Somogyi Hírlap, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)
1995-05-23 / 119. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. április 22., szombat Tenor pizzéri-áriában A nagy Pavarotti és kis falatka fotó: feb-reuters Lám-lám, a hírességek is csak emberek, éhségüket — csakúgy mint a „hirtelen” hétköznapi halandók — étkezéssel csillapítják. Amikor éppen nem fogyókúrázik, nem kivétel ez alól Luciano Pavarotti sem. Egy elszánt pillanatvadász éppen az aktus kevéssé fotogén, ám annál látványosabb minutá- ját kapta lencsevégre, miközben a tenor mi mást is ehetett volna éppen, mint egy olasz pizzát. Amúgy Pávarotti sem eszik ingyen: a londoni Har- rods áruház új pizzériájában a róla elnevezett férfi kölninek „falatozott reklámot...” „Cirkusz az egész világ...” A soha ki nem fogyó vizeskorsó cseppjei nyomán tűzvö- rös papírmasé virágok bomlanak szerteszét — ámul a páholy népe, nyalókát ropogtató csöppségek sikongatnak — a gépzene crescendója a porond titkainak nyomában lohol. Dél-amerikai óriáskígyó teke- rőzik a kápráztató flitterekbe bújt táncosnő nyakán — ha a harapása nem. is, a szorítása életveszélyes lehet. Juj, de csuda izgalmas — üzengetnek a nézőtér homályában összevillanó szemek —, ha éhes, három-négy nyulat fal föl elevenen, s — micsoda irigylésre méltó tulajdonság! — a tulajdon bőréből is havonta kibújik... A Mukinak könnyű, a Muki egy bohóc. Mondhat bármit, csinálhat akármit, komolyan venni őt, egyenest illetlenség. Piros krumpliorrát, fehérre mázolt ábrázatját kőkemény világra pazarolja — valami baj van a nevetéssel, pedig a poén a régi, a trükk ezerszer begyakorolt -— mégis, ott mélyen, a rivaldák fényén túl valami önfeledt, valami gyermekien szép végleg odalett. Letűnt idők tapsvihara csöndessé halkult az illuzionista fekete dobozában — még fizetünk, hogy ósdi álmainkat visszahozza egy fekete cilinderes varázsló, de lelkünket már újkori bűvészek lakatja tartja fogva, s késik — Istenem, de mennyit! — a nagy átváltozás. Kelletlenül ásít a publikum sötét szája — a pónilovak sörénye után meghökkent lurkók kapnának sietve. — Voilá, két lábra, térdre; ugorj, ha szabad vágtára teremtett lábaddal botlani nem akarsz, karikás ostros idomárod tudja a legjobban, mi kell neked, ha vége nagy átverésnek. Nesze a kockacukor, ugye milyen édes... Meghajlás? Úgy bizony... „Kedves közönségünk, az Utazó Hungária Cirkusz műsorát látták, reméljük jól szórakoztak”. Fázós az áprilisi este, csíp a sok festék, átizzadt a csábos ruhaköltemény. Fáradtan a morog a bamamedve kölyök, civilbe bújik a konferanszié — a lakókocsik vándomépe letudja a félkasszás napot. A Wert- heim-Ádám dinasztia artistái, a lóidomár nagypapa, a kéthónapos csecsemővel turnézó keresztmama, a késdobáló unoka- testvér, a zsonglőr nagybácsi holnapra virradóra ismét sátrat bontanak. — Nem érdemes maradnunk, hiszen alig jönnek. — A híres zenebohóc, Ádám Rudolf asszony-lánya helyett mostanában már az unoka, Lí- dia-Klaudia bűvöli a kígyót és az esendő férfiszíveket. A mama a pénztárban váija a megváltó közönséget — a da- basi ház árát elvitte az új sátortető, a reményt az évek, hogy kell még, van még jövője a cirkusznak. — Ezt csináljuk, mert máshoz nem értünk. — Lídia tizenhét évesen szervezője, szereplője, menedzsere a Hungáriának. Itt nőtt fel, négyévesen már ráadták a fellépős ruhát, azóta tavasztól őszig, faluról városra rázódik rózsaszínű lakószobájával, játékmackók, művirágok, tapsoló tenyerek, kigyúlt