Somogyi Hírlap, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)
1995-05-30 / 125. szám
16 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. április 29., szombat Magyar tényfeltáró expedíció az „álló idő országában” Vietnam még nyögi a háborút Nguyen Van Coc vezérőrnagy mutalja egykori légi harcát dr. Toperczer Istvánnak (jobbról) Kereken húsz esztendeje lesz holnap, hogy Saigon fölszabadult, és elhallgattak a fegyverek Vietnamban. 1975. április 30-án 11 éves háború ért véget. Sebeit a mai napig viselik, akik ott voltak, és akik túlélték. A háborús ügy jó ideig tabu volt az amerikaiak életében, irodalmáraik és filmeseik a legkevésbé sem zavartatva magukat a tényéktől, amennyire csak lehetett, igyekeztek egyoldalúan tálalni a történteket. Ezért is nevezhető tényfeltáró expedíciónak az a taszári Corvin Alapítvány által támogatott tanulmányút, amely során dr. Toperczer István kaposvári baleseti sebész és dr. Búza Zoltán szegedi idegsebész egy hónapot töltött a Vietnami Szocialista Köztársaságban. Észak-déli ellentét — Az expedíció szervezésében a budapesti Vietnami Nagykövetség első titkára volt a segítségünkre — mondta Toperczer István, a Kaposi Mór kórház orvosa, a Somogyi Repülőorvosi Bizottság elnöke. Már ekkor, a kezdetek kezdetén adódhatott a kérdés: menynyire nyitott a szocialista Vietnam egy volt szocialista ország „követeivel” szemben? — Az ezzel kapcsolatos tapasztalatok egyfajta kettősséget bizonyítanak: olykor meglepő volt a nyitottság, máskor érthetetlen az elzárkózás. Emiatt azonban nem érdemes panaszkodni vagy megsértődni. Ez egy más világ, ahol türelmesen ki kell várni a dolgokat. Kettősség földrajzi értelemben is kimutatható az országban, ahol már kezd megkapaszkodni a piacgazdaság, ám igazi rendszerváltás még nem történt. Hanoi és az északi országrész mindig is szocialista beállítottságú volt, a déli pedig legnagyobb városával, Saigonnal együtt már korábban is kapitalista jelleget mutatott. Északról dél felé haladva ez egyre szemléletesebben lemérhető. Az égyhónapos idegenben tartózkodás során egy sofőr, egy külügyi kísérő — őt a magánál tartott irathalmaz miatt egyszerűen csak „Dossziénak” hívták —, egy tolmács, Nguyen Van Dinh, és egy jóbarát, Tran Dinh Kiem újságíró egyengette az expedíció útját. Kiem jelenlétét nemigen tudták volna nélkülözni, mert — amint egy útikönyvben írták róla — „a világon mindent tud, és ami fontosabb, mindent el tud intézni”. Ez így, Toperczer István szerint azonban pontatlan, mivel „Kiem a lehetetlent is el tudja intézni”. Nagyrészt kettejük, az újságíró és a tolmács közbenjárásának köszönhető, hogy az utazók az összes föllelhető repülőt, repülőmúzeumot megnézték és megörökítették. Előfordult azonban, hogy Fortuna sietett az segítségükre. A danangi repülőmúzeum igazgatója például együtt tanult magyar pilótákkal a Szovjetunióban, és egy kiadványt nézegetve egyikükben felismerte Balogh Imre ezredest, aki jelenleg a taszári repülőezred parancsnoka. A kutatókat leginkább az 1964-75 között lezajlott légiháborúk érdekelték. E feltáró munka szempontjából az egyik legnagyobb jelentőségű látogatást a hanoi légierő múzeumában tették, ahol különféle trükkökkel sikerült az archív fotóanyagot, mintegy 150 eddig nemigen publikált, érdekes fotográfiát reprodukálni. Találkozás a győzőkkel Vietnamban a mai napig él a rendelet, miszerint a katonatisztek