Somogyi Hírlap, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)
1995-05-23 / 119. szám
16 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. április 22., szombat Faludy György testamentuma Mindig azért mentem ki az országból, hogy hazajöjjek, nem akartam külföldön élni Faludy György Kossuth-dijas író, költő, műfordító fotó lang — Ez az első emberi évszázad, amelynek problémái megoldására képtelenek vagyunk. Még elméletet sem tudunk felállítani. A Föld lakossága eddig még nem nézett szembe azzal, hogy végveszély fenyegeti a bolygót. — Ezt Faludy György, Kossuth-díjas író, költő, műfordító mondta, akit Karai Sándor fotóművész kaposvári kiállításának megnyitóján arról kérdeztük: milyen jegyzetet írna a XX. század margójára. — Hidrogénbombákkal elpusztítják a földet — folytatta — Faludy György —, vagy a technika boldogító fejlődése mellett a füst és a gázok miatt vesznek ki a növények, az állatok, s végül az emberek. De lehet, hogy a népszaporodás miatt kerülünk majd veszélybe. Olyan problémákkal kellene megküzdenünk, amelyeknek a megoldására senki semmiféle ajánlatot nem tesz, s ami előtt a legtöbb ember — a politikus, csakúgy, mint a közember — szemet huny. — Mit tehet ez ellen az író, a költő? — A költészet azt jelenti, hogy a költő olyan verseket próbál írni, amelyeket kívülről meg lehet tanulni. Elismételni séta közben, az álom előtti pillanatokban vagy a szerelmese előtt, az árnyas pádon... Emellett kénytelen vagyok — felkeltve a közérdeklődést — arról is írni, ami e témában mindennél fontosabbnak látszik: ha így megy tovább, akkor valamennyien elpusztulunk. — Milyen prológust szán a XXI. század elé? — Miközben ezek a veszélyek fenyegetnek bennünket, természetesen tovább akarunk élni, és meggazdagodni. A' gazdagság vágya jelenkori mánia, ami a XIX. század második felében jött ránk. A gazdag ember nem kritika tárgya többé — míg Aristop- hanésztől a XIX. század nagy íróiig, Flauheiten, Balzacon vagy Dosztojevszkijen át az volt —, hanem egy bálvány, aki azt tehet, amit akar. Korábban a gazdag embert a kritika arra kényszerítette, hogy minél többet, minél bővebben adjon az embereknek, jótékonykodjon. Most még szebb autót, utazást, villát kíván magának. Csak önmagával törődik. De ez nem az ő bajuk, csak egy mellékjelenség. — Faludy György sok helyen élt; többek között Afrikában, Amerikában, Angliában. Néhány éve hazajött. Kiegyezett a sorssal? — Nem vagyok keserű. Amikor először kimentem, elég nyomorúságosán éltem Párizsban, de aztán Amerikába kerültem. Az amerikai hadsereg tagja lenni háborúban is kellemesebb volt, mint a magyar hadsereg tagja lenni 1938-ban. Amikor másodszor, 1956. november 30-án feleségemmel felkerekedtem, akkor Ausztriában megkérdezték, hova kívánok menni: Angliába, Hollandiába, Franciaországba, az Egyesült Államokba, Kanadába, Ausztráliába vagy Új Zélandba. Az ember válogathatott. A tüdőbetegeket Izlandra küldték, az öregekről, akik nem tudtak dolgozni, Luxemburg gondoskodott. Afrikában éltem két évet, Amerikába Roosevelt meghívására mentem. Ha Pesten maradok a családommal, s nem akarom, hogy utcára kerüljünk, bizonyos mértékig meg kellett volna hajolnom 33 éven át; 1956-tól 1989-ig. Erre nem voltam képes. Helyette azt, amit hittem, maradéktalanul leírhattam. Volt is elég magyar és angol olvasóm. Egyetemeken tanítottam, s arra törekedtünk, hogy a magyar forradalom emlékét fenntartsuk. Nem a magunk, hanem azoknak a barátainknak az erejéből — T. S. Eliot Camus, Sartre segítségével —, akik nagy fórumokon, parlamentben, nemzetközi összejöveteleken tudták felemelni a szavukat a a magyar ügyért. Ez boldogságot jelentett. Egyébként sohasem voltam igazán szerencsétlen az emigrációban. Egy dolog azonban elkedvetlenített: azt gondoltam, hogy a szovjet megszállás — mint ahogy a török — nagyon sokáig tarthat, s háború következik Amerika és Szovjetunió között. S azok, akik hazahozzák az urnámat, majd szép csendesen eltemetnek. — Nem így történt... — A sors áldása következtében sikerült addig élnem, hogy hazakerülhettem. Mindig azért mentem ki az országból, hogy hazajöjjek. Én nem akartam sohasem külföldön élni. — Többször