tekintetek bűvöletében. — El sem tudnám képzelni másutt az életem! Apai ágon 1810 óta ebből él a család, egy kívülállóval megértetni sem tudnám magam. Öt- vagy hatféle számban is benne vagyok, én kezelem a zenét, intézem a hivatalos ügyeket, végzem a papírmunkát, s ha van két szabad percem, gyöngyöket hímzek a munkaruhámra... Jó lenne egy önálló zsonglőr-mutatvány, de így sem panaszkodom. Az apu, szegény nagy artista volt — képzelje egykerekű biciklivel három méter magasban a kifeszített kötélen... A gyomorfekélye miatt visszavonult, de a cirkusztól, a sokadiktól már, amit élete során összehozott, képtelen elszakadni. így vagyunk ezzel mindnyájan; együtt sírunk és együtt nevetünk. Számunkra a cirkusz az egész világ. Csíky Kiss Erika Irodalmi „névjegykártya” faluról író a jutái portán FOTÓ: TÖRÖK ANETT Mintha Gyulai Pál Régi udvarházának kertjéből jött volna át egy évszázados fuvallat a jutái portára. Vitázom is magammal, csak kósza „történelmi” szellő lehet, mert Rótt József fiatal író „visszavonulása”, ahogy megismertem, továbbra is igen aktív irodalmi jelenlétet ígér. Feleségével együtt, aki gyógypedagógus és miután elvégezte az egyetemen a pszichológia szakot is, 1993-ban választották Jutát, önmaguk és a kékszemű csöppség, Fruzsina lányuk kedvéért. Pedig a családfő, ahogy mondani szokták, akkorra vált „befutottá”, a folyóiratokban rendszeresen közölt szerzővé. — A falusi életforma utáni vágy vezetett ide családostul. A fővárost minden szempontból egészségtelennek éreztem, az értelmiségi miliőt is, a környezetet mindenképpen... A baráti szálak azért megmaradtak, a távolság nem jelent akadályt. Egyszer már átéltem azt, hogy vidékről írtam be magam úgymond Pestre. Innen már köny- nyebb tartani a kapcsolatokat— állítja Rótt József, aki 1988-ban jelentkezett első írásaival, melyeket 1989-től közölt a Hitel, az Új írás, a Tisza- táj, a Kortárs. 1993-tól szerepel egy-egy novellával is a Magvető Kiadó Körkép antológiájában. Aztán azt is elmondta, hogy nem a távolság, hanem a vajúdó könyvkiadás az oka annak, hogy önálló kötete még nincs, noha már írt több regényt, valójában ciklust, rocklexikont , s remélhetően a Kortárs Kiadó jóvoltából, Alexa Károly szerkesztésében az idén mégiscsak megjelenik az első könyv. Műveit olvasva szembeötlő, hogy jelenében, múltjában mennyire meghatározó a vidék ahonnan indult: Komló, a bányászkolónia élete. Belülről, közelről, valóságosan, lélekval- latóan s mégis igen sok lírával átszőve. — Komlóról szólva, igen vegyesek az érzéseim. Sok élményt adott, ugyanakkor egy zárt, ellentmondásokkal terhelt világ. Az ötvenes években évek alatt hozták össze, s ez a mai napig érezhető. Most az újabb politikai változások idején is érezhető feszültség volt. Emellett a bányamunka igen nehéz, Komló mélyművelésű bányákkal van tele, sokszor szinte évRott József és Fruzsina lánya százados technológiával dolgoznak a bányászok. — Komló és Budapest után, Somogy csak úgy egyszerűen kínálta magát? — Világéletemben befeléforduló ember voltam, csöndesen élő. Ha az ember városban gubózik be, az lelki bajok forrása lesz. Itt körülvesznek szomszédok, fák, a természet. Élő közvetlen kapcsolatom van, megőrizhető a lelki egészség és mégsem kell aktív „társasági életet” élnem. Ez a ház amit választottunk, a századforulón épült, tágas porta, nevezték „kulákháznak” is... Azt hiszem bizonyos polgári hagyományok szerint épült, jó az atmoszférája, kedvez az írásnak. Fontos