Somogyi Hírlap, 1995. március (6. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-04 / 54. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. március 4., szombat Vallási témájú film- és videószemle A XXV. alföldi független film- és videoszemlével egyidőben rendezték meg Gyulán a vallási témájú filmek és videók első országos bemutatóját. Az Erkel művelődési házban tegnap az alföldi szemle filmjeit vetítették, ma a vallási fesztivál filmjeit mutatják be. A díjkiosztás vasárnap lesz. A két fesztiválra több mint 80 alkotást neveztek be Bács-Kiskun, Békés, Csong- rád megye amatőr filmesei. Alkotásaik többségüket a vallási filmek seregszemléjére küldték. Optikuskongresszus a Club Tihanyban Optika '95 Hungary címmel nemzetközi kiállítást és kongresszust tart március 10-12. között a Magyar Optikusipar- testület a Club Tihanyban. A rendezvényen csaknem 50 kiállító cég vesz részt, sok nagy- és kiskereskedő, gyártó, gépforgalmazó és szemorvos vállalkozó mutatkozik be. A szervezetnek mintegy 500 tagja van, közülük 230 kisvállalkozó. A nagy külföldi cégek magyarországi érdekeltségei is képviseltetik magukat a szervezetben. Történész-találkozó a komáromi napokon Negyedszer rendezik meg a sok szórakozást, művelődési lehetőséget kínáló komáromi napokat április 26-a és május 2-a között Komáromban. A Duna menti városban tanácskoznak ekkor a történészek az 1848/49-es forradalom és szabadságharc mának szóló tanulságairól, majd a közigazgatási szakemberek cserélnek eszmét Önkormányzatok az államban, állam az önkormányzatokban címmel. 27-én kiállítás nyílik, amelyen a város keleti részén az I. század kezdetétől az V. század elejéig álló római Brigetio feltárt emlékeit mutatják be. S fölkereshetik a korábban szigorúan zárt monostori erődöt is - Európa egyik legszebb katonai objektuma ez. Ásványok Miskolcon 12 országból Tizenharmadik alkalommal rendezik meg a nemzetközi ásványfesztivált Miskolcon a jövő hét végén. A szakma egyik legjelentősebb európai tárlatán 12 európai ország kiállítói és gyűjtői vonultatják fel a világ különböző tájairól származó ásványokat, féldrága- és drágaköveket. A fesztivál központi témája: „Morvaország ásványai”. A bá- nyamémöki kar, a Herman Ottó Múzeum és a Magyar Bányászati Kohászati Egyesület közös kiállításának minden esztendőben sok ezer hazai és külföldi látogatója van, és ismerkedik az ásványok csodálatos világával. KÖNYVESPOLC James Jones az 1940-es években indult amerikai írógeneráció egyik legmarkánsabb egyénisége volt. Volt, sajnos, mert akárcsak másik nagy honfitársa, Irwin Shaw, o sincs már közöttünk. James Jones a „Most és mindörökké” című regényével — mely nálunk is több kiadást megért — vált világhírűvé. Ezt a művet nemcsak az amerikai, hanem a nemzetközi kritika is a legjobb II. világháborús regények között tartja számon, egy- sorban Irwin Shaw, Norman Mailer, Herman Wouk, és TÉLI IDILL Enyhe hajnal.- Ilyenkor nem ízlik a pálinka - mondja a nyolcvanötéves József bácsi kedvetlenül. - Meleg van pálinka nélkül is.- Miért baj az?- Nem baj, de nem is jó. Disznóöléskor azt szeretem, ha ropog a hó a talpam alatt.- Jó reggelt! Népes rokonság érkezik. A háziasszony - az öregember lánya - sürög-forog, intézkedik, pálinkát kínál. - Nem kell a kisüsti! - szólnak a férfiak helyett az asszonyok.- Hát akkor nézzük a hízót!- Azt most már nem nézni köll - szól az öreg, és hüvelykujja begyével megérinti a hatalmas disznóölő kés élét.- Délre megesszük - mondja az unokavő jókedvűen.- Csak lassan a testtel! Kétszáz kilós a disznó.- Elegen vagyunk hozzá.- Engem ne számíts! Én csak megölöm, szétszedem... A következő percek hangosak a sivalkodástól, és lucskosak a vértől.- Csak azt sajnálom - egyenesedik föl a csaknem két méter magas öregember -, hogy nincs jó szalma a pörzsöléshez. Nem mondom, a gáz is megteszi, de én a szalmát szoktam meg. A szép sárga szalmát.- Bálázzák, azért nem jó...- Szerencsére - mondja az öreg. - Én tudom, mit végez el a gép az ember helyett. Ha valaki tudja, én tudom. Becsülöm is. Mint ahogy régen is becsültem azt a kezet, amelyik mesteri rendet vágott és olyan kazlat rakott, hogy gyönyörűség volt ránézni. Csak ilyenkor hiányzik a szalma; talán mert a dédunokám örülne a lángoknak. A ház népe és a rokonság munkához lát. Siklik a kés, csattog a bárd, gőzölögnek a lehasított húsdarabok.- Gyönyörű állat!- Több ez két mázsánál! Az udvarban szinte ünnepélyes a sürgés-forgás. - Csak a zsírszalonnájára vagyok kíváncsi - toporog a sógorasz- szony. József bácsi kikerekíti az első sonkát. A fiatalasszony görnyedve viszi a konyhába.- A múlt hónapban naponta négyszer evett - mondja. - A héten már nem volt étvágya. Az öregember sebesen dolgozik, közben utasításokat ad.- A forgócsontok - magyarázza - levesbe valók. Irénke, siess a tállal! A fiatal gazda - az unokavő - József bácsinak segít.- Minden esztendőben lesem a nagypapát, amint szétszedi a disznót, de még mindig eltévesztem a sorrendet.- Valakinek pedig meg kell jegyeznie - emeli föl a kést az öreg.- Most aztán nevessenek ám az asszonyok, mert különben sovány lesz a hátszalonna.- Öt ujjnyi - méri a gazda. - Lesz zsír, amennyi kell.- Tálat a nyakapecsények... Itt az oija, a „hosszú hús”. Kivágja a disznó manduláját, a lépét, majd később a „békáját”, s dobja a kutyának. A házőrző egy ideig jóízűen lakmározik, azután csak fanyalogva szagolgatja a neki szánt koncot.- A nyelvét mossátok meg, mert kormos - hangzik az utasítás. - Eltátotta a száját pör- zsöléskor. Sor kerül a vesepecsenyére, falusiasán a „pásztorhúsra”, mely a sógorasszony szerint azért olyan finom, mert sülve nem is zsíros, nem is száraz. József bácsi erre megjegyzi, hogy a fronton evett ő sündisz- nópecsenyét is... A máj hatalmas, betölti a lábast. Mielőtt elviszik a bontóasztalról, József bácsi levágja és elhajítja az epét.- Ekkora epe! - csodálkozik. - Nagy méreg lehetett ebben a disznóban.- Vérmes volt - mondja a fiatalasszony. Pár perc múlva megláthatjuk a fátyolzsírt, a ,júdástarisz- nyát”, és egyszercsak elfogy a disznó. A bontóasztalon csak a két fatámaszték marad.- Minden rendben - mondja az öregember, és rámhunyorít. - Most leülünk, kérünk egy üveg bort a vejemtől, aztán beszélgetünk. Közben én meglátok mindent. Jön a bor. Józsi bácsi tölt.- Csak azt ne kérdezze, hányadik disznót öltem meg a mai szent napon, mert arra nem tudok válaszolni. Tizenöt éves korom óta minden télen leböktem néhányat. Nemcsak magamnak, szomszédoknak, jó ismerősöknek is, szívességből.- Kitől tanulta a böllérséget?- A nagyapámtól. Az volt ilyen ember, mint én.- Milyen?- Hát ilyen magas, sovány, bajuszos és jóvérű. Mert énnekem igen jó vérem van; nem alszik meg egykönnyen. A háziak helyeselnek:- Jól mondja a nagyapa. Csak azt is vallja be őszintén, mostanában melyik menyecskének udvarol!- Ti csak törődjetek a kolbásszal. Nehogy kimaradjon belőle valami! Majd megkóstolom. Ami meg a menyecskéket illeti - néz rám komolyan - negyven esztendeje vagyok özvegy... Értse, ahogy akarja. A levegőben frissen sült pecsenye illata. Az öregember tölt, koccintunk.- Hogy érzi magát a faluban? - kérdezem, mert József bácsi a 85 évéből nyolcvanat a szomszéd községben töltött.- Nagyon jól - mondja. - Amikor az unokavőm előrukkolt a tervével, hogy itt építsünk házat és én is költözzem át, csak egyetlen napig gondolkodtam. Aztán azt mondtam, rendben van. Eladom a házam, amit magam építettem a harmincas években FAX kölcsönből, eladom a marháimat, és a pénzt beépítem az új házba. Tudtam, mit csinálok. Én húsz évig éltem a vejemmel egy fedél alatt, a szemem előtt nőtt fel az unokám. Igazi jó család voltunk mindig. A vömmel annyi vitám volt csak, hogy ő a lovaknak akart mindig kedvezni takarmánnyal, én meg a marháknak. Amíg lovakat tartottunk. Pedig a vöm villanyszerelő...- Azért a szülőfalu mégiscsak más - mondom.- Tagadhatatlan. De hát én sohasem voltam afféle magá- nakvaló, egyhelyben toporgó ember. Az itteni ismerőseimet, barátaimat sem azóta szereztem, hogy az idevalósi unokavő kedvéért átköltöztem ebbe az emeletes, tizennégy helyiségből álló házba. Már a harmincas években otthonosan forogtam én itt, és minden környékbeli faluban. Sokat fuvaroztam. Két lóval jártam a Dunántúlt, mert tíz évig tartó cselédélet után sikerült végre lovakat szereznem. Nagy dolog volt, elhiheti. Amikor megnősültem, egy koszos kis malac nyöszörgött az ólamban, de már abban az évben disznót vágtam. Egyetlen négyszögölnyi földet sem mondhattam a magaménak, mégis gazdálkodtam. Béreltem, felesben is vállaltam, és amellett fuvaroztam. Nem volt az Istennek olyan keserves órája, olyan cudar hófú- vásos éjszakája, amikor engem ne lehetett volna fölkelteni, munkába hívni. Vállaltam én mindent, ami előbbre vitt, mert mindenáron ki akartam keveredni a szegénységből. Jó lovak, marhák álltak az istállómban, engem még a beszolgálta- tásos világ sem tudott tönkretenni. De nem ám!- Elég már a beszédből - szól tréfás-haragosan a háziasszony. - Nézd csak, még éhen vesznek disznóöléskor. József bácsi elnémul. Gyönyörködve nézi a patyolat abrosszal megterített, friss pecsenyével rakott asztalt. Szapudi András Hátrányban a kis nemzetek fiai Anyanyelvűnk őrei „Biztonságunk alapja a nyelv ismerete, megértése és megőrzése, a saját anyanyelvűnké, a szomszéd népek nyelvéé, és nem utolsósorban a világ használatos idegennyelveié is.” Ezekkel a mondatokkal vezették be azt a kiadványt, melyet a másfélszáz éves Tudományos Ismeretterjesztő Társulat adott ki. A múlt év végén a hazánkban tartott európai biztonsági és együttműködési értekezlethez kapcsolódóan anyanyelvi konferenciát tartottak, ahol a magyar nyelv ügyéért évtizedek óta sokat dolgozó ismert szakemberek szólaltak fel. Az ő előadásaikat tartalmazza a füzet, amelyben elsőként Bánffy György szenvedélyes sorait olvashatjuk. A parlamentben töltött kilenc éve alatt a képviselők előtt is felszólalt a nyelv védelmében, az írásban pedig a pedagógusok felelősségére hívja fel a figyelmet. Sorolja a példákat, milyen siralmas eredményekkel találkoznak az érettségi és felvételi vizsgabizottságok. Bencédy József— aki számtalan újságíró eligazodását segítette valamikor a stilisztika útvesztőiben — e konferencián a nyelvi versenyekről mint az anyanyelvi tudat ébrentartóiról beszélt. E vetélkedéseket az áldozatos szervezők és a lelkes, megszállott pedagógusok éltetik, a részvétel nemcsak próba, de kitüntetés is a gyerekeknek. Deme László szerint a nyelv az ember emberségének nélkülözhetetlen hordozója és tényezője. Az anyanyelv az egyetlen, amelyen az ember gátak nélkül önmaga lehet, míg az idegen nyelv több féke- zőt rejt magában, bármily tökéletes is az elsajátítása. Szól a nemzetiségiek nyelvhasználati problémáiról, arról, hogy a nemzetiségi lét többleterőfeszítést igényel tagjaitól: meg kell tanulnia anyanyelvét és az államszervező nemzet nyelvét is. Nemzetközi szinten pedig egyenlőtlenségek vannak, melyek mindig a kis nemzeteket sújtják, az ő fiaiknak kell megtanulniuk a nagyok nyelvét, mert a kommunikáció ezeken folyik. Felhívja a figyelmet arra, hogy az esélyegyenlőség egy közös, mesterséges nyelv elfogadásával teremtődne meg, akkor mindenkinek csak egy nyelvet kellene megtanulnia a sajátján kívül. Helyesírásunk szörnyű állapotáról írt Grétsy László, s különösen a sajtótermékekben előforduló vétségeket sorolja példaként. Ennek egyik sajátos oka lehet a számítógépes szedésre való áttérés, ám ez nem ment fel a felelősség alól. Ketten a határainkon túli magyarság problémáját fogalmazták meg, a pozsonyi és a kolozsvári egyetem nyelvészei az anyanyelv idegen környezetben való fennmaradásáról beszéltek. Arról, hogy milyen buktatókat rejt magában a kétnyelvűség, miként hat az állami nyelv pl. a szlovák a nemzetiségi, tehát a magyar nyelvre. Mindegyikük szavaiból a féltés érezhető, melyet e sajátos nyelvtannal rendelkező, különös hangzású magyar nyelv iránt éreznek. (Izményi) A Dél-Amerilcában turnézó Luciano Pavarotti olasz énekest elnöki rezidenciájában látta vendégül Carlos Menem, argentin elnök és leánya Zulemita fotó: feb-reuters James Jones: Szerelem az Antillákon Joseph Heller alkotásaival. A „Szerelem az Antillákon” James Jones utolsó nagy regénye. Az amerikai könyvpiacon először 1967-ben jelent meg, „Út az özvegységhez” címmel, míg a magyar olvasó csak az 1994-es téli könyvvásáron ismerhette meg a sokkal hangzatosabb (zengzetesebb?) „Szerelem az Antillákon” felirattal. A „Szerelem az Antillákon” (avagy „Út az özvegységhez”) valóban egy nagy, szinte végzetes eseményekbe torkolló szerelem története. Ahogy a vihar korbácsolja az Antillák körül a tengert, olyan szenvedélyek irányítják sokszor a regény szereplőinek cselekedeteit is. Ron Grant, a fiatal, sikeres New York-i drámaíró, csömört kapva a túlhajszoltságba taszító irodalmi és színházi élettől és az örökösen lüktető nagyvárostól, Jamaicába utazik, hogy könnyűbúvárként új élményeket szerezzen. És — szinte megállítva az időt — minél tovább ott lehessen az ezernyi színben pompázó korallszirtek között, az ezer atoll világában, talán az utolsó paradicsomban. Grantot rövidesen filmsztár külsejű felesége, Lucky is követi. Lucky azonban képtelen megérteni féijének ezt a szenvedélyét, mert Grant szinte állandóan kísérti a végzetet, hogy utat biztosítson az özvegységhez Luckynak. A fiatal drámaíró fittyet hány a mélységeknek, felkeresi a legveszélyesebb víz alatti barlangokat, cápákkal viaskodik, miközben Lucky borzadva nézi a fedélzetről férje „hőstetteit.” És a nyugalom óráit is megmérgezi Grant volt szeretőjének, Carol Abematynhak az alakja. Aki bár személyesen nincs jelen, láthatatlan párkaként mindent megtesz, hogy megmérgezze a fiatalok életét... James Jones azonban sokkal jobb író annál, hogysem egy szokványos háromszög-történetet írjon. Ez a regény mintegy összegzése is az íróban egyre inkább elharapózó kiábrándultságnak és keserűségnek. A kötet számos lapján (már 1966-ban!) szinte vízióként jelenik meg előttünk, hogy századunk vége nemcsak a század vége lesz. Egyre inkább eltűnnek (vagy végveszélybe kerülnek) az igazi emberi értékek és kapcsolatok is. És eltűnnek az irodalmi és művészeti értékek is, ahogy Oswald Spengler jósolta a „Nyugat alkonyában”... James Jonesnek ez az utolsó nagy regénye is tele van lírai részletekkel. Nem, nemcsak a szerelmi jelenetekben. Ron Grant tengeri kalandjait csak olyan író tudja így leírni, aki mindezt végigcsinálta. Az Antillák ezernyi gyöngyszemét szinte utolérhetetlen plasztici- tással állítja elénk. Ez az a víz, ahol Snatiago, az öreg halász is hajózott, követve hatalmas halát... Santiago, az öreg halász, akinek csónakja mögött az égaljig nyúlik az Óceán... Dr. Sipos Csaba Ritka római ezüstlelet Tíz római kori pénzérmét talált egy dél-angliai város mellett a mezőn sétáló brit rendőr, három évvel ezelőtt. Most visszatért a helyszínre archeológusok társaságában, és ott azok több mint 1500 ezüstpénzt meg 6000 bronz pénzérmét ástak ki a földből. A lelet a Krisztus előtti IV. évszázadból származik. Roger Bland, a British Museum szakértője szerint „ez a legnagyobb lelet nemcsak Nagy-Britanniában, hanem az egész világon.” Philip Gage, a rendőr, aki ezt fölfedezte jutalmat kapott. A római pértzérmék pedig mint talált kincs a British Museum tulajdonába kerülnek.