azt nyilatkozta: csak akkor jön vissza, ha idehaza megváltoznak a viszonyok... — Formálisan ez teljesen beigazolódott. Ha összehasonlítást teszek mondjuk hatvan évvel ezelőttről, amikor volt olyan falu, ahol lakosság fele úgy élt, hogy dombba vájt lyukakban aludt, s a lábuk kiállt, amikor az asszonyok Pesten a ligeti padokon szülték meg gyermekeiket... Az országban nagy nyomorúság volt — ami már elképzelhetetlen. Ehhez képest a világ egy bizonyos mértékig megváltozott. Égy jobb, értelmesebb világba tértem haza, ahol a kultúra, az irodalom, a művészet, a színház népszerűbb dolog, mint másutt. Mert például a kétmilliós Torontóban 1967-ben, amikor megérkeztem, csak egyetlen színház volt. — Milyen most a közérzete? — Boldog vagyok, hogy itthon lehetek. Sok hívem van, sokfele járok. Azt hittem, hogy csak az öregek emlékeznek rám, ők várnak. De nem így történt. Ideérkezésem elején lementem Szegedre, ahol a tanácselnök — tőle kértem a kultúrtermet — kijelentette, hogy addig, amíg ő a székében ül, addig Faludy nem nyithatja ki a száját Szegeden. Kölcsönkaptam az auditóriumot a rektortól. Hétszáz ember akart velem találkozni. Korábban megszoktam, hogy az ember 7-8 percet beszél és kész. Kezdtem este nyolckor és hajnali egyig nem engedték abbahagyni. Ez 1988 október elején volt. Akkor még nem maradtam itthon, mert láttam, hogy a parlament hogy szavazta meg Bős-Nagymarost. Aztán hat hónappal később visszajöttem, mert láttam, olyan állapot van, ahol képes vagyok már élni. — Milyen testamentumot hagyna pályatársainak? — Nem szeretek beleszólni mások életébe. Azok, akikkel jóbarátságban vagyok, ugyanazt gondolják, mint én. Esterházy, Konrád, Kányádi. Ebben a helyzetben — legalábbis az én nézetem szerint —, ők pontosan tudják, hogy mit kell csinálni. Kiállni a magyarságért, és mégse magyarkodni szüntelenül, mint ahogy ez szokás. Lőrincz Sándor Bőszénfai nemzedékek Szinte minden falunak gondot jelent a fiatalság. Ahol nincs, ott a hiánya, ahol vannak fiatalok, ott a nemzedéki ütközés. Bőszénfán is ez volt a helyzet; leginkább az éjszakai zaj miatt szabadultak el az indulatok. A balhéknak nemigen akadt gazdája. A falu azonban nemrég úgy döntött: összefognak. Felajánlotta segítségét a fiataloknak egy klub indításához. — Eddig a buszfordulónál volt az ifjúsági klubunk. Tágas és jó levegőjű, csak sokszor elmosta az eső — mondta Zsu- nics Sándor, a fiatalok egyik hangadója. — Most a falutól helységet kaptunk, és némi pénzt is a felújítására, berendezésére. Tévét meg videót is szeretnénk, de erre már nekünk kell összeszedni a pénzt. Fordult a világ — Valamikor volt itt ifjúsági klub, de úgy tudom, éppen a balhék miatt zárták be — mondja Bacza Krisztián, aki három társával vállalkozott az új ifjúsági klub megszervezésére. — A bőszénfai fiatalság 90 százaléka összetart; igénylik, hogy együtt legyenek. Valami igényesebb szórakozási lehetőség sem ártana. A ko- runkbelieknek eddig csak a foci, hétvégenként a diszkó volt a szórakozás. Az utóbbi ráadásul a másik faluban. Marosi Zoltántól és Kis Jenó'- től a két fő szervezőtől megtudtuk: már lezajlott a klub első estje, ahol fiatalok és felnőttek az egymásnak okozott problémákkal ismerkedtek. A következő program gyalog- és biciklitúra lesz. A felnőttek remélik, hogy — mivel a klub fenntartása teljesen a fiatalok dolga lesz — nagymértékben nő majd a kamaszok felelősségtudata. Bár diszkó továbbra sincs a faluban — a polgármester szerint túl sok ahhoz az idős meg a kisgyerekes család, hogy a decibelekkel játszanak a tinik —, arra a kérdésre, hogy itt vagy másutt képzelik el a jövőjüket, a kamaszok mindegyike Bő- szénfát választotta. — Nemcsak a fiatalok dolgán mérhető, hogy az utóbbi években mekkorát fordult minden Bőszénfán — mondta Zsig- ray László, Bőszénfa egyik tősgyökeres lakója —, hanem azon is, hogy az itt lakók zömére támaszkodhat a falu vezetősége. Szerintem a bőszénfa- iak végzik talán a legtöbb társadalmi munkát a somogyi falvak lakói közül. Vannak köztünk kőművesek, asztalosok, és mindenki a szakmája szerint segít. Nekem bádogos a szakmám; ha kell, én is megyek. Nemrég fásítottunk, a következő feladat a