szempont volt, hogy kultúrvi- déken telepedjünk le, közel a városhoz. Kaposvár tetszett nekem, Juta meg elég közeli, s egyúttal elég kicsi is ahhoz, hogy nyugodtan lehessen élni benne... Rótt József azt sem titkolta el, hogy apai ágon már volt somogyi „érdekeltsége”. Nagyapjának mozija volt Marcaliban a háború előtt, a család Pestről hozta a filmeket, Lellétől Kaposvárig béreltek filmszínházakat,s vetítettek. Amikor államosították, visszavették gépésznek, aztán mégis különböző foglalkozásokat vállalt, hogy segíteni tudja gyerekeit... Tehát gyökerek és rokoncsaládok is „vezették” az unokát Somogyba. Talán nem tolakodó kérdés, hogy a fiatal írónak je- lent-e már valamit témaként is, Juta? — Már kezdetektől fogva beépítek egy-egy itteni színt vagy motívumot a regényeimbe. Nagyon érdekes ahogy kezdem megismerni az életformát, a szokásrendet amely a régmúltban gyökerezik. A templomba járástól a mindennapi munkáig, az állattartásig kialakult életrend szerint élnek, aszerint barátkoznak, tartanak kapcsolatot... Mindenképpen gazdagodott az írásmódom általa, de mélységében még any- nyira nem ismerem , hogy igazán merjek írni róla. Azt is elmondta Rótt József, hogy épülőben vannak a kapcsolatok a kaposvári irodalmi élettel, a Somogy folyóirattal is... S talán nem elszólás volt, amikor — mintegy közbevető- leg — megjegyezte : úgy érzi hazajött. Legyen igaza, öröme benne — Fruzsina követeléseit figyelve a lakásban, s az udvaron tett „felfedező” utakra, — azt mutatják: a jutái portán, a Rákóczi utcában otthonra találtak. T. T. Bányahangok A Csobolyó-partra hajló réten már forgott az ütött-kopott körhinta, szólt a verkli, a bohócnak öltözött, kivénhedt jegyszedő lépten-nyomon fölbukott otromba cipőjében; gyerekek, felnőttek fuldokolva kacagták, a verklis pedig minden alkalommal alaposan fenékbe billentette, amitől az öreg kék füstöt köhögött a nézőkre. A hintával röpülő kiváltságosak visongtak az alant álmélkodókra, a lányok kioldották és a szélnek kínálták a hajukat. A legfőbb látványosságért mégis a patakig kellett gyalogolni: immár két hete állt a Csobolyón átívelő karcsú fahíd, az emberek mégis újra és újra fölkeresték. A férfiak a csizmájuk sarkával vizsgáztatták a szögeit deszkázatot, melyen fogatok és megrakott társzekerek is átgördülhettek; a magas, faragott mellvéd egyszerre adott biztonságot, és hirdette asztalos, ács- és fafaragó dicsőségét. Megfogdos- ták a vörösfenyő pilléreket, tekintetük megakadt egy-egy elgyalult görcsön: az ördöngős Ásotthalmi mintha apró ko- boldarcokat préselt volna a gyantaillatú gerendákba. Jóleső érzés volt megállni középütt, s lenézni a hídlábakon megtörő, locsogó vízre. — Ede atya járta ki a tulajdon lábával — magyarázta Talpasné. — Nálunk is megfordult. — Az a törékeny pap? — csodálkozott egy mátyásfai ember. — Törékeny? — néztek rá a falubeliek. — Csodatévő ereje van! — Tele a templom — dicsekedett Talpasné. — Özönlenek a hívek, hogy hallják a hangját. Lejjebb lovakat itattak a vásározók hozzátartozói, lurkók ücsörögtek láblógázva az egymás mellé állított szekereken, a fűben cigányok falatoztak; álluk zsíros, beszédük hadaró, mozdulataik hevesek. Keskeny kordájukban vászonba kötött toll, foltozásra váró lábasok és fazekak látszottak. A kolónia nincstelenjei, vének és nyomorékok a kopár udvarokból néztek le a vigaRegényrészlet lomra. Az utcák elnéptelenedtek, egyedül Ede atya koptatta a Templomtér kockakövét, majd belépett a Rőth-ház kapuján. Megcsapta