Somogyi Hírlap, 1995. március (6. évfolyam, 51-76. szám)

1995-03-25 / 71. szám

16 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. március 25., szombat David Haevy és Jean Christophe Cuny fotó: táborszki istvánné Két új lektor Csurgón A csurgói Csokonai Vitéz Mihály Református Gimná­zium 1993-ban újraindítása­kor kiemelt szerepet kapott az idegen nyelvek tanítása. A második tanévet talán a várt­nál is jobb feltételekkel kezd­hették: három anyanyelvi lektor - élő idegen nyelv gya­korlati oktatásával megbízott tanár - állt munkába. Igazá­ból azonban csak kettő, mert a németet oktató Bertalan Marlies már 15 éve Csurgón lakik. A két új tanár célja kö­zös volt: mindkettő Magyar- országra akart jönni. David Haevey most 25, Jean Chris­tophe Cuny pedig 23 éves. David Haevey az Egyesült Államokban, Pennsylvaniában nó'tt fel. Tavaly végzett az ot­tani egyetemen, matematika- fizika szakon. — Az ok, amiért Magyaror­szágra jöttem az, hogy szeretem megismerni az embereket, és világszerte az idegen kultúrá­kat. S persze az is fontos ok, hogy szeretek tanítani. Jean Christophe Cuny Fran­ciaországban, a festői Vogé- zekben született; Strassbourg- ban végezte az egyetemet. — A vasfüggöny leomlása után elhatároztam — mondta —, hogy meglátogatok egy ke­let-európai országot. így léptem először 1991-ben Magyaror­szág földjére, s találkoztam egy gazdag és csodálatos civilizáci­óval, egy nagy történelmi múltú országgal. Ezután minden al­kalmat megragadtam, hogy le­galább évente magyar földre léphessek. Többször is jártam itt, míg értesültem a lehetőség­ről. A budapesti Francia Intézet programjának köszönhetően most hosszabb időt itt tölthetek. Varga Jánosné nyelvtanár, a magyar-francia kapcsolatok lelkes ápolója sok jót tud mon­dani a két fiatal tanárról: — Nagyon jól megtalálták a a közvetlen hangot tanítványa­ikkal. Kapcsolatuk a gyerekek­kel kiváló, s ennek eredménye diákjaink nyelvtanulási igyeke­zetében, gyarapodó szókincsé­ben is lemérhető. Az anya­nyelvi tanár mellett elsősorban társalgási órákat, szakköröket tartanak, a nyelvi laboratóri­umban pedig a kiejtést javítják. Óráikra sokat készülnek, sok szemléltető eszközt hoztak, sőt ilyeneket maguk iS készítenek. Jean Christophe már pár éve, David Haevey csak augusztus óta tanul magyarul. Igényesen, tervszerűen. Még az ebédnél is mindennapos kérdése, helyesen használta-e a toldalékot. Az igényesség a tanítási óráikra is jellemző, átragad a diákokra. A francia lektor is szereti a tanítványait, mert érdekli őket a nyelv, figyelmesek, és szívesen beszélnek. Tetszik neki, hogy Magyarországon nemcsak ma­gyar irodalmat tanítanak, s a di­ákok feltűnően sokat tudnak a külföldről. A francia tanár di­cséri a magyar diákokat, s fon­tosnak tartja a magyarságtudat. David nem tagadja meg mate­matikus voltát, keresi a magya nyelv logikáját. Szeretne játé­kosan tanítani, komoly, érde­kes, hasznos ismereteket közve­títeni, de szórakoztatva. A ta­nár-diák kölcsönösen nyelvet tanul, keményen megdolgoztat­ják egymást. Idejükkel tudnak bánni. Da­vid jól ismeri már Tiszafüredet, Miskolcot, visegrád nevezetes­ségeit meg Esztegomot, sőt Gyöngyösön, Egerben is meg­fordult. S egy „hivatásos” turis­tát meghazudtoló tervszerűség­gel járja a környéket. A Szlo­vén Alpok, Salzburg, Bécs, Zágráb kétszer is belefért az idejébe. A télen a Tátrában tíz­napos sítáborban volt a tanítvá­nyaival. Oda — természetesen — szlovák nyelvkönyvvel