nem beszélhetnek külföldivel. Annál nagyobb a jelentősége annak a két találkozásnak, amelynek során interjút készítettek a legtöbb légigyőzelmet arató és most 52 éves Nguyen Van Coc vezérőrnaggyal. A légierő jelenlegi parancsnok-helyettese annak idején öt F-105-öst, két F4-es Phanto- mot, és két pilóta nélküli felderítőgépet „szedett le”. Coc vezérőrnagytól származik az információ, miszerint a vietnami pilóták jórészét majdhogynem gyorstalpaló módszerrel képezték ki, ezért sokan közülük jóformán csak nappal voltak bevethetőek. Ezért is különösen érdekes, hogy Pham Tuan volt űrhajós, a másik „veterán nagyágyú”, szinte csak éjszaka repült. Akkor lőtte le a B-52-est is, ami kuriózumnak számít, hiszen ebből az amerikai géptípustól mindössze három kapott találatot a légiharcok tizenkét éve alatt. Az első beszélgetést két magnó rögzítette: az egyik az interjút készítő orvos, a másik a vietnamiak kezében lapult. Pham Tuan pedig azt kérte, egyáltalán ne használjanak magnót. Ez az óvatosság gyakorta jellemezte a vendéglátókat; ugyanakkor, amit viszont elmondtak, azt őszintén tették, nem titkolva akkori hibáikat sem. így szóltak a légvédelem és a légierő kusza kapcsolatáról is: nem mindig tudták, merre lő az egyik, merre repül a másik... A kis falvakat védő népi milíciának sem volt naprakész információja a repülésekről, így ha elzúgott a fejük fölött egy repülőgép, kirohant az egész falu, és lőttek rá. Legtöbbször nem is igen tudták, hogy valóban az ellenségére lődöznek-e, így előfordult, hogy a saját gépüket lőtték le. Gyújtsd a vasat... Húsz év telt el a háború vége óta. Ehhez képest, mint Toperczer István mesélte, gyakran az volt az érzése, mintha tegnap hallgattak volna el a fegyverek. A mai napig gyakori az útszéli ágyú- és harckocsironcsok látványa, a laoszi határ mentén amerikai bakancsok, ruhák, Budweiser sörösdobozok kerülnek elő a bozótosok mélyéről. A hanoi Lenin parkban egy B-52-es roncsai egy család lakhatását szolgálják, a kerekek fölött kifeszített kötélen mosott ruhák száradnak. Nemrégiben kezdődött meg a rozsdás tankok, kazettás bombák és lövedékek felvásárlási dömpingje, mivel a japánok vasgyűjtési akciót indítottak az országban. Az agresszor hadsereg ily módon komoly értéket hagyományozott a megszállt népre. Vannak azonban, akik némi iróniával úgy vélik, további hasznot hajthattak volna, ha nem zavarják el őket „idejekorán”: igazán megépíthették volna az összes utat és vasútvonalat. A jelenlegi infrastruktúra jórésze ugyanis az amerikaiak keze nyomát őrzi. Habár a fentebbi vélelem nem ritka, még ennél is jobban örültek volna Vietnamban, ha egyáltalán nem kerül sor az agresszióra. Akkor most nem lennének nehezen feledhető emlékek, amelyek mondjuk a My Lai-i múzeumban — vérbe fagyott hullák fényképein — őrzik a rettenetes mészárlás emlékeit. A „negatív” élmény Kérdésemre, hogy volt-e kellemetlen élménye az expedíciónak az egy hónap során, Toperczer István igennel válaszolt. Csakhogy nem a Távol-Keleten, hanem még a magyar repülőtéren, ahol képtelenek voltak megmagyarázni a túlbuzgó vámosnak, hogy ne tegye már bele az átvilágítóba a több száz tekercs színesfilmet. Pedig ennek kilobbizása még Bangkok „sokat látott” repülőterén sem okozott gondot. Hiába, látott már a vámos filmkazettába csomagolt bombát. Balassa Tamás Tüntetés, majális vagy politikai demonstráció? Kósáné Kovács