Somogyi Hírlap, 1995. június (6. évfolyam, 127-151. szám)

1995-06-10 / 134. szám

1995. június 10., szombat SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 11 Értékteremtő évtizedek Zákányt Zsolt: Több mint ezer jóképességű gyerek járt hozzánk Sok mindent másképpen, tudatosan csinálnék fotó: kovács Tibor Zákányi Zsolt Liszt-díjas karnagy, Kaposvár díszpol­gára, a Kodály Zoltán Álta­lános Iskola nyugalmazott tanára, az európai hírű Vi- kár vegyeskar vezetője het­venéves. A Vikár kórus csa­ládias, ünnepi hangverseny­nyel köszöntötte. — Somogyi vagyok, noha nem itt születtem — mondta. — Homokszentgyörgyön gyermekeskedtem. Apám re­formátus pap volt, hat gyer­meke közül harmadikként lát­tam meg a napvilágot. Ösztö­neimnek engedve szinte egész nap énekeltem. Édesanyám olykor figyelmeztetett: ne csak a felét énekeld! Mert­hogy a szöveget sosem tudtam végig. Azokat a dalokat szeret­tem leginkább, amelyeknél ér­vényesült a hangom. Legszí­vesebben a bordalt énekeltem a Bánk Bánból. Apám egy-egy jeles egyházi ünnepen kórust szervezet, és mi — mindenki örömére — daloltunk. Taní­tóm és példaképem, Leiber István csodálatos hangú ember volt. Az ő szép tenorja és apám hős baritonja gyakran csendült föl együtt. Énekes szerettem volna lenni, de nem sikerült. Talán azért is lettem olyan lelkes híve a más éne­kének. Kaposvári otthonában em­lékezik Zákányi Zsolt. — A nagykőrösi líceumban és tanítóképzőben Márton Barna vezetésével működött egy igényes férfikar. A karve­zető lelkes híve volt Kodály­nak. Ez meghatározó élmény volt az életemben. Azokra a költőkre — Adyra, Berzse­nyire — figyeltem föl, akiket Kodály megzenésített. Petőfi nemzeti érzelmű művei is nagy hatással voltak rám. Ké­sőbb, amikor már felnőtt kóru­sokkal foglalkoztam, gyakran találkoztam ezekkel a művek­kel. Debrecentől hatvan kilo­méterre, Pocsajra hívtak taní­tani. Ott szerveztem az első kórusomat az ötvenes évek­ben. Magyarok és románok együtt éltek a faluban, s egy­formán szerették a zenét: a nemzeti viszálykodás írmagját sem leltem közöttük. Elődöm már foglalkozott a kórussal, a gyermekekbe is elültette a zene szeretetét. 1956-ra gyer­mek- és felnőttkórusom a me­gye legjobbja lett. Ezzel az ajánlólevéllel érkeztem So­mogyba. Az ötvenes évek végén már Debrecenbe vitte az első nem­zetközi megmérettetésre a gyerekekből verbuválódott nagykórust. — Több mint ezerjó képes­ségű gyermek járt hozzánk, őket elődöm, Arató Irma ta­nárnő már beavatta a kórus­muzsikálás rejtelmeibe. Nem tudok meghatottság nélkül visszagondolni Csajághy Ká­roly akkori igazgatónkra, aki tudta, hogy nem vagyok olyan ló, akit ütni kell. Hagyott dol­gozni. Ez a szabadság ösztön­zött, hajtott előre. Azóta sok­felé hívtak, de nem volt ked­vem elmenni sehova. Amikor a hatvanas években fölajánlot­ták a Vikár kórus vezetését, szerény, de nagyon lelkes csa­pat, a régi iparoskórus tagjai fogadtak. Nyakas József kar­nagy hajdani kórusának tagjai mindössze tizennyolcán vol­tak. Később volt tanítványaim zöme vállalta ott a közös ének­lés nagyon kemény, de csodá­latos munkáját. Egy-két év alatt hatvanra nőtt a létszá­munk. Elsősorban az acapella, kíséret nélküli kórust próbál­tam meghonosítani. Már akko­riban próbálkoztunk olyan ne­héz művekkel, mint a Molnár Anna vagy a Székely keser­ves. Hálával gondolok ma is azokra a tanítványaimra, akik befogadták és megtanulták ezeket a műveket. A tanítványok is hálásak. Kórusévforduló vagy szüle­tésnap alkalmából az ország legtávolibb csücskéből is ha­zasietnek, és csodálatos al­kalmi koncerttel ajándékozzák meg mesterüket. így volt ez most is, a hetvenedik születés­napon. Sziklai János, a Köz­ponti Fizikai Kutatóintézet atomfizikusa rögvest föl is ajánlotta: készítsenek egy CD- lemezt a találkozó emlékére. Az Ars Antiqua szólistája Amerikából küldött