Somogyi Hírlap, 1995. május (6. évfolyam, 101-126. szám)
1995-05-27 / 123. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. május 27., szombat Az Elvira Madigan a Csiky Gergely Színházban Szép, szomorú történet Sixten Sparre: Nyári Zoltán, Elvira Madigan: Börcsök Enikő fotö: török anett SZIRMAY ENDRE Örök pillanat Akit elbűvöl a pillanat varázsa nem gondol a holnapi csodákra pedig csodák holnap is születnek grimaszt vágnak a torz értékrendnek hiszen lelkendező, \sápadt hitünk csak szenvedéllyel védett végzetünk mert a csillogó látszat alatt híven virraszt az Örök pillanat. Többé nem vezet Egyre botorkálok kábultan előre makacs elszánással megyek, csak megyek félelem tornyozza éveim sorát körülfolynak sötét időtengerek de én csak tovább, elszántan, konokul nem kérek senkitől segítő kezet vas-hitem visz a végső állomásig mert tudom utam visszafelé többé nem vezet. Bizonytalan a fonyódi alkotóház sorsa A 66. könyvünnep Harmincöt városban, köztük Kaposváron rendeznek ünnepi megnyitót június 1-jén, a 66. könyvhéten. Erre 122 új kötet jelent meg: 50 hazai és 9 határon túli kiadó munkái. A legdrágább Goethe Ős-Faustja, s Az ember tragédiáját tartalmazó Madách- album Zichy Mihály grafikáival (2400 forint). A fővárosban a Vörösmarty tér sátrainál az alkotók dedikálnak, a Petőfi Múzeumban pedig könyvszalon működik - itt irodalmi esteket is tartanak. Búcsú Flórától Halhatlan versek ihlető múzsájának alakját idézték Ily- lyés Gyuláné Kozmutza Flóra, a magyar gyógypedagógia és pszichológia kiemelkedő alakjának temetésén. Juhász Ferenc költő személyes hangon idézte föl egyéniségét; Keresztury Dezső költő-írónak a betegágyán írt búcsúszavait Sin- kovits Imre tolmácsolta a sírnál. A Kossuth-díjas színművész az Évelő virágszál c. Illyés-verssel rótta le kegyeletét Flóra ravatalánál. Jelenits István piarista tartományfőnök búcsúztatta. Újabb Leonardo Leonardo da Vinci képeit állítják ki a jövő hónapban Speyerben a Pfalzi Történeti Múzeumban, köztük van egy eddig ismeretlen festmény is, amit a szakértők a nagy mester alkotásának tartanak. A képet most egy svájci banktrezorban őrzik. Napjainban a világon csak tíz festményről, köztük a párizsi Louvre Mona Lisájáról tudják biztosan, hogy az Leonardo da Vinci alkotása. H. Wouk 80 éves A ,.Zendülés a Caine hadihajón”, Herman Wouk regénye világszerte egyike a II. világháborúról szóló legolvasottabb műveknek. A most 80 éves szerző ezért a könyvéért kapta meg 1951- ben a Pulitzer-díjat. Nevét azóta is a „Caine”-nel kapcsolják össze, bár sok más, sikeres regényt is írt. Különösen nagyra becsülik A forrongó világ című, majd pedig az ezt folytató Háború és emlékezet című műveit. Jobb tisztességesen bevallani: zavarba hozott kissé az Elvira Madigan a Csiky Gergely Színházban. Meg a publikum is, amely a többnyire gyér, udvarias tapsok után végül mégis ünnepelte a bemutatón a produkciót. S ünnepli azóta is. Mert valóban van mit ünnepelni, aligha pusztán udvariasság avagy jólneveltség dolga ez. Ugyanakkor, (már elnézést a profán hasonlatért), a „svédasztalon” terítékre került olyasmi is, amely nem pusztán szokatlannak, hanem félkésznek látszik. Időnként elvéko- nyul, lelassul a történet, máskor „technikai” gondok vannak: hallom, hogy szépen énekelnek, csak nem tudom, mit. Ám máris itt az ellenkezője, amely ugyancsak igaz: ha nem is tudom mit énekelnek, mégis, pontosan érzékelhető hogy miről, mert Nick Bicat roppant gazdag, igényes melódiavilága, a kitűnő hangszerelés, a hatásos s az összkompozíció- ba jól szervesülő koreográfia, a hömpölygő majd kimerevedő mozgások, a kifejező gesztusok tovább mesélik Elvira Madigan, Georg Malvius által színpadra írt és rendezett történetét. Mesélik a múlt századvégi szerelmi tragédiát, a messzi Skandináviából, a cirkuszi porond bájos kötéltáncosnője és Sixten Sparre délceg dragonyoshadnagy akkoriban szenzációs, romantikus szentimentális történetét. A kapcsolat nem vált könnyű flörtté, köny- nyezve túlélhető románccá, a szenvedély kettejük halálához vezetett, törvényszerűen megtört a tisztes tradíciókba kövült morál szikláin. E história mégis átüzen a jelenbe, tanúsította már 1967-ben Bo Widerberg