Somogyi Hírlap, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)
1995-05-17 / 114. szám
SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. április 15., szombat Picasso-remekek alatt a karaj Nem mindennapi a látvány, amely egy kis Bretagne-i faluban a hentesboltba betérő vásárlókat fogadja. Az üzlet falairól Picasso és Van Gogh 130 remeke néz le a pultokon sorakozó combokra, karajokra, velőscsontokra; és persze a tulajra, a hentesbárdot férfiként forgató Colett Servinre. A művek nemcsak saját tulajdonai, hanem saját termékei is. Valamennyit Colett asszony festette, s olyan kiválóan másolva, hogy profi hamisítónak is becsületére válna. Szobrot állítottak a kutyahősöknek Dobermannt ábrázoló, fekete-arany színű bronz emlékművet lepleztek le a Washingtoni hadügyminisztériumban azoknak a kutyáknak a tiszteletére, amelyek a II. világháborúban derekasan szolgálták amerikai katonagazdáikat, s a háborús cselekmények áldozatává váltak. A Pentagon csak rövid ideig ad otthont a különleges szobornak: hamarosan a csendes-óceáni Guam szigetére szállítják és az Cirote Pointi hivatalos hadikjutya-temetőben állítják föl. A stratégiai fontosságú jszigetért 1944 nyarán véres, több mint 25 ezer emberáldozatot követelő harc folyt amerikai és japán csapatok között. A szigeten és más hadszíntereken a hadsereg kutyái sok száz sebesült, magatehetetlen katona életét mentették meg. Downeyi műemlék McDonald’s A legrégebbi McDonald’s gyorsétterem, amelyet még 1953-ban építettek, Dow- neyban áll. A vörös klinker- téglás ház volt a McDonald testvérek cégének első üzlete, de a legutóbbi kaliforniai földrengés után bontásra ítéltek. Ám az ítéletet nem hajtják végre, .mert az egyik legnagyobb amerikai műemlékvédelmi szervezet megőrzésre átvette az öreg Mc-et, s közben pénzt gyűjt a felújítására. Az épület valóban érdemes arra, hogy megmentsék: arany színű berendezése mind eredeti. Szántó Piroska, Kossuth-díjas festőművész alkotásai tekinthetők meg Kaposváron a Megyei és Városi Könyvtárban. Vas István özvegyének nemcsak festmények őrzik kézjegyét, hanem könyvillusztrációk is. Legutóbb pedig novelláskö- tete jelent meg Akt címmel. — Ön egyike azoknak, akik ismerték Vaszary Jánost. Milyen ember volt? — Angyal. Egyszerre rúgtak ki bennünket a főiskoláról. Há- mann Bálint, az akkori kultusz- miniszter szemérmetlen dolognak tartotta azt, ha valaki aktot rajzolt. Ágyékkötőket kellett feltenni az aktokra. Hallott már ilyet a XX. században? Mert mi nem. Vaszary és Csók István nem voltak hajlandók engedelmeskedni. Azt mondták; inkább feladják a tanítást. Mi, Vaszary-növendé- kek felmásztunk a Köröndön lévő négy szoborra és valamennyire rátettünk egy „elülkötőt”. Va- szaryt, Csókot kidobták a főiskoláról, aztán engem is. Kommunista voltam, amit sohasem fogok letagadni... Vaszarynak volt egy magániskolája. Nekem végtelenül öregnek tűnt a mester. Elmúlt ötven. Nem felejtem el, ahogy ott állt az ablak előtt, s nézett le a körűt zajos forgalmára. Azt gondoltam: kár ezért az emberért, hogy nem taníthat a főiskolán. Nem tudtam fizetni a magániskoláért, mondtam neki: hadd maradjak, én kitakarítom a műtermet, de csak legyintett. Jótanácsokkal látott el. „Ne sokat vacakoljak, túlságosan dinamikus vagyok, férjek el azon a papíron! Nem kell még hat lovat is a mozdony elé fogni! Amelyik festő' népi fér el a papíron vagy a vásznon, az nem jól komponál!" — okított. Látta, hogy nyomorgok, és szerzett egy vevőt, aki kemény öt pengőt fizetett egy aktért. Pa- takynak hívták a csirkefogót, talán még most is él! — Vas István társaként miként hatott egymásra a művészetük? — Ez egy nagy vérfertőzés volt! Minden tisztességes írónak civil