üdvözlő sorokat. — Mi a titka a ragaszko­dásnak? — Én úgy gondolom, hogy csak értékkel lehet nevelni. Ez a titka mindennek. — A családot is „megfer­tőzte” a zene szeretete. — Sajnos, nem tudtam rá­juk annyi időt szentelni, amennyit szerettem volna. Fe­leségem hatalmas, tiszteletre méltó erővel alkalmazkodott hozzám és nevelte a három gyermekünket. Most ugyan­olyan gondoskodással istá- polja az unokákat. Az évek fo­lyamán ő is zeneértővé vált; ma már a legjobb kritikusom. Lányom, Emőke a Magyar Ál­lami Énekkarban, Zsolt fiam a rádióban, Ildikó a szegedi Bar­tók kórusban énekel. Hálát adok az Istennek, hogy egész életemben azzal foglalkozhat­tam, amit szerettem. — A munka, a sikersorozat töretlen. — Most készülünk a rádió­ban egy 40 perces önálló hangversenyre a Vikár kórus­sal. Július elsején lesz a felvé­tel, és több országos, valamint nemzetközi megmérettetésen veszünk részt. — Ha újra kezdené? — Sok mindent másképpen, tudatosabban csinálnék. A lé­nyeg: a szeretet és a ragaszko­dás a kórusmuzsika iránt nem változna. Várnai Ágnes A kaposvári Petőfi múltja, jelene és... Iskolányi történelem „Előadott anyag: A törvényho­zás, a népképviselet. Az osz­tályvezető a gyermekek tapasz­talataiból kiindulva helyesen ismertette a választást, a képvi­seletet, a törvény előkészítésé­nek tárgyalását, alsó-, felsőház, tagok stb. A törvény szentesíté­sét, a kihirdetést. A tanítás hol közlő, hol kérdezve kifejtő volt. A tanulók élénken részt vettek a munkában. ” ( Óralátogatás jegyzőkönyvé­ből, 1938. április 9-én) A szűk belvárosban nem le­hetett terjeszkedni. A peremke­rületek építése indult meg ezért 1780-ban Kaposváron, mert az ínségen csak házhelykiosztás­sal segíthettek. Akkor keletke­zett az Új (ma Petőfi) utca. o A letelepedők nagyrészt munkások, napszámosok, cse­lédek, parasztok, fuvarozók. A város vezetése nem siette el a dolgot; persze, a korszellem sem az iskoláztatásnak kedve­zett. Majdnem száz év telt el, míg kiderült, hogy a peremke­rületek analfabétizmusa rontja a városi statisztikát. Az 1880-as években a város (ekkor 9571 lakos) mintegy 62 százaléka tudott csak írni, olvasni. A je­lentékeny számú iparos mellett a század második felére hirte­len kifejlődött a város kereske­delme is. Ennek következtében a városi vezetékben is változás történt. A nép száján csak „bicskások”-nak becézett veze­tőréteget haladóbb szellemű irányítók váltották fel, akik a külvárosnak is nyújtani akartak valamit. Az Új utca területe ek­kor a herceg Eszterházy csa­ládé. Az utca második harma­dában ott áll a hosszú cseléd­ház, melyet eredetileg a gazda­ság juhásza számára építettek, és a juhhodály. Pásztorlakás, zsúppal fedve, négy szoba, konyha, két istálló. Ezt az épü­letet szemelte ki a város veze­tése iskolának. Az épületet átalakítva indult 1886-ban az oktatás 75 tanuló­val, két tanítóval. A Petőfi utcai iskolát 1898-ban a többi isko­lával együtt államosították. Az 1901/02-es tanév már 523 tanu­lóról ad számot, beleértve a Mária-Valéria Árvaház lakóit is, akiket ide körzetesítettek. Az iskolának ekkor már az új épületben hat tanterme, tanítói és igazgatói szobája volt. Sok­szor nyolcvanan is ültek egy te­remben. A tanulói mulasztások száma magas, főleg a délutáni foglalkozások idején. (A szülők igénybe vették az otthoni gye­rekmunkát.) Korabeü feljegy­zések tanúskodnak arról, hogy a bukások aránya nem a neve­lők magas követelményszintje, hanem az otthoni környezet ní- vótlansága miatt jelentős. Az első világháború idején tetőzött az igazolt és igazolat­lan hiányzások száma. A frontra bevonult családfők he­lyett sokszor a fiúgyermekek lettek kenyérkeresők. E bizony­talan időkben készült el a má­sodik épület földszintje, ahol a még nem tanköteles, de gondo­zás nélküli apróságoknak óvo­dát alakítottak ki. A háborúban átvonulási hellyé