Somogyi Hírlap, 1995. február (6. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-11 / 36. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1995. február 11., szombat / „Alomittas” piktúra, siófoki tárlatok Hagyományos közhely, hogy költőnemzet vagyunk. Azt hiszem, most már nyugodtan állíthatjuk, hogy képzőművész-nemzet is vagyunk, hiszen egyre többen sajátítják el — vagy megkísérlik elsajátítani — a képzőművészet varázsos képi nyelvét. Lázas, szép szerelem ez, amelyből sokan éppen olyan nehezen „gyógyulnak” ki, mint a pubertáskori verselgetők önnön költészetükből. Ha azonban a későbbi önmegméretés — az igazi művészet mércéjén — nem silányul önámítássá, az egykori versel- gető, festegető elé csodálatos világ tárul: a világirodalom, illetve az egyetemes képzőművészet. Ha valaki, hát ő lesz igazi értője, becsülője a zseni teremtő erejének, az önkifejezés-vágy megvalósulásának a költészetben, festészetben, szobrászatban. Persze, a valódi tehetség is többnyire amatőrként kezdi, hiszen a legnagyobbaknak is (a korán vagy a későn érő alkotó egyéniségeknek egyaránt) tanulniuk kellett. Mindenekelőtt a művészeti ág sajátos nyelvét, ha úgy tetszik; a „szakmát.” Kinek kevesebb, kinek több időre van szüksége ahhoz (alkata, képessége szerint), hogy a kötelező stúdiumokon túllépve tartalmi és formai „sajátját” adhassa kortársainak és a jövőnek. Sokan tisztességesen végigjárják a nem éppen göröngytelen tanulmányutat, s éppen a tudás, a kifinomult ízlés döbbenti rá őket, hogy jobban szolgálhatják a művészetet műértőként, műélvezőként, mint alkotóként. Sokan azonban — éppen a képzőművészettel bensőséges kapcsolatba kerülni óhajtók közül — túlságosan lebecsülik a szakmát, s fölbecsülik önmaguk képességeit. Mire gondolok? Arra, ami egyébként — gyaníthatóan — egyik oka is annak, hogy oly sokan képzőművészkednek manapság'— a korszerű törekvések félreértésére, a szívós küzdelmek árán meghódított eszköztelenség és a primitivizmus összekeverésére. Kétségtelen, az utóbbi évszázad művészeti forradalmai közben sokszor tetszett bizonytalannak az ítészi mérce, különösen a sokféle izmus kialakulásának kezdetén. De a múló idő elvetette a hamisat, a talmit, s föl- ragyogtatta a korszak valódi értékeit. Tarr Lajos képeiről először éppen egy amatőr tárlat alkalmával alkothattam véleményt, évekkel ezelőtt, pedig ő már akkor sem volt amatőr. Minden ecsetvonásán érződött a szakmai tudás és a szuverén látásmód, s legtöbb munkáját — miként írtam volt — vidékünk sajátos szépsége, hangulata inspirálta, piktúrája a magyar impresszionizmus legjobb hagyományaihoz kötődik. Később úgynevezett vadászképeit állította ki a siófoki művelődési házban, és meghökkentően eredeti, szinte bravúrosnak mondható eszközökkel bontotta ki, szerettette meg ezt a „veszélyes” témát. Mert hát ki ne borzadna meg a tucatnaplementékbe belebőgő tucatszarvasok giccses emlékétől, ha azt hallja, hogy valahol vadásztémájú képeket állított ki egy festő. Csakhogy Tarr Lajosnál a vad nem díszlet, hanem a figura, ha úgy tetszik, egyéniség, hangsúlyt teremtő része a tájnak, a közegnek, akárcsak az ember — ez esetben a vadász — miként Fekete István regényeiben. Egyébként is, a festő, mintha — talán éppen a rossz ízű hagyomány miatt — „hanyagolná” a szarvasokat, úgy tetszik, sokkal jobban kedveli a karakteres disznófejeket, a vadásztilalomra ritkán méltatott kondát, a zimankós szomorú remetekanokat, a Vuk-családot, s a ködös