Somogyi Hírlap, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)

1995-05-10 / 108. szám

16 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. április 8., szombat __________________________________________________ A ló és az erotika Festőművész, operaénekes és színész pontoz — Szász Endrét sokszor tették lóvá Benkő Péteré a lószépségver­seny ötlete. A lóbolond színész azt tervezi, hogy a Városliget­ben egy művészekből álló zsűri pontozná a világ legszebb paripáit. A szigorú szemű íté­szek között Luciano Pavarotti és Clint Eastwood társaságá­ban ott lesz Szász Endre is. — Ez egy óriási ötlet — mondta a várdai festőművész. — Ugyanis változtathat a lóte­nyésztésen, ami — szerintem — a béka feneke alá került, ho­lott nálunk nagy hagyományai voltak Széchényi óta. Azért örülök a szépségversenynek, mert bevonja ebbe a tömege­ket, s engem is nagyon érdekel. Visszahat a lótenyésztésre; hi­szen ha tudnánk igazán jó lo­vakat tenyészteni, az nem kis pénz lenne. — Ha tehetné, tartana lova­kat? — Ha még volna hátra az életemből harminc év, akkor igen. Öreg fiú vagyok én már ilyen játékokhoz. — Volt-e kapcsolata ko­rábban lovakkal? — Szeretem az állatokat. A lovak gyerekkori élményeket hoznak elő. Kaposváron kis­gyermekként bejártam lova­golni a tüzérlaktanyába. Tűz­mesterek tanítottak lovagolni, és csutakolni is kellett, meg pa­tát tisztítani. Szép állat a ló; jó­indulatú, kedves. Szép formája van. Nem véletlen, hogy a lo­vakat össze szokták hasonlítani a nőkkel. Van is egy ilyen mondás, hogy szép asszony­nak, szép járású lónak kár megöregedni. A lovakban van valamilyen erotikus vonás. Olyasmi, ami férfibbá teszi a férfit, emberebbé az embert. A ló igényli azt a bánásmódot, amit nem lehet primitíven tel­jesíteni. A ló akkor érzi jól magát, ha emberrel kerül szembe. A lóval való foglalko­zás nemesít. Van egy csomó ismerősöm, aki lovakkal fog­lalkozik. Jobbak lettek, mióta lovardájuk van. Gyerekko­romra visszatekintve úgy ér­zem, hogy a lóval való foglala­toskodás, a ló közelsége fej­lesztette a jellememet. Komo­lyodtam tőle. — Mikor ült utoljára lovon ? — Amikor az Egri csilla­gok látványterveit csináltam, akkor is lóháton közlekedtünk a nagy terep miatt. Tréningben voltam addig, aztán Ameri­kába kerültvén vagy húsz évig nem lovagoltam. Amikor haza­jöttem, akartam venni magam­nak egy lovat. Akkor váltam el, új feleségem még nem volt. Egy helyes kis nővel mentünk ki megnézni a lovat. Meg akar­tam mutatni ennek a kis csaj­nak, milyen klassz fickó va­gyok. Egy nagy völgyben sze­rettem volna kipróbálni a szép, fekete lovat. Gondoltam, szá­guldók vele egyet. Ráültem a hátára, s örültem, hogy körbe tudtam menni az udvaron... Azt hittem, a lovaglás is olyan, mint a biciklizés, amit nem le­het elfelejteni... — Hányszor tették lóvá Szász Endrét? — Nagyon sokszor, szeren­csére, mert az ember ebből szerzi a tapasztalatait. Én kü­lönben is lóvá tehető vagyok. Ilyen a természetem. Amikor lóvá tesznek, akkor szégyen­lem, hogy ilyen ócska pasassal állok szemben. Háromszor ha­gyom magam lóvá tenni, ne­gyedszer aztán visszarúgok. — Legutóbb mikor tették lóvá? — Tegnap. Ma még csak te voltál az első vendégem, de délután jönnek hozzám olya­nok, akik már háromszor pró­bálkoztak... Lőrincz Sándor Milliomos kutya - futballcsapat élén Az olaszországi Gunther ugyan csak ugatja az üzletet, legújabb befektetése mégis a lapok cí­moldalára került, miután nem­régiben megvásárolta Itália legnépszerűbb női labdarúgó­csapatát. A hír nem elsősorban az aranylábú lányok, hanem az új tulajdonos személye miatt kel­tett feltűnést: Gunther ugyanis egy németjuhász eb, a világ leggazdagabb kutyája. 