filmje is, s tanúsítja most a svéd rendező Georg Malvius darabja is. Nem valamiféle könnyeztető keserű-limonádés nosztalgia, nem is polgárpukkasztó, előíté- let-leleplező szándék vezérli a szerző-rendezőt, inkább valamiféle visszafogottan rokonszenvező, megértő, s feltétlenül hatásos, felfedező színpadi ábrázolásmód. Kitűnő például ahogy a párhuzamos jelenetekben idézi a két különböző család miliőjét, egzisztenciális különbözőségüket, de mégis egyazon erkölcs szabta felfogásukat. A címszereplő Börcsök Enikő és a hadnagy szerepében Nyári Zoltán igazán otthonában van „otthon”, ebben a mindenáron megtartó kötelékben vívódva erősek, meggyőzőek, s körülöttük igen fontos helyzet és hangulatteremtő Molnár Piroska, Ottlik Ádám, Márton Eszter és Spindler Béla játéka, továbbá az atyai szigorral megáldott századost alakító, remek hangú Körösi András. Az együttlétek, a zaklatott-szen- vedélyes randevúk, pásztorórák, majd az egymáshoz és egymással menekülés jeleneteiben olykor a két nagyon tehetséges színész mintha mégsem szikráztatná fel eléggé a halálba vezető kapcsolat erejét, végleteit. Márpedig ezen sok múlik. Ha nem is minden...Ugyanis az ideig-óráig menekvést nyújtó „szálloda”, vagy inkább nyilvánosház világának ellenpontját, igen emlékezetesen, az epizódszerepet bravúrosan színes játékkal emeli ki a tulajdonost alakító Lipics Zsolt. A kosztümökben, a díszletekben, a világításban, s a kiválóan hangszerelt, vezényelt, szinte az egész játékot összetartó zenében ugyancsak sok örömét lelheti a publikum. Lám, lám — mégis milyen gazdag ez a „svédasztal”, ha nem is a hagyományos „kaposvári” módon terítették meg. Mássága is vonzóan érdekes inkább, mint idegen. Mégis, nem a „hazai koszt” megszokása mondatja csak, ha vélhető, hogy olykor több sava-borsa is lehetne. Talán az is megbocsátható, ha ez csupán finnyáskodó tévedés. Mindenesetre nézzék meg ha tehetik, mert mindezek ellenére (vagy ezekkel együtt) marad emlékezetes Elvira Madigan szép, szomorú története. Tröszt Tibor A megyei önkormányzat tulajdonában, de fonyódi fenntartásban működő alkotóház már csak nevében őrzi régi funkcióját, írók, színészek, képzőművészek elvétve fordulnak meg itt. Az alkotóház az ideiglenesség terheivel birkózik. A művelődési ház költségvetéséhez terhelt épületegyüttes felső részét már második alkalommal üzleti vállalkozás céljára adta bérbe a fonyódi hivatal. Az alsó „kisház” a városé maradt ugyan, de kihasználtsága korántsem ideális. — Az előző városvezetés mulasztása miatt obligón kívül maradtuk ebben az ügyben — mondta Francsics Zoltán fonyódi polgármester. Szerinte fölösleges volt a tavalyi tatarozás, amikor 300 ezer forintot fordítottak az alkotóházra. A megyével jelenleg is zajló egyeztetésekből úgy tűnik: ebből 250 ezer forintot visszajuttat a Bala- ton-parti településhez a fenntartó. — Ettől a nemszeretem üzemeltetéstől meg kellene szabadulnunk, mégpedig úgy, hogy élünk az elővásárlási jogunkkal — mondta a polgármester. — A megye ugyanis értékesítésre jelölte ki az ingatlant, s 15 millió az a felső határ, amennyit áldoznánk rá. Sajnos, visszajelzést még nem kaptunk. Ha mégis megkapnánk, az intézmény alkotó jellegét szeretnénk továbbvinni. Jelentkező lenne rá, s visszalophatnánk a régi pezsgő hangulatból valamit. Az alkotóház tetemes kép- gyűjteményének tulajdonjoga szintén eldöntetlen kérdés. Kacifántos jogi üggyé terebélyesedhet: kit illet? A vendéglátó várost vagy az ingatlan fölött rendelkező megyei önkormányzatot? A gyűjteményt ugyanis mindkét helyen leltárba vették... A „kettévágott” alkotóház felső, nagyobbik épületét Lipták Pétemé bérli. A 16 férőhelyes házban szeptembertől júniusig idegennyelvi kurzusok, kommunikációs tréningek folynak. — Ahhoz, hogy hosszú távra tervezhessek, legalább öt évre szóló szerződés kellene, én mindig csak egy évre kaptam meg a bérleti jogot. Az idő rövidsége miatt mint üzlet sem kifizetődő — teszi hozzá. — A tréningszervező cégeknek addig nem közvetíthetjük, amíg a jövő ennyire bizonytalan. Csiky K. Erika Fodor András: A révkalauz lámpái KÖNYVESPOLC Napjainkban, amikor az értékes irodalom annyiszor kerül súlyos apályhelyzetbe, egyre inkább megnő az