Somogyi Hírlap, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-28 / 24. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1995. január 28., szombat Márai gyertyája Márai Sándor magyar író, A gyertyák csonkig égtek, A kassai polgár, a Szindbád hazamegy, és még sok regény, elbeszélés, vers, újságcikk szerzője hat évvel ezelőtt a kaliforniai San Diegóban megölte magát. Nyolcvankilenc éves volt, egyidős a századdal, amelyet nem szeretett, pontosabban, amelyből hosszú élete végére tökéletesen kiábrándult. A 18. század felszámolta a vallást — írja —, a 19. Istent, a 20. század pedig felszámolta az Embert. És körülbelül mindent — fűzhetjük hozzá —, mindent, amit Márai Sándor szeretett. Mindenekelőtt Kassát, a gyermekszemnek oly titokzatos és csodálatos várost boltíveivel, mértékadó hagyományaival, történelmi levegőjével — felszámolta, a polgárt tökélyre törekvő szakmai lelkiismeretességével, századok csiszolta etikájával, a féltve őrzött morált a magán- és a közéletben egyaránt. Ült kaliforniai lakásában — feltehetően valami jellegtelen, „modern” karosszékben, hi- degmosolyú tükör, ablaktábla előtt —, s egy tágas, kissé homályos ebédlőre gondolt, ahol nehéz, barna tölgyfabútorok bóbiskoltak, s birsalma-, mákoskalács illat lengedezett. Ült, megadóan, az idegen közeg rideg falai, tárgyai között, s talán egy hajdani kopott re- dakció meghitt légkörét idézte, ahol telente hasaskályha mellett olvasta, javította verse, karcolata kefelevonatát Ő, a Frankfurt, Berlin, Lipcse, Párizs egyetemein tanult fiatal újságíró. Most is tél volt — nem a kassai vagy az eperjesi: zord, hófúvásos, farkasordító —, tél volt, civilizált, közönyös és lehangoló. Odakint zúzma- rás neonerdők, márkás autók, méregdrága giccs, agymosó reklámzuhatag, — bent a szobában pedig könyvtárnyi gazdagság — felmérhetetlen, láthatatlan — és dermesztő árvaság, anyagi szükség. Füléhez emelte a telefonkagylót, tárcsázott. Egy jólismert női hang szólalt meg a vonal másik végén, több száz kilométerre San Diegótól. „Nagyságos asszony, mondta — feltehetően így szólította meg a hölgyet —, kérem, ígérje meg, hogy miután letettem a kagylót, felhívja a következő számokat.” Magyarázatképpen hozzátette, hogy a beszélgetés után azonnal véget vet életének, s elhatározása végleges, megmásíthatatlan. Szűkszavú volt, mondatai kristálytiszták, válasza a kétség- beesett „miért”-re csaknem hűvösen tárgyilagos: „Elég volt a magányból és a szegénységből”. Amikor letette a kagylót egy konflis indult el Óbudáról, legkedvesebb pályatársával Szindbáddal, aki még „boldogult úrfikorában”, „számára kedvezőbb irodalmi viszonyok” között vette kölcsön a legendás hajós nevét. Hatvan pengőt kellett keresnie, mert kislányának vizsgaruhára volt szüksége, s a feleségétől tudta: kimerülőben a hitel a sarki fűszeresnél és a hentesnél is. Krúdy úr tehát elhatározta, hogy bemegy a London szálloda sörözőjébe, ott megírja a kéziratot, majd elviszi Várdali segédszerkesztőnek, aki minden bizonnyal meggyőzi főnökét, hogy a vasárnapi lapban szükség van az ő tárcájára. Este hatra pedig hazatér. Most az egyszer, egészen biztosan... Amikor hajnalban megérkezett, az elköltött hatvan pengő lelkiismeret- furdalásos emlékével leheve- redett az ágyára, és Jókait olvasott. Az éjjeli szekrényén gyertya égett, — a villanyt már napokkal azelőtt kikapcsolták — s Szindbád a 19. századi Magyarország arcával hajózott át az örökkévalóságba. Márai Sándor magyar író ötvenhat év után még egyszer, utoljára odalépett Krúdy úr ágyához — és eloltotta a gyertyát. Szapudi András SZÍR MAY ENDRE Hírek árnyékában (1995. január 22-én) Tömeggyilkosság, terrortámadások . földrengés, árvíz, pusztító vad vihar hamis rágalmak, ál-békekötések a féktelen erők harca mit akar..? természet és ember öldököl, gyilkol a lappangó tüzek föl-föllobognak és a sodró árvíz nem hoz csónakot sem a hulláknak — sem a kutatóknak; akik végképp némák — meg akik még élnek fohásszal fordulnak a végtelen felé akár földrengés, akár atombomba a végső pusztulás most már az emberé.. ? aki szűk világát okosan fölmérte de benne szelíd békét sosem talál a végtelen idő kimért vadonéban szüntelenül arat egyre a halál... hát nyugalomról mikor