vált iskola nemcsak a katonai elszálláso­lásra rendezkedett be: a hirte­lenjében létesült ingyenkonyha a szegények, hadirokkantak élelmezési központjává lett. Nincs adatunk arról, hogy Mérai Kálmán igazgató, aki 1906-tól vezette az iskolát, 1919- ben miért mondott le. Csak annyit tudunk, hogy a ta­nácsköztársaság bukása után, a hírhedt fehérterror idején a ka­tonaság fél évre lefoglalta az épületet. A bethleni konszoli­dáció kezdetén, amely viszony­lag haladó szellemű népiskoláz­tatási programmal lépett elő, már 12 tanító dolgozott itt. 1920- tól 1932-ig Plauder Kál­mán az igazgató, s egy viszony­lag nyugodt korszakot mondha­tott magáénak. A háború és az utána történt elrettentő esemé­nyek okozta demográfiai csök­kenés az 1925/26-os tanévben volt a leglátványosabb. Az ad­digi legmagasabb, 900 fős tanu­lói létszám hirtelen 360-ra csökkent. De a 30-as évek gaz­dasági válsága megint teljes zsúfoltságra köszönt. Ekkor a diákok szociális helyzete tűnt megoldhatatlannak, hol tan­könyvre, hol irkára vagy felső­ruhára, lábbelire nem telt ott­hon. Újra ínségkonyhát kellett nyitni, az éhes gyerekszájak miatt. Az iskola tantermei már nem tudták befogadni a renge­teg jelentkezőt, és a szülők ké­résére a Rokkanttelepen alsó tagozatnak való helyiség épült, a Petőfi tagiskolájaként. 0 Az 1938-as év újra katonai megszállást hozott. Olyannyira, hogy a tanítás kivonult a cseri és a rokkanttelepi iskolába, majd hogy a cseri iskolát is el­foglalta a katonaság, az oktatás összezsúfolva, váltakozó taní­tási időben és ellehetetlenülve a rokkanttelepi iskola termeiben összpontosult. Később foko­zódtak a légitámadások, s az is­kolának nem volt légópincéje. Huszár József igazgató próbálta az oktatást biztosítani. Az utolsó háborús tanév rövidített volt, a záróvizsgák elmaradtak. A Szálasi-éra nemcsak katonai szállást, teljes profilváltást je­lentett. Szabó- és cipészmű­hely, pékség állomásozott az iskolaépületben, majd ruházati raktár. A zsidók gettóba hurco- lásakor az első épület 3 tanter­mében bútorokat, használati tárgyakat halmozott föl egy német csapat, „a magyar nép ajándékait a német népnek”. A munka- és haláltáborokból visszatérő kevesek 1945 után itt találtak rá elveszettnek hitt in­góságaikra. 1945 tavaszán a szovjet vá­rosparancsnokság egyik ma­gyarul is beszélő ukrán tisztje rendbe tetette az alig károsodott épületet. A tanítás kezdését is szorgalmazta óraadó tanárként. © Az 1949/50-es tanévben a nevelőtestület feltöltődött pol­gári iskolai és gimnáziumi ta­nárokkal. A Cseri úti iskolát a Petőfihez csatolták, így tanuló­inak száma majdnem elérte az ezret. A következő tanévben igen nehéz körülmények között korszerűsítették, és az átépíté­sek után megkezdődött a máso­dik épület emeletráépítése. A rokkanttelepi iskola Rákóczi néven önállósult, s magával vitte az árvaház növendékeit. 1956 őszén a nehéz időszakra tekintettel az oktatási osztály javaslatára szünetelt a tanítás. Bakoss Gyula igazgató 1957- ben Kaposváron először itt ve­zette be a politechnikai okta­tást. A 60-as évek elején a diák­létszám közel 900. Ä pedagó­gusok terhelése elérte a maxi­mumot. A zsúfoltság ettől fogva vagy 30 évig uralkodott. Az 1961/62-es tanévtől — máig eredménytelenül — szor­galmazta az iskola a város ve­zetőségénél a tornaterem meg­építését. Közben felépült az északnyugati városrész, a Kré- nusz, a Kisfaludy a gyakorló, a Kinizsi és a Toldi iskola. Gye­rekeket és tanárokat vettek át, a Petőfi iskolában stabilizálódott a 35-40-es osztálylétszám. Az 1970/71-es tanévben Kaposfü- redet Kaposvárhoz csatolták, s a füredi iskola alsó tagozata a Petőfi iskola tagiskolájává lett. Az iskola külsejében megpró­bált illeszkedni a körülvevő la­kótelephez. Hófehér vakolatot, piros palatetőt, jellegzetes tég­lakerítést kapott. Belül kialakí­tották a