137 mil­lió lírás vagyonát Carlotta Lie­benstein, német grófnő hagyta rá 1994 márciusában. S hogy az örökség azért ne jusson ebek harmincadjára a Gunther Group vagyonkezelő társaság igyek­szik kamatoztatni. Legújabb befektetésük — úgy tűnik — a négylábú milliomos tetszését is elnyerte: nagy élvezettel követi nyomon az edzéseket és a mér­kőzéseket. A csapat új gazdája talán csak azt nem érti, hogy a lányok miért csak a hátsó lába­ikat használják a játékban. Tetőfedő voltam Írországban Azért olyan is van ám, hogy ki­süt a nap — biztatott jóindula­túan vendéglátónk egy írországi lakótelep közepén, egy félkész ház állványzatán ácsorogva a szakadó havasesőben. A ház az óceán partjához közel épült, ti­pikusan szigetországi módra: egy lakóövezetben, kétszintes iker-, illetve sorházakból, közte rengeteg zöldterülettel. Az eme­letről akár jó kilátás is nyílhatott volna az óceánra illetve a szem­ben alig öt kilométerre fekvő két szigetre, de az időjárás nem en­gedte, hogy bármerre is kilás­sunk: akárhogyan fordultunk, a szél pontosan a szemünk közé vágta a hungarocellgömbökre emlékeztető havasesőt. Vendég­látóink csak mosolyogtak: ők már megszokták a változékony időjárást, és tudják: az ír gazda­sági kilátások ennél jóval vilá­gosabbak... Mit keresett az újságíró Íror­szágban pont egy építkezésen ázva-fázva? Nem egy, hanem sok építkezésen töltöttem a drága időt. A Somogy Megyei Vállalkozói Központ az Épület- szigetelők és Tetőfedők Orszá­gos Szövetségével közösen szervezett szakmai tanulmá­nyútra a hét somogyi résztvevőt kísértem Írországba. Beck János Kaposvárról jött Írországba. A Katona családból négyen is vol­tak ezen az úton: Katona László és fia Kaposmérőből, valamint testvére Katona Sándor és a fia, Szabolcs, Siófokról. Siófokon él és dolgozik Knittel Ferenc, aki szintén magával hozta fiát Ákost. Az utánpótlás úgy látszik biztosított... Mindannyian ácsok, illetve tetőfedők. Mégpedig — a csoporttal tartó Osztroluczky Miklós, a szövetség képviselője, főiskolai tanár szerint — a leg­jobbak közül valók. Szóval ezért ne csodálkozzon az olvasó, ha ebben a beszámolóban a szoká­sosnál többször esik szó a tető­ről, és úgy általában az építkezé­sekről. Egy előnye azért van: va­lójában és átvitt értelemben is az „emeletről” szemlélhettem Íror­szág gazdasági életét, de az igazság az, hogy „magyar szemmel” még innen is fölfelé kellett néznem. Londonban sej, van számos utca. És vannak házak, és min­den házon van tető. Nos, mi eb­ből a sok tetőből megtekintet­tünk tízet, ám míg oda eljutot­tunk, előbb átestünk egy repülő- útón, egy fogadáson és egy elő­adáson, amit az angol szövetség elnöke, illetve a londoni területi szövetség elnöke tartott. A tájé­koztatók után a szakmai prog­ram épületlátogatással folytató­dott, melynek során megtekintet­tünk három építkezésen három­féle