Magda, munkaügyi miniszter Több mint egy évszázados hagyomány, hogy május 1-je a munkához, a munka világához kötődő ünnep. Jellege, tartalma és formája azonban az elmúlt évtizedekben sokat változott. — Sztrájkok, tüntetések, bérharcok képei sorakoznak előttünk, ha visszalapozunk május 1-je történelmében, hiszen a tőkés és a munkás ellentéte tükröződött az akkori megmozdulásokban. Később, már a mi generációnk gyermekévei alatt az egykori szocialista országokban vidám mulatságok helyszínévé váltak a május elsejei rendezvények — mondja Kósáné dr. Kovács Magda munkaügyi miniszter, akivel az ünnep múltjáról és jelenéről beszélgettünk. — Néhány éve a majális-hangulat szertefoszlott, mert olyan idők jöttek, amikor már nem lehetett szőnyeg alá söpörni az újraéledt, letagadhatatlan konfliktusokat, így és ezért kapott voltaképp 1989-től ismét politikai töltést a munka ünnepe. — Ön milyen személyes emlékeket őriz minderről? — Kisgimnazista koromtól, 1956 óta valamennyi május elsején részt vettem a városligeti megmozdulásokon. Eleinte azért, mert mondták, s én fegyelmezett ember vagyok. Később azért, mert éreztem a munkahelyi alom-meleget, a kollégákkal töltött szabadidő örömét. Mindig jó hangulatú munkahelyeken dolgoztam, így nagyon élveztem, hogy a nekem kedves emberekkel szórakoz- hatom végig az egész napot. — Mi a véleménye az elmúlt évek ünnepségeiről? — Az első szabad választás utáni május 1-jén is kinn voltam a Városligetben, ahol a szónokok már igen „keményen”, erőteljesen politizáltak. Nem is tehettek másként, hiszen a problémákat, amelyek a munka világában felszínre kerültek, nem hagyhatták szó nélkül. A következő négy évben szintén jelen voltak az ünnepen a munkanélküliség, a foglalkoztatás gondjai, a gazdasági bajok, a létbizonytalanság kérdései. A legjobbnak azt tartom, ha az ünneplést, a vidámságot össze tudják kapcsolni a közös gondok megvitatásával. Hiszem és vallom — fűzte hozzá —, hogy aki elfedi a bajt, nem beszél nyíltan a mindenkit érzékenyen érintő kérdésekről, netán az őszinte beszédet ünneprontásnak tartja, az nem igazán elhivatott és felelős politikus. — Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni... vagyis a politikus azért van, hogy szembesüljön az emberek gondjaival. S meggyőződésem, hogy a szakszervezeteknek, a munkáltatói érdek- képviseleteknek, a pártpolitikusoknak — tehát mindazoknak, akik hatást tudnak, akarnak gyakorolni a társadalmi-gazdasági folyamatokra, jelen kell lenniük ezeken az újkori május elsejei szembesítéseken. — Miniszterként ön most milyen szembesítésre számít? — Keservesen nehézre. A március 12-i kormányhatározat végrehajtása sokak életében indít el fájdalmas folyamatokat. De tudom, hogy az emberek őszinte, korrekt válaszokra várnak, nem pedig az igazság elkendőzésére. Ha kérdeznek, igyekszem legjobb tudásom szerint megvilágítani a döntések hátterét, várható következményeit - még ha számolnom kell is azzal, hogy nem fognak tapsolni... Légrádi Eszter A Rippl-villa klímája Hamarosan bontani kezdik a megyei múzeum nagytermében látható Rippl-Rónai emlékkiállítást. De mikor nyitja meg ismét kapuit a villa, a Róma-hegyen? Dr. Király István Szabolcs megyei múzeumigazgató szerint ez nem elsősorban idő, hanem pénz kérdése. Ugyanis az idei költség- vetésben a fenntartó megyei és a támogató megyeszékhelyi önkormányzat kétmillió forintot biztosított a