feleség kellene és minden tisztességes festőművésznőnek mondjuk ingatlanügynök férj. Dehát így is megvoltunk ötven évig! Segítettük a másikat a művészetben is. Elolvastuk-megnéz- tük egymás dolgait. Amennyi szerelmes verset ő. írt hozzám, annyi szerelmes képet festettem én neki. Mióta nincs, nem vagyok magamnál... — Az illusztrációkat a kritikusok egy része „szükséges rossznak” tartja, mivel az alkotó és a befogadó közé ékelődhetnek. Ön miként vélekedik erről, hiszen tucatnyi verses-mesés könyv jelent meg Szántó Piroska rajzokkal? Es ott vannak a Villon- Shakespeare- és Bocaccio-illusztrá- ciók is ! — Én festő voltam. Nyolc évig hallgattam. Nem állíthattam ki, mint ahogy az uram sem jelenhetett meg az ötvenes években. Amolyan botcsinálta illusztrátor voltam. Nem értettem ugyan a technikához, de a könyv szellemét iparkodtam követni. Én nem a könyv mellé illusztráltam, hanem bele. Nem magamat, hanem az írót tiszteltem. Technikailag olyan járatlan voltam! Képzelje el, egy festő, aki korlátlan színekkel dolgozik és korlátlan anyaggal! Aztán egyszer csak ráparancsolnak: tíz cm magas lehet és 11 cm széles a grafika. — És ott is el kellett férni a papíron... — Igen. Eleinte gyűlöltem az illusztrációt — kidobtak a szövetségből is —, de később megszerettem, és az utóbbi húsz évben is csináltam illusztrációkat. Ekkor már nem olyan iszonyatos terror alatt születtek, mint korábban, amikor egy olyan igazgatónőnk volt, aki azt állította nekem, hogy egy gólyának nem úgy hajlik a lába, hanem emígy. Fe- renczy Béni is illusztrációkból élt. Jó, hogy az én rajzomba belerajzolt az igazgatónő, dehogy Fe- renczyébe is!? Egy nyíl a papíron, amire ráírta: Izom? Nekem pedig az egyik meseillusztrációmba firkálta rá: Az ördög nem ilyen! Hát ő tudta, hogy milyen? Mert én nem. Én még nem találkoztam az ördöggel. — Nem érez ellentmondást atekintetben, hogy — mint mondta — soha nem tagadta kommunista múltját, most meg Balás Béla kaposvári megyéspüspök nyitotta meg kiállítását? — Balás Béla az uramat gyóntatta-áldoztatta. Férjem zsidó származása ellenére buzgó katolikus volt. Egyébként sohasem volt vallási ellentét köztünk, és a kommunizmus miatt sem. Én is csak taknyos koromban voltam kommunista. Másrészt az első jelentősebb megrendelést Balás Bélától kaptam. Miután én az ostrom alatt Bajóton bujkáltam, a falu szétvitte a híremet. Egy napon beállított hozzám egy jóképű, csinos fiatalember. Ázt mondta: Ne ijedjen meg, én vagyok a bajóti plébános. Hogy lehetne maga, hiszen az egy öreg ember? — hitetlenkedtem. Aztán megnyugtatott: ő az új pap, és megrendelte tőlem a keresztu- tat. — Nemcsak a stációkat, hanem a feltámadást is megfestette a bajóti templomban. Virágokkal és fényeffektussal jelzi a misztériumot. A szereplők között helybéli asszonyok, férfiak tűnnek fel. Só't, az egyik párttit- kár-hölgyet, aki menedéket adott önnek, is megörökítette korabeli ruhában. Most mit jelent Szántó Piroskának a húsvét, a keresztút? — Egy kis reménységet. Hátha jobbra fordulnak a dolgok! Most úgy tűnik, hogy nem. Dehát a húsvét mégiscsak a feltámadás! Ha az Űr feltámadt, akkor mi is bizakodhatunk! Nem? Lőrincz Sándor / Almok kenyérről Péterhidán — A betevő falat kenyér és egy kevéske tej legyen. Ennél többről már nem is álmodhatunk — mondta a péterhidai Szabó Györgyné. — Nem érdeklünk senkit. Tényleg — teszi hozzá, hangjában némi fásultsággal. — A szegény embertől sokan irtóznak, elfordulnak. Annak jó, aki nem ismeri ezt az érzést... Hazudnék persze, ha azt mondanám, hogy senki nem segít. Van azért ebben a faluban is egy-két derék ember. Hiteleznek egy kisebb bevásárlást; kölcsönadnak, ha úgy tűnik, végleg nincs tovább... ❖ Az