kultúrház tető- szerkezetének javítása lesz. Honnan a nagy összetartás? — Simonfa társközsége voltunk, aminek csak a hátrányát láttuk; akkor szinte semmi nem fejlődött. Amióta önálló ön- kormányzata van Bőszénfának, jól látható a változás. Értelmét látjuk a munkánknak, hiszen a mi otthonunk fejlődik. Düledezö hivatal Somogyi falvak sora dicsekedhet pompás új hivatalépülettel, épp csak a kacsaláb hiányzik némelyik alól. Nem egy településen az új vezetők egyik első intézkedése volt az új falak felhúzása, a régi rendbetétele. Közülük sokan most kétségbeesetten küzdenek a csőd ellen, kapaszkodva a szalmaszálba is. Bőszénfán az önkormányzati hivatal épülete igen rossz állapotban van. Nyitrai István polgármester tartja magát ahhoz a véleményéhez, hogy az önkormányzati hivatal lesz az utolsó a faluban, amire pénzt költenek. Pedig megtehetnék, hiszen a düledezö hivatali épületben jól működő községvezetés székel. Idei 14 millió forintos költségvetésük 10 százaléka megy fejlesztésre, sőt tartalékolni is tudnak a rég vágyott óvodára. — Az útjaink és a járdáink jók, a vizünk tiszta, a kultúrhá- zunkat is rendbe tettük; most építjük meg hozzá a vizes blokkot. Tudomásul vettük, hogy most ennyire telik. A zselici gázprogramba például azért nem szálltunk be, mert túl nagy falat lenne nekünk. Falusi turizmus Szép gondolat a falusi turizmus — tartják a bőszénfaiak —, csak kár, hogy nem sok az esélye. A falvakat abból a csávából, amiben most vannak — szerintük —, a falusi turizmus nem fogja kihúzni. Hívogató ez a zselici táj — mondják —, de önmagában kevés a turistának. A zselici falvakat egyedül a mezőgazdaság menthetné meg, ha az is nem szorulna megmentőre. A foglalkoztatottságot tekintve egyébként Bőszénfa még aránylag jó helyzetben van: a hatszáz lelkes községben kétszáz kereső közül kevesebb mint húsz van csak munka nélkül. Az a szerencséjük, hogy van egy vállalkozás a közelben: a Linden kft a szakképzetleneket is tudja foglalkoztatni. S az erdészet meg Kaposvár is szív fel munkaerőt. Néhány öreget mindig látni az árokpartokon. Mostanában az egyik téma az a park, amit nekik építenek majd, hogy kellemesebb környezetben folyjék a napi traces. — Mégiscsak előre megy ez a világ — mondják, a falu fejlődésére utalva —, még ha lassan is. Nagy László Az indiánok üzenete Érdekes kiállítás nyílt Siófokon a Dózsa György úti Piano Art Premier Galériában Ná- dorfi Lajos és Mohácsi László munkáiból. Fotók, festmények, grafikák sorakoznak „beszédes” elrendezésben, köztük egy-egy jellegzetes néprajzi (használati) tárgy. „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod” — idéz Radnótitól a meghívó nyomtatvány szerkesztője, — nem véletlenül. Ezúttal ugyanis egy, a történelem során — paradox módon éppen a rosszul értelmezett civilizáció hatására — sokat szenvedett, helyenként rezervátumba kényszerített nép — az indiánok — sajátos világa tárul elénk. Jegyezzük meg mindjárt: noha művészi fotókat, festményeket, rajzokat láthatunk, itt mégsem az alkotók „önmegvalósító kísérlete” a lényeg, hanem a tanúságtevő szándék. Mindketten — különböző úton-módon — megismerték, s megszerették a dél-amerikai indiánok életmódját, ma is élő ősi kultúráját, s mindkettőjükre maradandó hatást tett az élmény. Nádorfi Lajos — több ismert egzotikus film operatőre — a Magyar Televízió munkatársaként — mászta meg Ecuádor hegyeit, Mohácsi László pedig egy néprajzkutató expedíció tagjaként jutott el az indiánok földjére. Nádorfi igen jó minőségű fotóin az indián hétköznapokat, ünnepeket örökítette meg, Mohácsi László (a huszonéves festő) portrékat és grafikákat mutatott be. Mohácsi indián arcképei közel állnak Nádorfi fotós ábrázolásmódjához, a már említett tanúságtevő szándék okán. Neorealistának mondhatnók (ha lenne értelme a valósághű megjelenítések között különbséget tenni), nevezzük inkább realistának, aki — fiatalkora ellenére — meglepő mesterségbeli tudással, jellemábrázoló képességgel dolgozik. Grafikái pedig az úgynevezett „önmegvalósítás” lehetőségét sejtetik. A kiállítást Szemadám György művészeti író nyitotta meg. (Szapudi) Indián tanulmányfejek —Nádorfi Lajos és Mohácsi László képein