levegőben suhogó, kiáltozó vadludakat. Kiállítása meglepetés volt, valamint bizonyosság, hogy a töreki magányban élő mester művészete fiatal, sugárzó maradt. Legutóbb — decemberben és januárban — a Kóma könyvesházban láthattuk akva- relljeit. A fiatalabb korosztályhoz tartozó Szőke György (mintegy húsz éve végzett a pécsi főiskolán) a pedagógus művészek a „szabadúszókénál” jóval kötöt- tebb életformájában, úgytetszik, egy pillanatra sem adta fel öntör- vényűségét. Kitartóan, lépésről lépésre, s egyre merészebb egyszerűséggel valósítja meg önnön festői, grafikusi világát, s egyre mélyebbre tekint önmagában, hogy felszínre hozza a tudatalattit, hogy vonallal, színnel, kompozícióval fejezze ki a kimondhatatlant. Hangulatfestő, „álomittas” piktúra ez, a fény és az árny, az alkotás öröme, diadalérzése és a kétségbeesés, a szorongás együtt, egy felületen indázó vonalak, színfoltok drámaisága által. Egy csillogó női szoprán és egy rekedtes férfihang duója... A siófoki Kálmán Imre múzeum három termében rendezték meg Szőke György kiállítását, amelyet Varga Imre Kossuth- és Herder-díjas szobrászművész nyitott meg, a földi iránti pártfogó gesztussal, elismerő szavakkal. Szapudi András Francois Fürét: Történelmi tettestársak A XX. századi kommunizmus első nagy történelmi szintézise - ez az igencsak megtisztelő kritika fogadta egy francia történész, Francois Fürét vaskos, ötszáznyolcvan oldalas esszéjét. A könyv januárban jelent meg Franciaországban, s már az első héten bekerült az első tíz legkeresettebb irodalmi mű közé. A szerző könyvében jelentős teret szentel századunk három diktatórikus berendezkedése, a kommunista, az (olasz) fasiszta, illetve a náci rendszer jellemzésének, megpróbálva megmutatni közös vonásaikat, egymásra épülésüket. Első lépésként hangsúlyozza, hogy az első világháború milyen fontos szerepet játszott létrejöttükben: mint írja, ezt bizonyítja maga az időrend is (Lenin 1917-ben, Mussolini 1922-ben vette át a hatalmat, Hitler pedig 1923-ban kísérletezett először, bár akkor kudarcot szenvedett), illetve, hogy ezek a nézetrendszerek azt vitték be a politikába (például az erőszakhoz való hozzászokást, a szélsőséges szenvedélyek leegyszerűsítő gondolatvilágát, az egyénnek a közösség akarata alá vetését, no meg a haszontalan áldozatok keltette keserűséget), amit a néptömegek a háborúban ismertek meg. A történész utal rá, hogy a szocializmus, illetve az antili- berális, antidemokratikus jobboldali nézetrendszerek már régóta „tettestársak” voltak: a francia forradalom óta például mindkét irányzat egyként bírálta a burzsoá individualizmust, s a XIX. századi európai szocializmus jelentős része a nemzet eszméjét éltette. - így azután a nemzeti szocializmus elve egyáltalán nem új 1918-ban, vagy éppen 1920-ban. Ami újdonság, az az, hogy elhagyja addigi köreit, a tudósok, értelmiségiek szűk társaságát, s tömegirányzattá válik - írja. A francia szerző e téma kapcsán azt is leszögezi: hibás az az elterjedt, osztályharcokra épülő történelemszemlélet, amely korszakunkat jellemzi. - Tüntessük el Lenin személyét, s nincs 1917 októbere. Tegyük ugyanezt Mussolinivel, s a háború utáni Olaszország más utat követ. S. Tóth László Tisztelgő kiállítás Van Goghról Madridban Az arles-i Van Gogh Alapítvány szervezésében kiállítás nyílt a madridi Centro Cultural de la Villa kulturális központ kiállító- termében. Kortárs művészek alkotásait mutatják be, melyeket Van Gogh 1888-as, arles-i képei ihlettek meg. Van Gogh barátja tanácsára költözött a dél-francia falucskába. Ott remélte megtalálni azokat a fényviszonyokat, amelyekről úgy hitte, csak Japánban, az általa rendkívül nagyra becsült tájképek hazájában léteznek. Ott festette leghíresebb képeit, amelyekért ma csillagászati összeget fizetnek a gyűjtők, de amelyeket akkoriban csak értetlenség fogadott. Arles lakói is értetlenül nézték a „bolond” festőt, hiába kereste velük Van Gogh a kapcsolatot. Közben a zseniális festő arról álmodott, hogy olyan festőközösséget alapít Provence-ban, amelynek tagjai harmonikusan együtt dolgoznának... Ötlete száz év elteltével valósult meg. Tüskés Tibor: Kedves Professzor Űr Száztíz éve született és huszonöt éve halott Fülep Lajos, századunk egyik legjelentősebb magyar művészetfilozófusa. A kiváló tudós, a lényeglátásáról ismert, remek stílusú esszéista korának meghatározó egyénisége volt. Kortársai közül aki személyesen is megismerte, nem vonhatta ki magát hatása alól. Fülep Lajos színes, nagy- formátumú egyéniségét talán a legjobban Fodor Andrásnak 1986-ban közreadott, nagy sikerű naplójából — az Ezer este Fülep Lajossal című kötetből — ismerhették meg az olvasók. Most, a jeles kettős évforduló kapcsán Tüskés Tibor, ismert irodalomtörténészünk idézi meg a holt professzor szellemét Kedves Professzor Úr címmel. A Martyn Ferenc bontórajzával ellátott kötetben közreadja mindazokat az írásait, amelyek Fülep Lajossal foglalkoznak. Ezek közül kettő (Fülep és Weöres, valamint a Tükörcserepek. Találkozások Fülep Lajossal) itt jelenik meg először. „A holt professzor szellemét idéztem” — írja Áprily Lajos egyik legszebb versében, a Tavasz a házsongárdi temetőben címűben, Apáczai Csere Jánosról. Nemzeti múltunk kimagasló tudósa, Apáczai Csere János és századunk kiváló művészetfilozófusa, Fülep Lajos nemcsak szellemi óriásként rokonok, hanem hitükben is, hiszen mind a ketten reformátusok voltak. Sőt, Fülep Lajos a Baranya megyei Zengővárkonyban mint református lelkész is tevékenykedett, 1927-től 1947-ig. A Kedves Professzor Űr kötet lapjain nemcsak a művészettörténész, nemcsak a művészetfilozófus Fülep Lajos arcképe bontakozik ki előttünk, hanem a hazai tájhoz oly sok szállal kötődő, rokonszenves tudós alakja is. Sokszor leírták, sokan és sokszor elmondták már, hogy Tüskés Tibor egyik legjellegzetesebb műfaja a tájesszé. Ennek egyik legszebb példája, a Várkonyi gesztenyék közlése után súlyos konfliktusba került Füleppel, aki élete végéig nem bocsátotta meg neki ennek az írásnak a megjelenését... „Füleppel 1960 őszén taFülep Lajos fiatalkorában lálkoztam először személyesen” — írja Tüskés Tibor a „Tükörcserepek”-ben. Kapcsolatuk a „Várkonyi gesztenyékig” harmonikusnak volt mondható. Ha mai szemmel olvassuk a Várkonyi gesztenyéket, ma sem értjük, hogy mi dühítette fel Fülepet ebben az írásban, hiszen minden során átsüt írójának tisztelete — iránta. Ahogy Tüskés Tibor fogalmazza meg a Tükörcserepekben: „Egy emberről írtam, akivel 1964 nyarán találkoztam... Egy ember hihetetlen szívósságáról, keménységéről, tudásáról és szerete- téről...” Talán túlságosan kiemeltük a Várkonyi gesztenyéket és a Tükörcserepeket, de úgy érezzük, hogy ez a két írás immár kortörténeti érdekesség is. És megmutatja, hogy a kedves Professzor Úr — mint minden zseni — alkalomadtán tudott súlyosan igaztalan is lenni... Ne gondoljuk azonban, hogy mindez módosította volna Tüskés Tibor értékítéletét. Hiszen az egész kötet azért jelent meg, mert az író szeretett volna „Fülep Lajos emberi arcának, nemes prófétai alakjának megrajzolásához néhány vonással hozzájárulni.” Ám nemcsak vonások ezek. Hanem Fülep Lajos erős kontúrokkal megalkotott, igazi arcképe. Dr. Sipos Csaba Készül az ünnepi kompozíció FOTÓ: KOVÁCS TIBOR Valentin-napi álmok Kosárfonóból lett virágkötő Riszt Renáta Valentin-napra rózsaszín jácintot ajándékoz barátjának Riszt Renáta. Hogy őt mivel lepik meg, nem tudja. Egy azonban bizonyos: nem fog csalatkozni barátjában, hiszen minden évben éri valami meglepetés ezen a napon. A kaposvári virágárus szerint hazánkban még nemigen van hagyománya ennek az ünnepnek. Amerikában és Nyugat-Eu- rópában viszont régóta szokás Bálint napján valami apró kedvességgel meglepni azt, akit szeretünk. Valentin ugyanis a szeretet, a szerelem, a barátság ünnepe. Amolyan szívnyitogató nap, amikor a figyelmesség irányítja minden mozzanatunkat. Fiúk a lányoknak, lányok a fiúknak adnak át valamilyen ajándékot. A piros a színe ennek az ünnepnek. Üdvözlőkártyák, képeslapok kelnek útra, Szegfűből vagy rózsából készül a csokor, amelybe egy plüss szívet is belekötnek. A feldíszített szalmaszívek és a tavaszi virágokból készített csokrok is kedveltek. Renáta már most arról álmodik, milyen kompozíciókat készít Valentin-napra, hiszen szereti a szakmáját. Örül, hogy már nincs munka nélkül, és a szépséggel „dolgozhat” mindennap. Egy csokor összeállításához ugyanis nagyfokú szépérzék kell. Ezt pedig még a szülői házból hozta magával a virágárus. Pécs-Vasason gyakran kerekedett fel, s tért haza a rét virágaival. Renátának a mezei virágok a kedvencei. Ezekből készítette szebbnél szebb „költeményeit” — hobbiból. Később, amikor az érettségi után nem talált magának munkát, döntenie kellett a hogyan tovább?-ról. Fűz- és fonottáru-készítő tanfolyamon vett részt; kosarak tucatjai kerültek ki keze alól. Aztán egy idő után elment a kedve ettől a nem kimondottan női foglalatosságtól. Nehezen jutott jó minőségi fűzfavesszőhöz, s a fűz csersava kikészítette a kezét. Inkább elment a pécsi Dozsóba, hogy beletanuljon a virágkötészetbe. Dísznövények, bonsaiok titkaival ismerkedett, és a villányi dísznövénykertészeti iskolába is járt. Koszorút, sírcsokrot köt, szárazvirág kompozíciókat készít. Örül, hogy a ronda művirágok helyett egyre többen választják a szárazvirág-csokrokat. Mert azokban — ha kissé fakulva is — még megvannak a természet színei. De Szent Valentin napjára a vérvörös illik. A szerelem, a szeret színe. (Lőrincz) Gúnyiratok aranyakért Aranypénzekkel jutalamazzák Iránban azokat az elfogadott pályaműveket, amelyek rövid leírásban ismertetik, hogy „milyen rémületet élhetett át Salman Rushdie, amikor a Khomeini ajatollah által ellene meghozott halálos ítéletről értesült”. A Reuter Nicosiából keltezett híre szerint az iszlám teijesztésével foglalkozó, a teheráni kormányhoz közel álló szervezet írta ki a pályázatot, s az első helyezett tíz, a második öt, a harmadik pedig három aranypénz jutalomban részesül. A pályázat kiírásáról az iráni Ima hírügynökség számolt be. Két éve egy másik iráni szervezet tűzött ki jutalmul aranypénzeket azok számára, akik a legjobb Rush- die-karikatúrákat küldik be. Az azóta elhunyt Khomeini ajatollah 1989-ben fatmában utasította az iszlám világot az indiai származású brit író, Rushdie meggyilkolására, mert „megsértette az iszlám vallást”.