könyvtárt és olvasó­termet, a melegítőkonyhát, ét­termet, s megépült az összekötő folyosó a két épület között; be­vezették a gázt. Mindezek a munkálatok Rátkai Ferenc igazgató nevéhez fűződnek. Az iskola ma is teljes létszámú, két külön tantermet is igénybe vesz az önkormányzattól. A Petőfi iskola múltja ez. Jö­vője előtt kérdőjelek vannak. László Ágnes Történelmi lecke a keresztúri apáttól — Én voltam az egyetlen, aki a veszp­rémi püspökségtől szabadlábon volt, engem küldött hát Mindszenty, — mint börtönben kinevezett titkárát — a nemzetvezetőhöz. Ott várakoztam a vörös szalon előtt hosszú órákig, min­denkit elém engedtek. Végül bebocsá­tást nyertem Szálasihoz, aki udvaria­san hellyel kínált, majd megkérdezte, mi járatban vagyok. Mondtam: a püs- pökségi irodavezető ügyében járok; engednék ki, mert nélküle áll a hivatal, s működésképtelen a nyolcszázezer hívőt számláló egyházmegye. A mo­solygós Szálasi nyomban szigorú hiva­talnokká változott: „Plébános úr, én ugyan sokat forgatom a Szentírást, de azt sehol sem olvastam, hogy Jézus Krisztusnak titkára vagy pláne iroda­vezetője lett volna...” Ezzel a kihallga­tás véget is ért, s később hallottuk, hogy Sopronkőhidára vitték tovább a lefogott Mindszentyt. A Dél-Balaton legszebb templomá­nak apátúrával, dr. Szemes Józseffel a balatonkeresztúri plébánián beszélge­tünk. Persze kissé egyoldalú a dolog — lehetetlenség lépést tartani a törté­nelmi események sodrával. Valóságos politikuspanoptikum vonul át az igé­nyes méltósággal berendezett szobán: nagy találkozások és a sorsfordító pil­lanatok kulcsfigurái élednek újjá az emlékek nyomán. — Nem voltam még harmincéves, és nagy megtiszteltetésnek számított, amikor 1944-ben az Árpádházi Szent Margit tiszteletére épített templom alapító plébánosának nevezett ki Mindszenty püspök. Ott is maradtam, s csak a muszáj hozott el Veszprém­ből, de a mai napig nem mondtam le az ottani plébániámról. A meghurcoltatás elől 1955-ben egy somogyi kis faluba kerültem — ahogy akkor gondoltam száműzetésbe. Hogy mégsem lett az, bizonyítja az a tizennyolc esztendő, amit az ottani híveim között töltöttem. A hercegprímást jóval később Bécsben láttam viszont; mint félreállított pap­nak csak a hetvenes években adatott meg, hogy külföldre mehessek. Azon­nal hivatott, és jó másfél órán át be­szélgettünk. Félelmetesen jó memóri­ája volt. Utolsó kérdése ez volt hoz­zám, az egykori taszári káplánhoz: „Hogy van az édesanyád?” A keresztúri templom különös, he­gedű alakú ablakaival és háborús sérü­léseket szenvedett gyönyörű freskói­val szinte azonmód megnyerte dr. Szemes József szívét. Kemény évek szívós munkájával, az Országos Mű­emléki Felügyelőség restaurátorainak segítségével állították helyre a Feste­tics gróf építette barokk-rokkokó templomot. Áz erősen megrongáló­dott oltárképet és a bibliai jeleneteket idéző festményeket, mutatva — a lá­togatók okulására —, élvezetes anek­dotákat mesél a nyolcvanas éveiben járó apát. — Lékai püspök javasolta nekem a Balaton-partot, s ő vállalt értem garan­ciát az egyházügyi hivatalnál, hogy nem töröm semmiféle államellenes do­logban a fejem.... Mikor ide jöttem, a padokból ki lehetett látni az utcára, akkora lyukak tátongtak a templomon. No, itt volnánk. Ne tessék megijedni, csak a távirányításos riasztó „éne­kel”... Hát nem csodálatos? Tíz évig csak álmodtunk róla, hogy lesz elég pénz a rekonstrukcióra. Ha lassan is, ha verejtékkel is, de elkészültünk. Hagyomány már, hogy e falak közt hangversenyeket tartanak. — Nyaranta tömegével jönnek a tu­risták, s jómagam vasárnaponként még négy misét celebrálok. Az isteni gond­viselésnek legyen hála érte. Csíky Kiss Erika Dr. Szemes József balatonkeresz­túri plébános „Mindszenthy József titkára voltam ” fotó: kun g. tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents