mint virág az illatát, színét, megőrizheti a szót, a mások számára mekegőt,legcsúnyábbat, de a maga számára a legszebbet, amely ékes virágszálakat palántái lelkűnkbe,melyeket csak mi érezhetünk. Ha valaki joggal féltheti övéi nyelvét, én igen. Dédapám testvérének utódai közül már igen sokan nem érzik a gyönge violám mögött felhalmozódó lélekandalító üzenetet. Sorsuk alakulása túlvetette a hegyeken, a lankás szép Mol- dovába vagy Havaselvére, ahol olyan melegen és édesen csordul a lágy román szó, hogy attól, mint bódult rovar elfeledték annak a tejnek az ízét, amelyen ott úszkáltak gőgicsélő torkukon le a legszebb szavak is, nevezhetik őket Blenesinek — nemrég még Blénessynek. Nekem van amiért félnem és féltenem, hiszen csak magyarul tudó nagyanyám unokájának gyermekét már hiába szólítanám figemadár-füttyel vetekedő szépen, hiába csábítanám könnytől párás szemmel Attila, Árpád, Szent István, Mátyás, Bethlen, Rákóczi, Széchenyi, Kossuth cselekedeteiről szóló, lélektöltő mesék hallgatására. Nem hallják meg hangom, idegenül cseng az, hiába fakad vérünk egy forrásból, mások immár örökre utaink, és mesz- szebbre visznek egymástól, mint a Maros és Olt hullámai. Miként zenghetnék hát finomveretű magyar éneket, verset, nekik? Szászváros — a ma már csak temetőivel szász és magyar város — katolikus temetőjébe helyeztük nyugalomra édesanyám testvérét. Ferences szerzetesek mondották fölötte az utolsó imákat. Alig állt koporsója mögött magyar ember. Látván ezt, a szépszámú románajkú miatt, még a szertartás szövegét is két nyelven mondta el a két fiatal barát. Mellettem unokatestvérem unokatestvére állt. Kedves, ortodox pap, akinek édesapja még Kálvin hite szerint értette Károli bibliáját. Nem Moldovában vagyunk már, hanem Dél-Erdélyben! Stefan, az ortodox pap, a szertartás végén méltatlankodva jegyzi meg: — Ezek a szerzetesek igazán figyelembe vehették volna, hogy a tömeg csaknem román volt. Beszélhettek volna csak románul. Ezt nekem mondja, és a mellette álló unokatestvéremnek, akinek szép magyar neve van, akárcsak neki. Nekünk mondja, a székely asszony fiának és nekem, bár tudja, azon a nyelven tudom a Miatyánkot és a Hiszek egy Istenben-t, mint az, akiért a végtisztesség adása egybe- gyűjtött. (Zoltán bátyámnak négy kislánya viseli nevét a kincses Kolozsváron. Szép magyar név: Czéteni. Nem tudnék velük szót váltani magyarul...) Szülőföldjébe kapaszkodik az ember távolba szakadva is. Rettegve, riadtan hajtom fejem a párnára: megtiltják az anyanyelvű oktatást. Pontosabban nem tiltják meg, de kötelet küldenek a nyakunkra általa, mégcsak nem is selyemzsinórt Bukarestből. Nem, szó sincs asszimilációról, csak éppen arról lenne szó, hogy ne tanulja meg az a gyermek azt, amitől magyar lehet, pontosabban, amitől más lehet mint román. A türelmes és lágyszívű román nép küldöttei és kiválasztottak íme, tolmácsolták az általuk oly sokszor báránylelkületűnek nevezett választóik óhaját. Félmillió magyar aláírásával szentesített kérésünkről hallani se akarva. Hazavágyom, nagyon hazavágyom, pedig itt nyalábokban hull a fény, nem is tudom miért épp most jut eszembe idős zsidó főorvos barátom üdvözlete, aki elpusztításának elrendelése előtt itt, Kaposváron is gyógyított a negyvenes évek elején: — Mondja meg, szeretettel köszöntök mindenkit a virágos Kaposváron! Haza akarok menni. Maros- vécsen a Helikon találkozók színhelyén Kemény János domborművet és emléktáblát avatunk vasárnap. Három nyelven fogja hirdetni, hogy az erdélyi eszme csak egy lehet, függetlenül miként simulnak egymáshoz a szavak magánhangzói: türelmesség. Nem ilyen szelek fújdogál- nak délről. Pedig Isten akaratából a Kárpát-medencében Európa szelei szokták meghatározni az időjárást. Mintha tnanapság fáradtabban, erőtle- nebbül érkeznének hozzánk, mintha... Jó, hogy itt nyalábokban hull a fény, viszem a reménységet magammal: jó annak lenni, ami vagyok. Jó, mint tölgynek, fenyőnek, akácnak —- magunk maradni. Bajna György A szerző a Csíkszeredán megjelenő Hargita Népe munkatársa, aki a héten kollégájával Dobos Lászlóval a Somogyi Hírlap vendégeként járt megyénkben. Ä Ballagó idő krónikása Huszonöt éve, 1970. június 23-án hunyt el Budapesten a legnépszerűbb somogyi író: Fekete István. Göllében született 1900-ban az ottani kántortanító fiaként, s diáktársai így is nevezték: „Mes- törpista”. Iskoláit Kaposváron végezte, majd Debrecenben és Magyaróváron szerzett gazdatiszti oklevelet. Sokat járta az er- dőt-mezőt, jól ismerte a somogyi erdők, vadvizek világát, s élményei tették hitelessé, de egyúttal költőivé is későbbi írásait. Első elbeszélései a Nimródban jelentek meg. Már ezekben is megmutatkozott tehetsége Fekete István jól ismerte és végtelenül szerette a természetet. A fák- bokrok, az erdei-mezei állatok társai lesznek, lába nyomán felriadnak a foglyok és a fácánok. Kiváló megfigyelő, az állatok viselkedését, hangját jól ismeri, magatartásukat lélektani bevérzéssel elemzi, s ezt olyan zamatos lírai magyarossággal jeleníti meg, mely párját ritkítja. Aprólékos megfigyelésével szinte emberértékű lényekké varázsolja őket. S írásművész; a hazai irodalomban ő az első igazi etológus. írói pályája jól megérdemelt szerencsével indul. Első két regényével (A koppányi aga testamentuma, 1937 és a Zsellérek, 1939) irodalmi pályázatot nyer. Népszerűsége akkor nőtt meg igazán, amikor állatregényeket kezdett írni. Első ilyen regénye a Csi, majd jön a Kele, a Lutra, a Bogáncs (1955-1957). Mi a titka növekvő népszerűségének, különösen az ifjúság körében? Annak a természetes és romantikus kíváncsiságnak irodalmi kielégítése, mely minden városi és falusi emberben születésétől lappang: megismerni és megérteni azt, ami körülöttünk van: egyszóval a természeti valóságot. Itt van tehát egy író, aki remek, friss zamatú nyelvén elmondja, amit a városi felnőtt és gyermek lakóhelye miatt nem ismer, a falusi pedig mélyebben látja, érti és érzi az író vonzó és szakavatott prózája által a körülötte levő természeti valóságot. Utolsó műve, a Ballagó idő a nagyszabású önéletrajz első kötete. Ebben az író már lemond írásművészetének sokszínű, lobogó képeiről, pántlikás mondatairól. Ä stílus elcsöndesedik, mint a síkságra ért hegyi patak vize, s helyet ad a pontos emlékezésnek, a szigorúan tárgyilagos és kifinomult lélekrajznak. A Kaposvár első világháború előtti múltját kutató helytörténésznek pedig pótolhatatlan adatokkal szolgál. Nagy kára a Fekete Ist- ván-i életműnek, hogy az első kötet végére már a viszonylag korai halál (1970) tett szomorú pontot. Tari János Szabó Péter: Don-kanyar Hangszerek pályázaton A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola növendékek kis hangversenyen vették birtokukba tegnap azokat a hangszereket, amelyeket a Felzárkózás az Európai Felsőoktatáshoz Alap támogatásával vásárolt az intézmény. A pályázaton nyert 50 millió forintból Steinway and Sons zongorát vettek; ezekből a főiskola vidéki tagozatai - köztük Pécs is - kap. Négy Buffet and Crampon klarinétot, öt Schreiber fagottot, három tubát és szakszofonokat vásároltak. A négy évvel ezelőtti hitelmegállapodás folytán