asszony hetedmagával nyomorog. Két gyerekével és rokonságával egyik napról a másikra tengődik. Hónapokkal ezelőtt maradt munka nélkül. Egészsége megrendült, most százalékolják le. — Más teli szatyrokat visz haza húsvétra. Azon gondolkodik, milyen ajándékot vegyen; Barcsra meg Kapósba is elutazik. Jó nekik. Mi meg azon törjük a fejünket, hogy tudunk-e valamit másnap reggel enni. Pedig mi is szeretjük a szépet meg a jót. De nekünk csak ilyen, szegény élet jutott. Könnyeivel viaskodik. * Péterhidát jobbára idősek lakják. A fiatalabbak Barcson próbáltak szerencsét. Sok péterhidai azonban kitart, nem hajlandó elköltözni falujából. Egyszerűen szereti Dráva menti hazáját. — Aki dolgozik, az most is megél — vélekedik Gadánecz József. — Éveket húztam le olajbányászként, Szegeden és környékén. De visszahúzott a szívem ide. Péterhidát nem tudtam elhagyni. Gadánecz József 59 éves, nemrég ment nyugdíjba. Felnevelt két gyereket, a feleségével most ketten vannak. — Tudja, sokan csak siránkoznak, de keveset tesznek a sorsukért. Pedig az nem igaz, hogy mi semmit sem tehetünk. Az egyszerű, kis ember is javíthat sorsán. Nem minden rajta múlik, de meg kell próbálni mindent. Sokszor a lehetetlent is. * Délutánra az egyetlen nagyobb péterhidai utcán is megindul az élet. Az emberek hazafelé szállingóznak a munkából. Már akinek van. — Egyszerűen nem tudok elhelyezkedni. Próbálkoztam, nem sikerül — panaszolja Dani János. — Abból a segélyből élünk, amit az ön- kormányzattól kapunk. Segédmunkásként melóztam. Régen rengeteg építkezés volt, épültek a paloták. Az volt az igazi. Az embereknek elfogyott a pénze. Most már az is valami, ha nem hal valaki éhen. — Jó lenne, ha fönt is tud-, nák, hogyan élnek az emberek. Szerintem egy kicsit elfeledkeztek rólunk; a szegényebb emberekről — állítja a feleség. — Nagyon kevés a pénzünk. De azért sem adjuk fel. A mi fajtánk foggal-körömmel küzd, hogy becsületes embert faragjon a gyerekéből. * A házaspár munkanélküli. Közösen nevelik az asszony korábbi házasságából származó gyereket. Napjaik változatlan egyhangúságban telnek. A megélhetésért folytatott küzdelemben — láthatólag — megedződtek. — Az ember idegei is végesek. Szörnyű ez a kilátásta- lanság. Attól félek, hogy nem bírjuk sokáig ezt az állapotot — mondja a középkorú asz- szony. — Az idő teljesen egybefolyik, alig van nyugodt percünk. Nem a holnapra, a mára gondolunk. Hogy mit eszünk ma, mi lesz velünk. De a legrosszabbak az éjszakák. Félve fekszünk, félve kelünk. Attól rettegünk mindig, mikor dől össze a vályogházunk. Összeborzadunk már a legkisebb szélre is... Elréved egy pillanatra: — Tudja, nincs borzasztóbb a céltalan, reményt vesztett embereknél. Sajnos, lassan mi is kezdünk azzá válni. A legrosszabb, hogy tehetetlenül éljük át az egészet... Harsányi Miklós Márton és Mózes, meg a fa Csikós Nagy Márton és a Mózes szobor fotó: török anett Pár éve még, ámbár lehet annak évtizede is, Csikós Nagy Mártont baráti-ismerősi körben, mi sem volt természetesebb, mint Marcinak szólítani...Sosem viselte, nem is állhatta az egyébként már neki jó okkal dukáló művész úr titulust, ennek olyan fellengzős, vagy városi-kávéházi mellékíze van. Mostanra viszont, közeledve az ötödik X-hez,i lassan hozzászokik, hogy Mártonnak szólítják, gyermekei, sőt, nagyapai szerepe után is. Kijár ez a somogy- sárdi képviselő testület tagjának, tisztségviselőjének is, akiről tudott, hogy nemcsak gazda a házatáján, hanem neves szobrász. így aztán nem csoda, hogy a falubeliek Mártonnak szólnak, tudva, hogy kedvét leli a faragásban, s kivágandó fákra hívják fel figyelmét, ha talán látna valamit azokban. Ő valóban azok közé tartozik akik meglátják a szobrot