irodalmi révkalauz szerepe is, akinek fénylő lámpája tisztán mutatja az utat az álli- teratúra zátonyai között. Fodor András erre a révkalauz-szerepre vállalkozott legújabb könyvében. Kötete válogatott kritikáinak gyűjteménye az 1950-es évek közepétől 1994—ig. Bár ez a válogatás, Fodor András szavaival „csak költők munkásságával szembesít”, mégis hihetetlenül gazdag tárházát nyújtja az új magyar irodalomnak a költői arcképek plaszikus megrajzolásával. Az irodalom berkeiben járatosak jól tudják, hogy Fodor András nemcsak révkalauz, hanem felfedező és támogató is. Az 1970-es évek közepétől tagja a „Somogy” című folyóirat szerkesztőbizottságának, s a „folyóiratban vállalt szerepem... mindinkább beavatott a kallódó vidéki tehetségek problémáiba.” Ez a problémabeavatás egyúttal azt is jelentette (jelenti), hogy Fodor András mindent megtesz annak érdekében: a vidéki tehetségek ne tűnjenek el, hanem megkapják megillető helyüket a mai magyar irodalom sokszínű palettáján. A révkalauz csendes, szívós, de konok harca ez, s ma, oly sok buktatóval terhelt korunkban különösen nehéz... „A révkalauz lámpái” több mint félszáz kritikát tartalmaz. Egy rövid recenzió keretében ezeknek még csak vázlatos bemutatása sem lehetséges. A révkalauz segítségével egyet tehetünk: elindulunk az irodalom kanyargó folyóján és a lámpa segítségével megvilágítjuk a legfontosabb somogyi értékeket. Egry József és Takáts Gyula „Vízitükör” című munkája (1955) a Balatonnak állít méltó emléket. A két szerző „a természetben megnyilatkozó emberit” szólaltatja meg. (Ezt a szép könyvet a kaposvári Megyei Könyvtár újra megjelentette 1986-ban, reprint kiadásban.) Bertók László, a Pécsett élő, de Vésén született költő ebben az évben tölti be 60. életévét. Indulásáról Fodor András többek között ezeket írja: „... nagy lélek nélkül valóban nincs igazi alkotás. Ha valamiért hiszek Bertók lehetőségeiben, azért hiszek, mert volt módom megtapasztalni, hogy ebből a „nagy lélek”-ből tisztes mennyiség szorult belé”. Bertók László mellett ebben az évben Szirmai Endre is jubilál. A Kaposváron élő költő az idén 75 éves. „Verseiben egymás mellé kerül az édesanya hajdani karácsonyának „vattás hóhullásban szárnyra kelt”, zsongító megnyugvást ígérő fehérsége, s az anyanyelv számysuhogása...” A homok- szentgyörgyi születésű Horgas Béla 1987-ben volt 50 éves. E kerek évfordulóra, a Megyei Könyvtár által kiadott „Súgja hang” című kötetéről Fodor András így ír: „...ahogy a cím sejteti, sugallat, a valóság és az ember megélt belső igazsága iránti szenvedély vezeti.” A Háromfán született költő, Kerék Imre évtizedek óta Sopronban él. Első kötete a „Zöld parázs” volt. (1977) „Különösen a természetélményeit megfogalmazó, érzékletes és szép költői képeket fölhasználó írásaiban éri tetten az eredeti hangot...” A kortárs költő-barát, Parancs János szavai ezek. Pap Gábor, akárcsak Szirmay Endre, szintén Kaposváron él és alkot. Eddig két verseskötete jelent meg, a „Magaslesen” (1989) és a „Világegyetem”. (1992) Költészetét Fodor András többek között így jellemzi: „íme egy nyílt kedélyű, tevékeny ember, aki mindig tudja, mi a dolga, aki hitét, megtalált életelveit nem hirdeti kérkedő-hangosan, de bölcsen ítél...” Papp Árpád „Metszéspontok” című verseskötete már első megjelenéskor (1969) a reveláció erejével hatott, „...a szülőföld nosztalgiákkal súlyos örökségét s a köznapi problémák nyűgét hordozó” értelmiségi lét bemutatásával... A Fonyódon élő, „civilben” tanár Simon Ottó nemcsak költő, hanem immár egy évtizede a Fonyódi Helikon fáradhatatlan szervezője is. Versei „egy népből származott mai értelmiségi jelen és jövő közti hazaszeretetének látleletei..” Sok mindent lehetne még írni „A révkalauz lámpái” kapcsán. Szólni az antológiákról, a nekrológokról. Ami a legfontosabb: az egész művön átsu- gárzik az irodalom féltő szeretete. És az ezernyi szálú kötődés a somogyi tájhoz, a „szülöttem föld”-höz. Amit Fodor András talán legszebben a „Hazafelé” című versében fogalmazott meg: Fodor András „Csillag talán sohasem volt ennyi! Zümmögve búg a telefonpózna, rpintha csak bennem zsibongna, szólna: Tudjátok-e mi az: hazamenni! ” Dr. Sipos Csaba