beruházásra, a rendbetétel viszont több mint négymilliót igényel. Az emlékmúzeum állagmegóvása, felújítása előtt a legfontosabb a sorrendben a gázfűtés megoldása, majd a klímaberendezések fölszerelése. Az óriási értékű gyűjtemény állapota, ideértve a bútorokat is, ezt elengedhetetlenné teszi. Erre most készülnek a tervek; a kivitelezés a fenntartói jóváhagyás után kezdődhet, s ha a jövő évi költségvetésben ismét kapnak támogatást, akkor folytatódhat a munka. A „nyújtózkodást” tehát megszabja a „takaró” hossza, ámbár a múzeum szakemberei, mint az igazgató elmondta, kihasználnak más lehetőséget is; eddig kilenc pályázatot adtak be. Ezáltal biztosíthatóak ugyanis a muzeo- lógiai munka elengedhetetlen feltételei: a régészeti leletek feldolgozása, a természettudományos gyűjteményt gyarapító további kutatások, a művészettörténeti kiadványok megjelentetése és az újkortörténeti kiállítások rendezése. T. T. Mi történt a termelőszövetkezetekkel? megbékélés sohasem lesz” »••• A magyar nyelv csodái közé tartozik, hogy egy ékezet a magánhangzón alapvetően megváltoztatja a szó értelmét. Leskó László Tamási Áron boly hasonlatát „kölcsön véve” rendkívül találó módon adta kötetének a Bolydulás vagy bolydú- lás? címet. Az együtt, egy közösségben, egy célért hangyaszorgalommal dolgozó „hangyafészkekről”, a termelőszövetkezetekről ír a Táncsics-díjas újságíró, szociografikus röghözkötöttséggel feltárva a vidék-Magyarorszá- gon végbement történéseket. Leskó László három somogyi termelőszövetkezet modell értékű tükrében mutatja be, megannyi életutat végigkísérve a valódi, hamisítatlan valóságot. Méghozzá olyan műfajban, melyet szociográfiai riportnak definiálnék, és ami Magyarországon ma Csipkerózsika-álmát alussza. Pedig hát nagyon is volna miről írni ebben a műfajban! A riportkötet bemutatja a „majoros” göllei földindulást, a csökölyi fehér gyászt a szövetkezetért és egy mélyen áron alul elkelt, dobra vert szövetkezet, a somogybabodi sorsát. Köztünk élő, ismert és kevésbé ismert emberek tettei, szándékai, vívódásai, konfliktusai tárulnak fel előttünk azokról az utóbbi évekről, amikor „csak kapkodták a fejüket az új fogalmak hallatán: átalakulás, vagyonnevesítés, földnevesítés, kárpótlás, földigénylés, kiválás, leválás, átmeneti törvény, üzletrész, második kárpótlás...” Ugyanakkor a mai dzsungel mélyén még mindig ott húzódnak negyed-, félévszázados vagy még sokkal régebbi falusi ellentétek, „alvég-felvég” an- tagonisztikus viszályok, soha meg nem bocsátott személyes torzsalkodások. Leskó László mély humánummal, a kitűnő „diagnoszta” tárgyilagosságával tárja fel ezeket a hamu alatt talán örökké parázsló összefüggéseket. Lenyűgözően, döbbenetesen ír a „végelgyengülésről”, az agóniáról, ami végbemenet a magyar vidéken, megpecsételve, békéden tétlenségbe sodorva a „hangyafészkek” sok tízezer lakójának sorsát. A reformot jelentő bolydu- lásból miért is lett bolydulás? „Talán nem kellett volna odahallgatnia Amadéknak azokra, akiknek tenyerét kasza, kapa sose törte” (egy rinyakovácsi ember megjegyzése). „A lovas magyar parasztot visszatrombitálni a sírból, minek?” Az Örökség Kaposi Kiskönyvtár sorozat 4. köteteként a Kaposvár megyei jogú város közgyűlése adta ki Leskó László riportkötetét. Kérdés, hogy az ötszáz példány eljut-e azokhoz, akiket valóban érdekel, netán menthetnek ebből a valóság-forrásból. Vörös Márta s