tetőfedési módszert. Még az Jellegzetes írországi utcakép angol szövetség által rendezett vacsora is stílszerű volt: a St. Georges hotel legfelső emeletén — közvetlenül a tető alatt — lévő étteremben rendezték. Itt aztán az idő előrehaladtával a szakmai kérdéseket felváltották az emberközelibb témák, me­lyek közt többek közt szerepelt az is, hogy vajon az angol vagy az ír sör a jobb, amit igyekezett mindenki személyesen megálla­pítani. A találkozó baráti lég­körben ért véget... Másnap a tervezett program — tetőlátogatás — szerint haladt minden. Az előző esti kedélyes beszélgetésen felbuzdulva ugyan próbáltam célozgatni arra, hogy a Buckingham palotának, a Towemak, sőt a Westminster székesegyháznak is van teteje, ám ez egyik oldalon sem talált értő fülekre. Az angolok ugye­bár nem tudnak magyarul, a csoport tagjain pedig látszott: őket valóban érdekli az itteni építési, és főként tetőfedési technológia. így aztán délután úgy ültünk föl a dublini gépre, hogy London nevezetességei közül mindössze a Heathrow-i repteret láttuk. Míg Londonban csak gyanítot­tuk, hogy a szigetországi időjá­rás nem lesz kegyes hozzánk, a dublini repülőtéren ez be is bi­zonyosodott. Szakadó esőben landoltunk, azzal a tudattal, hogy még mintegy háromórás buszozás vár ránk, hogy a sziget másik szegletében fekvő Gal- way-ba érjünk. Végülis sikerült „eseménytelenné” tenni az utat, így nyogodtan térhettünk aludni Mrs. Thomson Rock Lodge nevű panziójában, amit követke­zetesen „Bedrocknak” hívtam, vendéglátóink nagy derültsé­gére. Szerdán viszonylag gyorsan kiderült: az írek is komolyan vették, hogy szakmai tanulmá­nyútra érkeztünk, így a program­terv első variációja tele volt tűz­delve különféle építkezése és te­A SZERZÓ FELVÉTELE tőgyártó cégek látogatásával, il­letve szakmai konferenciákkal. Csak határozott kérésünkre — melyben rámutattunk, hogy még soha sem jártunk sem Gal- way-ben, sem Írországban, ezért szeretnénk mást is látni, mint építkezést — változtattak a ter­ven, igaz, nagyon készségesen, így egy egész délelőttünk, sőt egy délután két szabad óra is rendelkezésünkre állt, hogy is­merkedjünk a várossal. Később, miután alaposan és többszörösen tapasztaltuk a hagyományos ír vendégszeretetet rájöttünk: a sűrű szakmai programmal a kedvünkben akartak járni, s amikor látták, hogy mást is sze­retnénk, gyorsan és határozottan váltottak. A szakmai programok változatosak és lényegre törőek voltak: mindenféle építkezési, pontosabban tetőfedési techno­lógiát, valamint annak háttéripa­rát megismertettek a magyar csoporttal, így még a laikus is, pontos képet kapott az ír mód­szerekről. A szakemberek ter­mészetesen sokkal több hasz­nálható információt gyűjtöttek, annak ellenére, hogy többük sze­rint ezeket a technológiákat Ma­gyarországon nem tudnák elfo­gadtatni az építtetőkkel. Láttunk ácsokat munka közben, és aszta­losüzemet, ahol az előregyártott tetőelemek készülnek, a fémte­tőket gyártó Newell cég üzemét, jártunk tetőszigeteléssel foglal­kozó cég munkaterületén és te- tőcserépgyárban is. Ami az íreket illeti, már a prog­ram lapozgatása közben feltűnt valami: kínosan ügyeltek arra, hogy étkezéseink mindegyike másik helyszínen legyen, s mint később kiderült a tetők mellett az ír kocsmákat is alaposan meg kívánják ismertetni velünk. Eb­ből is látszott, hogy az írekben minimum két ember lakozik: egyik a hivatalos, a másik pedig a magánember. Ez persze más­hol is így van. ám a kontraszt korántsem ekkora. Mr. Newell, a Newell Roofing Constractors cég tulajdonosa pókerarccal mu­tatta be üzemét, az irodában azonban már mosolyogva kérte: mondjuk le a szervezett ebédet, s legyünk az ő vendégei. Az étte­remben pedig biztosított minket arról, hogy az ír és a magyar egy tőről fakad, csupán a whisky íze más, amit azonnal és helyben nekünk is tesztelni kellett. Még jobb példa volt erre vendéglá­tónk, a galway-i kamara igazga­tója. Fogadásunkkor oly hivata­los volt, hogy addig nem mehet­tünk ki az irodából, míg a módo­sított programból mindenki nem vett át egy példányt, szignálva. A pénteki búcsúfogadás után azonban teljesen kicserélődött. Amellett, hogy meghívott vacso­rára mindenkit a város legna­gyobb és legjobb pub-jába, a bemelegítésként lelökött Jame- son-Guiness páros után már ci­garettára gyújtva faggatott min­ket. Majd egy idő után megkér­dezte: szeretjük-e az ír népze­nét? Választ sem várva már in­dultunk egy másik kocsmába, ahol háromtagú zenekar óriási hangulatot keltve húzta az ír népzenét. Lerítt rólunk hogy külföldiek vagyunk — egy csa­pat kínosan elegáns fickó, beront az olajos padlón csizmás lábuk­kal dübörgő farmeros-pólós fia­talság közé —, a zenekarvezető azonnal helyet csinált nekünk, köszöntötte kis csapatunkat, majd a jó félórás bemutató után le is ült az asztalunkhoz egy kis csevelyre. Eközben a zene mel­lett az ír italokból is tartott egy rövid, ám mélyreható bemutatót. Nem csoda, hogy a másnapi uta­zásra gondolva többen közülünk úgy döntöttek: ideje lefeküdni. Vendéglátónk nem adta fel, hármunkkal, — akik még ma­radtunk — közölte: az este nem érhet véget ír kávé nélkül, s már indultunk is egy következő helyre. Ami annyira zsúfolt volt, hogy szinte az ajtóból kellett odakiáltani a csaposnak a rende­lést, de pillanatok alatt a ke­zünkben volt a forró — whisky-kávé-tejszínhab — ösz- szeállítású ital. Amiről nem sok­kal később kiderült: ezt talán már mégsem kellett volna... Szakmai program még az utolsó napra is maradt, bár kis csapa­tunk közel sem volt olyan lelkes a Condron Concrete betoncse­répgyárban, mint általában. Mindez azonban már Dublinba utazás közben volt, amikor úgy gondoltuk: most már kibírunk mindent. Még egy este az ír fő­városban, rövid városnézés, és másnap reggel már indultunk is a reptérre. Ekkor igazolódott be az első mondata vendéglátónk­nak, ugyanis kisütött a nap, hét nap után először. Varga Ottó Mesés bevétel A Walt Disney cég monumentális rajz­filmje, az Oroszlánkirály mesés bevétele­ket hoz az alkotóknak. A filmet a világ minden pontján vetítik a mozikban, több­nyire teltházas nézőterek előtt. Az ered­mény: 740 millió dolláros nyereség. Az Oroszlánkirály most a videofilm-piacot is meghódítja: az első héten több, mint 20 millió kazettát adtak el az Egyesült Álla­mokban, ami 340 millió dollárt hozott a Walt Disney konyhájára. Szinte biztosra vehető, hogy megdönti azt a korábbi re­kordot, amit máig a Hófehérke és a hét törpe tart 25 millió eladott darabbal. Kell-e mondani, az is Walt Disney pro­dukció volt. Bridzselő csodagyerek Dán Hirschmannak éjjel kettőkor, Min- neapolisban teljesült nagy célja: elérte a háromszáz pontot, s megszerezte a bridzssportban a nagymesteri szintet je­lentő Life Master címet. Másoknak ez ál­talában 20 év után sikerül, Dannek ennél sokkal rövidebb idő is elég volt. A fiata­lember ugyanis mindössze tíz esztendős, s ezzel minden idők legfiatalabb Life Más- tere. A korábbi csúcstartó, egy Sam nevű fiú tizenegy évesen jutott el idáig. Törté­netesen őt is Hirschmannak hívják, nem más, mint Dán bátyja. A családban egyébként Martin papa és Marcia mama is Life Master, csupán Dán és Sam fel­nőttkorú nővére, Jenne lóg ki a sorból, Szerinte a bridzs egyszerűen unalmas. Tu­lajdonképpen szerencse, hiszen, mint tu­dott, ezt a kártyajátékot egyszerre csak négyen játszhatják. Kis nagytőkés Az üzleti élet kamasz zsenijének tartják az Egyesült Államokban a gimnazista Matt Setot, aki mindössze 9 évesen alapozta meg vagyonát. A Michigan államban szü­letett kisfiú az ajándékba kapott pénzt részvényekbe fektette és három hónap alatt megduplázta. Seto most 17 éves, s egyre nagyobb tekintélynek örvend a Wall Streeten. Saját cége van, amelynek tőkéjét tavaly 33 százalékkal növelte, miközben Amerika számos vállalata a fennmaradá­sért küzd. Egyre gyarapodó birodalmát számítógépe mellől irányítja, ám befekte­tései kivétel nélkül apja nevén futnak: kis­korúaknak ugyanis még az USA-ban is ti­los a tőzsdei spekuláció. Emberségből példát... A kaliforniai Green házaspár valóságos nemzeti hős lett Olaszországban. A család egyetlen kisfiát tavaly útonállók lőtték le, s a szülők, ahelyett, hogy — itáliai szokás szerint — bosszúért kiáltottak volna, fel­ajánlották gyermekük szerveit transzplan­tációra. A kis Nicholas, ily módon négy olasz gyerek életét mentette meg. Greenék egy év elteltével ismét ellátogattak a tra­gédia helyszínére, hogy találkozzanak azokkal a gyerekekkel, akik fiúknak kö­szönhetik életüket. Elmondták, gyógyír fájdalmukra, hogy Nicholas másokban él tovább; meggyőződhettek róla: mind a négy operált egészséges. A dühös ember álma is dühös Az álmok a legújabb kutatá­sok szerint gyakran minden­napi életünk torz vetületei — nem feltétlenül tudat alatti vágyaink szimbolikus képei, ahogy azt Freud hitte, de nem is véletlenszerű, összevissza képek, amelyeket az agyhul­lámok keltenek. Álmaink annyira kötődnek köznapi életünkhöz, hogy fel- használhatók rejtett konflik­tusaink felismerésére és meg­oldására. Miért álmodjuk, amit álmodunk? — teszi fel a kérdést a Reader’s Digest Vá­logatás áprilisi számának cikke, amelyre neves álomku­tatók magyarázatai kísérelnek meg választ adni. Másképp álmodnak a férfiak és a nők eltérő biológiai adottságaik és társadalmi helyzetük miatt. Viselkedésünk éppúgy be­folyásolja álmainkat, mint életkorunk. Hogyan? Kimu­tatták, hogy a dühös emberek álmaikban élik ki mérgüket. Másként álmodnak a depresz- sziós személyiségek, ismét másként azok, akik túl nyitot­tak, érzékenyek, könnyen se­bezhetőek és nehezen érvé­nyesítik az akaratukat. Az al­kotó egyéniségek gyakran fel is használják álmaikat prob­lémáik megoldásában. „Tuda­talattink olyant tud, amit tuda­tos elménk nem” — hangzik a magyarázat.

Next

/
Thumbnails
Contents