a fában, noha törzsét még kéreg bontja. Nem ritka azonban, hogy védelmébe veszi az „áldozatot”, ha látja, hogy van benne még elegendő élet. Ő az, akire, amióta csak ismerem, (s ennek van vagy jó két évtizede már), ráillik, hogy nyitott ember. Amikor ottjártunk az óvónő feleség egy csa- patnyi csöppséget terelt az udvaron, csivogva nézték a kertet, ahol virágzó fák, már virító virágágyások között titokzatos szobrok is lesnek az emberre, sőt még az eresz alól is. Nagyapát idéző, keményarcú öregek, röptűkben fába faragott madarak, meg az erdőből, ámbár most a verandaajtó mellől előcsörtető, két vaddisznó. Igaz, fából azok is, de mit lehet tudni? Azt viszont lehet tudni, hogy az örökké tréfálkozó, szakállas gazdának legalább huszonöt településen alkotás hirdeti a nevét, megjárt tucatnyi alkotótelepet, még Nyugat-Európában is, legutóbb pedig „ott túl”, Magyarkanizsán faragott olyan emlékművet a magyar áldozatok emlékére, hogy a hivatalos ódzkodás ellenére a szerb emberek is tisztelettel adóztak neki. Egyszerűen szólva: ahova farag valamit, az oda is szól, és azoknak, akik ott élnek. Ugyanakkor az alkalmi megrendelőkkel, a divatos „ízléssel”, a piaci szempontokkal gyakran és hosszan tart csendes haragot, noha ha készségesebb lenne, többet hozna a konyhára. Ezért kedvtelés és megélhetés dolga is, hogy a virágos-szob- ros kert után gazdasági udvar következik, tehenet tart borjával, meg lovakat. Azért rendre eltalálnak hozzá akik szobrait szeretik, ottjár- tunkkor éppen pestieket várt: két munkáját állítják ki a Fegyver, horgászat, vadászat elnevezésű nemzetközi kiállításon. Az egyik egy olyan madarat ábrázol, amilyen nincs, de mégis van. Ugyanis Márton, eltűnődvén az evolúción, alulról még a pikkelyes kort is idéző „tiklábból” indít, de nem restellt pulykadíszt is ráfaragni a kicsit humoros, de egészében mégis nagy műgondról, tudásról árulkodó pávára. Hol a sok derűvel, rusztikus megjelenítéssel, hol a hétköznapok szép pillanataival, hol a mesét idéző jóságos-bohókás- ságot kifejező szobrokkal találkozik nála az ember. Azonban nem egy árulkodik arról is, hogy az alkotó szívesen feledkezik rá múlt s jövő nagyobb távlataira, meditálva, filozofálva histórián, emberségen, vagy éppen annak hiányán. Hát így fedeztem föl a Mózest a többi kisplasztika között, amelyik, mint alkotója mondja, egyik a sok „Mózese” közül. Nomármost ez az egy, vállalom a jelzőt: remeklés. Apró voltában is monumentális, fából faragva is kőtáblás, s valóban benne van, amit Csikós Nagy Márton gondol: olyan történelemindító, akinél nagyon sok minden összegeződik, s akitől nagyon sok minden kezdődik. Alakját valami lehelletnyi derűvel de a kis figurát mégis fölemelő méltósággal faragta meg. A nagyoltság és az aprólékos műgond különleges találkozása: a tekintet él, a száj szóra nyílik, a mozdulat figyelmeztet. Csöndesen nézzük egy darabig, Márton meg is törölgeti, miközben eltűnődünk azon, hogy milyen ví- vódva-vállaló vezetője lehetett népének, némely azóta feljött, önjelölt, önkiválasztó vezérekkel szemben. Aztán a gongató vén falióra az idő múlására int. Nem minden szándékosság nélkül a közelgő húsvétra terelem a szót, Márton azonnal veszi a lapot: igen, gyerekkorában azok voltak az igazi húsvétok amikor nagyapja-apja hajnal hasadtán a szokásnak kijáró tisztességgel indult locsolni, s a házanépe asz- szonyain-lányain kezdték...Hogyan válhatott ez a mai pénzmagot és csokitojást összekun- csorgó gyerekdivattá?! Töprengéseinken az apró Mózes-szobor lentről is derűs bölcsességgel tekint túl, s ujja a kőtáblán törvényt mutat. Tröszt Tibor A festőművész keresztútja Szántó Piroska, Kossuth-díjas festőművész fotó: kovács tibor