uta­zott. Pár hete vasárnap Kapos­váron, a Gyertyánosban indult egy tájfutó-versenyen... David könnyebben el tud majd válni Magyarországtól. Amerikában várja Leila Childs, a menyasszonya. Chapell Hill városában szeretne dolgozni, ahol sok a magyar, s bízik benne, befogadják. Addig is a csurgói városi könyvtár rend­szeres látogatójaként a magyar néprajzot tanulmányozza (a gimnáziumi farsangon palóc ruhában lépett fel). Jean Chri­stophe ragaszkodóbb. Mint mondta: még maradni sze­retne... Horváth József Nem a padrend a lényeges Karsai József né és a tanítványai fotó: török anett Emberépítés A színpadon élőképekben elevenedik meg egy 11 éves kislány elképzelt napja a reg­geli zaklatott ébresztőtől az iskolai kudarcokon át az esti pofonokig. Nem a közönség­nek készült: a tanítónevelés eszköze. Drámapedagógia. A drámapedagógiát fakul­tációs tárgyként évek óta ok­tatják a kaposvári tanítóképző főiskolán, és a személyiség- fejlesztést szolgálja. Az isko­lákban sok a „problémás” ta­nuló, s gyakran a tanár bele­élőkészsége, figyelme oldja fel a feszültségeket. A dráma- foglalkozásokon ezeket a tu­lajdonságokat erősítik, s ezt segíti Tolnai Mária adjunk­tus könyve: Dráma s nevelés. — Ez a játék hogyan segíti a tanári munkát? — A hallgatók megkapták egy 11 éves kislány elkesere­dett levelének részletét, s fel kellett építeniük a történetet, a gyermek személyiségét, a környezetét. Tehát megtanul­ják a beleélést, az alapos fel­tárást, végiggondolják a le­hetséges segítséget. Tanító­ként naponta kerülnek olyan helyzetbe, amikor ki kell de­ríteni a konfliktusok eredőjét: miért figyelmetlen a tanítvá­nyuk, miért nincs barátja, mi­ért közösítik ki a többiek. — Tehát szolgálja a főis­kolások „emberépítését”, és a szakemberek képzését is? — Nagy szükség volna ma olyan tanárra, aki partneri vi­szonyt tud kialakítani diákja­ival, s fejlesztő pedagógiát alkalmaz. A gyerekek feszült családi környezetből mennek iskolába, s ha a tanár fel tudja oldani a légkört, eredménye­sebbé válik a tanulás is. Igaz kapcsolat nem alakul­hat ki, ha méterekre vagyunk a másiktól. A pedagógus ta­nítványa közelében él, meg­simogatja, bátorítja. A moz­dulatok is érzelmet fejeznek ki! S meg kell tanulni bánni a gesztusaival, a mimikával is. A tanítóképzésbe először fakultációként került be a drámapedagógia, ám alkal­mazói szeretnék, ha akkredi­tált szakká válhatna. A mi­niszter asztalán ott a szakala­pítási kérelem. Kaposváron posztgraduális képzés kere­tében oktatnak diplomásokat ifjúságsegítő, illetve dráma- pedagógusnak. Izményi Éva Azok közé a pedagógusok közé tartozik Karsai Józsefné a ka­posvári Kisfaludy utcai általá­nos iskolában, akinek óráin, de nevezzük inkább azokat foglal­kozásoknak, nem a padrend a lényeges. A lényeges az, hogy körbevegyék, oda-vissza biza­lom és érdeklődés áradjon, mindenki lássa és mindenkit lásson. Ez a vezérelv akkor is, amikor kollégáknak tart foglal­kozást , amit nevezhetünk szakmai-metodikai továbbkép­zésnek is, s melyekre Kecske­mét, Szeged, Győr különböző intézményei kínálnak alkalmat. Ahova szakértőként hívják, s ahova szívesen megy beszá­molni tapasztalatairól, továb­badni a maga készítette peda­gógiai programokat. Azért Ka­posváron is, csakhogy saját „hazájában” neki is nehezebb a prófécia, valahogy sűrűbb a kö­zegellenállás, több a zárójelbe tevő fenntartás...