segíti az alap az ifjúsági szakképzést, a felnőtt-átképzést. KÖNYVESPOLC A somogyi olvasók előtt sem ismeretlen szerző az általa is megkésett vállalkozásnak minősített kötettel a doni áldozatok emléke előtt tiszteleg. A fiatal kandidátus, kit a szakma méltán tart a téma egyik legjobb hazai kutatójának, hiánypótló munkáját a 2. magyar hadsereg Szovjetunióba küldésének előzményeit és megszervezését bemutatva indítja. A csapatok hadrendjének kialakítása és a tartalékos legénység létszámának túlzott növelése a későbbiekben rendkívül hátrányosan befolyásolta a keleti frontra vezényelt erők harcképességét. Az idősebb főtisztek zömének nem volt megfelelő vezetési tapasztalata. A jelentős részük a frontéletet nem bírván hamarosan betegen tért haza. Az alacsonyabb rendfokozatú tisztek és az altisztek jó része pedig - a szükséges idő hiánya miatt - nem kapta meg a kívánt kiképzést. A tisztikarba is mind nagyobb számban hívták be a tartalékosokat, akik már lényegesen kevesebb katonai ismerettel rendelkeztek, gyakorta jobban helytálltak, mint hivatásos társaik. Szabó Péter kellőképp részletezi a hadsereg szervezeti felépítését, fegyverzeti, felszerelési hiányosságait és utánpótlási helyzetét. Az egyes hadtestek mozgósításáról, a kivonulás előtti rendkívül rövid kiképzéséről és a kiszállításáról szóló oldalakról mind plasztikusabban rajzolódik ki előttünk a későbbi drámai események képe. A Kurszk környékére 1942 nyarán érkezett magyar haderő bekapcsolódott a Don irányába folyó támadó hadműveletbe, részt vett a Tyimért, Sztarij Oszkolért, majd a szovjet hadvezetés számára oly fontos Vo- ronyezsért folyó kemény harcokban is. A magyar csapatoknak csak júliusban sikerült a doni német erőket felváltaniuk. A szívós szovjet ellenállás miatt hónapokig tartó doni hídfőcsaták során vált közismertté például Uriv és Korotojak neve. A magyar veszteség szeptemberre már elérte a 30 ezer főt. Az ősz hadműveleti szünetet követően felgyorsult eseményeket Szabó a sztálingrádi fordulat és a magyar csapatok akkori állapota által meghatározott körülmények közé helyezve tárja elénk, s eközben bemutatja a sorsdöntő 1943 januári napok minden részletét. Jány Gusztáv csak január 17- én adta ki az első magyar egység számára a visszavonulási parancsot. A tábornok elkésett utasítását végrehajtó alakulatok menekülése további fölösleges személyi és anyagi veszteséggel járó teljes fejetlenségbe torkollott. A januári és februári harcok mérlegét megvonva, a magyar csapatok védelmi és utóvédharcokban betöltött szerepét általában csak negatívan értékelték. Szabó az effajta véleményeket azonban - valószínű: végérvényesen - sorra megcáfolja. Az újjászervezési körletekbe visszavonuló magyar hadsereg még egy csodára is képes volt: a mintegy 75 ezer katona éhesen - a nem túl baj- társias német magatartás következtében - pihenés nélkül, kemény hidegben és hiányos felszereléssel egy, majd 800 kilométeres gyalogmenetet hajtott végre. A csapatok végül is a nyár elejére érkeztek haza. E könyv írója egy évtizedes munkával feltárta az elérhető levéltári forrásokat, felkereste a túlélőket és gazdagon mentett a történeti értékű memoárokból. A kötet mellékletében a Don menti hősi temetőket igyekszik számba venni, majd pedig adat- társzerűen hozza a 2. hadsereg hadrendjét és parancsnoki karát, végül pedig az olvasó bepillanthat Jány Gusztáv parancsaiba is. A könyv értékét emeli a sok térkép, fényképes illusztráció. Szabó Péter Don-kanyar című munkáját ezúton ajánlom minden érdeklődő figyelmébe. Dr. Bősze Sándor főlevéltáros