a magas kőfalak őrizte hűs levegő, aztán az előcsarnokban az ismerős szivarfüst. A félig behúzott zsalukon beszivárgott a hanyatló nap vöröse; vibrált a virágmintás, puha szőnyegeken. — Gyakran látjuk egymást — érkezett a fogadására Rőth Árpád a dolgozószobája felől. Mögötte vadászkutya kullogott a terembe, megszagolta Ede atya kezét, aztán nyelvlógatva elfeküdt az asztal alatt. A bányatulajdonos hellyel kínálta a papot, aztán rágyújtott. Durva, sötétbarna inge konyákig fölgyűrve mutatta vaskos alkarját, láthatóan nehezére esett a tétlenség, s ez a feszítő energikusság nyugtalanítóan hatott a fiatal papra. — Nem háborgatnám, ha nem lenne okom rá. — Mondja. — Említettem a múltkor, milyen körülmények között élnek némelyek a dombon. — Nincs beleszólásom, hány gyereket nemzenek, mennyit vedelnek. — A kétségbeesés elkeseredett lépésekre sarkallhatja az embert. — Építőre jóval ritkábban. — Megértőén kell viseltetnünk az elesettek iránt. — Megkapják a törvényadta lehetségeket. A papot kifárasztotta a szóváltás. Szétnézett a teremben, de halványkék szemében nem lobbant fény se a festmények, se a súlyos, faragott bútorok láttán. Egymásnak fordította a tenyerét, tekintetét vendéglátóján feledte. — Gondolja el, milyen halála volt annak a boldogtalannak. Másfél évtized nyomorúság után a kínok kínjával távozott közülünk, s így marad meg az emlékezetünkben... zavart elmével cselekedett. A hiányos táplálkozás és a kikezeletlen betegségek eszét veszik az embernek. — Meg kellett volna akadályozni a cselekvésben. — Hiba lenne a csoportos büntetés. Isten kezét érzem ott, ahol a gyújtogatón kívül nincs halott. Rőth Árpád a falat takaró szekrénysorhoz lépett, és kézbe vett egy bőrkötéses könyvet. A pap is fölállt, ő az ablakhoz tartott. — Éppen elég egy áldozat — folytatta. A könyv lezuhant az asztalra, Ede atya megfordult. — Nem beszélhetek ilyen könnyen — mondta Rőth. — Maga a hivatásának kijáró tiszteletből, alázatból ácsolt piedesztálra lépett a faluba érkezésekor, én viszont... Ha következetlen vagyok, a kiharcolt tekintélyemet ásom alá. — Vagy megerősíti. Éppen ezen élettapasztalat miatt hiszek abban, hogy ésszerű határokon belül képes a megbocsátásra. — Atya — szigorította meg a hangját Rőth Árpád, mire a kutya fölemelte a fejét —, ne kívánjon sokat. Mi, sajnálattal látom, vetélytársak vagyunk. Amikor elhagytam a felekeze- temet, már úgy gondoltam, hogy az egyház nem ad mást a híveinek, mint elszámoláson alapuló hovatartozást és sematizált értékrendet, cserében fölmenti őket az egyéni felelősségvállalás egésze alól. Én viszont kenyeret adok nekik, nem kis feladat, mégis meghagyom a szabadságukat. Ajtó csapódott a ház mélyén. Ede atya arra gondolt, milyen természetesnek vette, hogy Rőth Árpádot a dolgozóasztal mellett találja. — Mindketten a saját értékeink szerint élünk — folytatta a házigazda. — Hagyjuk hát ezeket az embereket is a sorsuk elé menni, ha szervezkednek. Ne kívánja, hogy megfosszam őket az önállóságuktól, eddig se tettem. — És a lelkiismerete? — Régebben engedtem bizonyos ügyekben, megfizettem értük — mondta Rőth. — A hasonló ballépések esélyétől is megfosztottam magam azzal, hogy olyan embert segítettem a jegyzői székbe, akire nyugodtan ráhagyatkozhatok, mert nem érzelmi alapon mérlegel, hanem a törvény maximális tiszteletben tartásával dönt. — Értem a gondolatmenetét, de nem szeretem — mondta Ede atya fáradtan. Fejet hajtott, és kisietett az utcára. Rótt József