Ám, nem adja itt sem fel. Ha a pályájáról, pedagógiai elveiről kérdezi az ember, nagy lendülettel, meggyőző erővel beszél, minden kivagyiság nél­kül, de meglehetősen magas mércéjű belső tartással. Például a hetvenes évekbeli indulásról, amikor pályakezdőként Bar­cson még tanulva kellett taníta­nia. Olyan iskolában, ahol a ta­nulók nagy többsége hivatalo­san szólva hátrányos helyzetű és túlkoros volt, vagyis cigány- gyerek, aki a közeli telepről in­dult az iskolába, ha oda indult... Ez a barcsi kezdés számára azért meghatározó, mert ekkor találkozott szembe azzal, amit kudarcnak neveznek. Ami va­lóságosan és kegyetlenül tartó­san hátrányossá béklyózza a ta­nulót és a tanárt. Amivel meg lehet alkudni, csak nehéz elvi­selni. Karsai Józsefné nem kért rendőri kíséretet a putrikba a családlátogatáshoz, elfogadta a döngő legyek közepette, a tisz­teletére sütött fánkot is, szót próbált érteni - aztán egyre in­kább tudott is, - a jótorkú csa­ládapákkal... Esténként pedig pedagógiát, filozófiát tanult. Mert feltette, hogy a megannyi hiábavalónak látszó nekilendü­lésre a legjobb gyógyír az újabb nekilendülés. Ösztönösen is, a szakirodalomban tovább bú­várkodva, majd a posztgraduá­lis továbbképzések grádicsain bizton haladva, meggyőződé­sévé vált, hogy a lehengerlő kudarcokkal szemben a cigány- tanulóknál is meg kell és lehet találni a kitörési pontokat. Fel kell fedezni azokat a tanítónő­nek, ha rajzban nem, hát tárgy­alkotásban. Mert azokra a a si­ker élménye építhető. S most, a kezdeti pályakép után akár egy nagyot is ugorha­tunk...Igaz, „csak” szorgal­mas-kitartó éveket ugrunk át, amikor a makacs, „csakazértis tanítónő maradok” alapon elju­tott addig, hogy a saját praxisát összevesse mindazzal, amit pél­dául a komprehenzív pedagógiá­ról ír a szakirodalom. Sőt addig, hogy maga is publikáljon. Itt már nem pusztán a cigányság, hanem általában véve a deviáns maga­tartása hátrányos helyzetű gyermekekről van szó. S nem a régi beás, barcsi környezetben, hanem a városiban, sok esetben jóval bonyolultabb, , kudarc-zó- násabb „terepen”. Az alapelv a régi, a módszerek, a pedagógiai programok viszont ehhez a kör­nyezethez idomultak. Konzek­vensen arról van szó, hogy tanár­nak, diáknak együtt, egymásra számítva kell farkasszemet néz­nie a kudarccal, fel kell azt dol­gozni, túl kell jutni azon és vala­hol, valamilyen ponton megta­lálni azt a rejtőző nyiladékot, ahol kifele vezető út mutatko­zik...Ehhez azonban útmutató pedagógus is kell. „Igazi önál­lósággal nem rendelkező peda­gógusok nem tudtak kellően önállóságra nevelni” - írta le 1993-ban egy pályázati dolgoza­tában , amely a személyiségköz­pontú pedagógia egy modelljét mutatja be, Tevékenység, szemé­lyiség, szocializáció címmel. Egy másik pályázati programjá­nak a mottója pedig ez: „A cigá­nyok holnapjáért, a holnap ci­gányaiért. ” Szóval Karsai Józsefné olyan tanítónő, aki szívesen nyitja ki az osztályterem ajtaját, nem restell követelményt állítani magával szemben, ezért másokkal szem­ben sem, s azt tartja, ha program­jának megvalósítása akadá­lyokba ütközne, akkor másutt folytatná tovább... Tröszt Tibor r\. Egy orvos Afrikából Ahol a Kék és a Fehér-Nílus összefolyik, egy elefántor­mányra emlékeztető félszige­ten áll Kartúm. Központi székhelye egy országnak, amelynek 2,5 millió négyzet- kilométerén 25 millió, túl­nyomórészt mohamedán val­lásé ember él. A valahai angol gyarmat, Szudán északi részét az arabok, a déli területeket a pedig a különböző fekete-af­rikai törzsekhez tartozó nép­csoportok lakják. Dr. Roshdi Abdalla Fadol távoli hazája az európai ember számára tömény egzotikum, amelyhez sivatagi viharok, vadrezervá­tumok, bozótos szavannák és vörös-tengeri kikötők kínál­ják a hátteret. A nyolcgyere­kes, tisztviselői családban felnőtt Roshdi doktor az egyiptomi határhoz közeli Wadi Halfában született, s az érettségit követően egyetemi ösztöndíjjal került Magyaror­szágra. Gyermekgyógyász­ként 1990 óta dolgozik a mar­cali városi kórházban. — Mindenképpen orvos akartam lenni, de az otthoni felvételiről néhány ponttal lemaradtam. Akkor még volt magyar nagykövetség Szu­dánban, s ott tudtam meg: le­het jönni Budapestre. Az elő­készítőben az angol volt a közvetítő nyelv, amely a kül­földi diákokat átsegítette a kezdeti nehézségeken. Ha most, 12 évvel ideérkezésem után azt kérdi: mit szoktam meg a legnehezebben, azt fel­elem: a disznóhúst... A magas, jókötésű, csupa mosoly doktor eredetileg úgy tervezte: a pécsi egyetem be­fejezése után hazatér az övéi­hez. Atbarában, a Nílus menti városban munkahely is akadt volna számára, s a szakorvo­sokat arrafelé igencsak meg­becsülik. Közbejött azonban a házasság, és a most kilenc - hónapos kisfiú, Aimen. A „nagy utazás” néhány évre lekerült a napirendről. — Én vallásos vagyok — mondja, széles gesztusokkal kísért, folyékony magyarság­gal a marcali gyerekek „Rozsdi bácsija”. — Ma­gammal hoztam az imasző­nyeget, s bár a munkám miatt a napi öt alkalmat nem tartha­tom be, ha késve is, de mindig pótolom a mulasztást. A mo­hamedán vallás szerint a férfi elvehet keresztény nőt. Ná­lunk nem hordanak fátyolt az asszonyok, és szabadon el­mehetnek bárhová, de a hosz- szú, karokat is elfedő ruha azért kötelező. A feleségem egyébként kész arra, hogy Szudánban éljen velem; a szü­lei már kevésbé lelkesednek... Én is sokat hallottam arról, hogy óvják a magyar nőket az arab életformától. Erre csak azt mondhatom: reméljük, lesz elég ragaszkodás ben­nünk, hogy végigcsináljuk. Az ellátási hiányok és a trópusi éghajlat okozta beteg­ségek szinte mindennaposak az északkelet-afrikai ország­ban. Kevés a szakképzett or­vos és akadozik a gyógysze­rellátás is. A vizsgálatokért — igaz, csak jelképes, száztól ötszáz forintig terjedő össze­get — fizetni kell az állami kórházakban is. A magánkli­nikák borsos árait pedig a gazdagok pénztárcájához mérték. — Négyszáz szudáni font tesz ki egy amerikai dollárt, s egy szakorvos fizetése 250 dollár körül van. Nekem itt huszonhatezer a bruttóm (jól mondom?), ami még az adó­levonás előtt van. Odahaza majdnem minden szakorvos dolgozik a magánklinikákon is, így jön össze a magasabb jövedelem, a nyugati kocsi és a szép családi ház. A Roshdi család az önkor­mányzattól kapott szolgálati lakásban él Marcaliban. Sza­bad idejében focizni szokott a kórházi csapatban vagy kol­légákkal, barátokkal találko­zik. A marcali betegekben kellemesen csalódott: először tartott tőle, hogy elriasztja őket bőre színe. Istennek hála, nem ez történt. A legnagyobb atrocitás, ami egy évtized alatt érte, az volt, hogy meg­kérdezték tőle: mit keres itt; menjen oda, ahonnan jött. — Ezt is egy idős néni kia­bálta, még Pécsen, s én in­kább korának tudtam be, mint rosszindulatnak — magya­rázza. Nyíltságával, segítő­készségével dr. Roshdi Ab­dalla Fadol maga a létező bi­zonyság: ki mint él, úgy ítél. Nem számít, hogy melyik kontinensen. Csíky K. Erika A kudarcra siker felel

Next

/
Thumbnails
Contents