adhatunk számot ki békíti meg az elvadult világot.. ? U AMOUR M iért vettél fel, ha semmit nem akarsz velem csinálni? — Mert ott álltái és intettél — mondta a férfi. A nő ránézett: — Te tényleg ilyen hülye vagy vagy csak tetteted? Ne mond már, hogy közönséges stopposnak néztél? — Ha jól emlékszem, azt mondtad: te elviszel egy kicsit, én meg addig elvarázsollak. Kezdheted! — Na idefigyelj, cicuskám, most már elég. Azonnal állj meg, én kiszállok! Ha nem tudnád, én itt dolgozom, pénzt keresek. A dohányért csinálom, és ha nem teszel ki rögtön, fejbe váglak ezzel az esernyővel. Vigyázz, ólom van benne. — Jó, jó, nyugi! — mondta a srác. Lassított, és lehúzódott a padkára. Egyébként, ha valóban országúti tündérke vagy, még meggondolhatom magam. Vagy nem? — Ezeröt egy francia, gumi nélkül, kettőezer a dugás, de azt csak gumival. Állj le ott a kísérődnél, és máris el leszel varázsolva. — A haveromhoz megyek Gárdonyba. Mennyiért jöttél el a nyaralóba? — Mind a kettőtökkel? — Hát... — Tíz rongy, de utána visszahozol ide. — Hat, és ott maradsz éjszakára. Kaja, pia, szállás csak úgy. A kissé molett, harminc körüli, középmagas, szőkésbarna nő gondolkodott, majd kivágta: — Nyolc rongy, és oké. De előre kérem, ahogy megérkeztünk. — Megegyeztünk. Akkor indulok, de remélem, nem vágsz fejbe azzal az ólmosbottal. — Hülye! Egyébként is: a felét most kérem. — Két rongy most, a többi, ahogy megbeszéltük. — Na, jó! A srác indított. Még húsz perc, s délután hatra oda is érnek. — Egy kis zenét? — Már korábban is adhattál volna. A fiú nem ment gyorsan, betartott minden szabályt. Még az kéne, hogy valami balhéja legyen a zsarukkal. Azon tűnődött, mit fog szólni Zsolt a meglepetéséhez. Eredetileg azt tervezték, hogy a hét végét Gárdonyban töltik. Egy kis szöveg, diszkó, talán akadnak csajok is. Most aztán viszi a csajt, igaz, egy tízessel idősebb náluk, de jól néz ki. Ápolt, nem is kifejezetten kurvás. — Mondd — nézett a nőre —, te tényleg kurva vagy? — Igen. Az vagyok. Mit csodálkozol ezen? — Hát nem egészen úgy nézel ki, mint egy Rákóczi téri prostituált. — Rosszabbnak vagy jobbnak látsz? — Másnak. — Ne félj, azért van egy kis tapasztalatom. — Oké, nem is félek. Mondd, miért lettél kurva? — Miért, miért — csattant fel a nő. — Mind ezt kérdezitek. Mit gondoltok ti férfiak, vajon azért mennek el kurvának a nők, mert annyira szeretnek izélni. Hülyeség. A pénz, apukám, meg a sors; a világ az oka. Vagy azt hiszed, olyan fantasztikus érzés beülni az ismeretlen hapsi kocsijába, kialkudni az árat, aztán megcsinálni, amit kíván, és ollala... Megint kint vagy az úton, és várod a következőt... — Te mióta csinálod? — Másfél éve talán. — Előtte? — Csodálkozni fogsz: egy ktsz-el- nök felesége voltam. — És jól megvoltatok? — Igen, volt két lányunk, minden rendben volt. És akkor... — És akkor...? — Másfél éve egy autóbaleset; meghalt a nagyobbik lányom is, meg a férjem is. — Bocs. Nem akartam... — Semmi; már nem kavar fel. — A másik lányod? — Hát nem elég, hogy a férjemet meg a nagyobbikat eltemettem? — Dolgozol valamit? — váltott témát a srác. — Azelőtt igen. Könyvelő voltam annál a ktsz-nél, ahol a férjem volt az elnök. — És nem maradhattál volna továbbra is ott, könyvelőként? — Könyvelőként igen, de emberként nem. — Hogy-hogy? Ez érdekes. — Hosszú történet. Még azt hinnéd, csak kitaláltam, hogy legyen mivel igazolnom a kurvaságomat. — Van idő, amíg odaérünk. — Na elég. A haverod is olyan, mint te? — Igen. Sőt még sportosabb. Igazán belevaló hapsi. Nem tudom, mit fog szólni hozzád. — Ne nyugtalankodj, majd iszunk egy kicsit, és kezelésbe veszem. Nagyon gyorsan tudok kapcsolatot teremteni, sajnos. — Miért sajnos? N aná, ha általában tudjuk a határt. Máskülönben úgy járhatunk, mint én — nevetett fel most először, kicsit cinikusan a nő. Amúgy sem hosszú szoknyája combtőig felhúzódott. Az egybeszabott ruha felső részén mindössze két gomb tartotta, úgy-ahogy rejtve, a melleit. A rövid haj egészen fiatalos külsőt kölcsönzött neki. — Miért? Te hogy jártál? — Hát... Belezúgtam a férjem egyik ügyfelébe, egy orvosba. — Miért épp egy orvosba? — Hát a ktsz, ahol a férjem elnök volt, orvosi műszerekkel foglalkozott. — És...? — Ez a doki éppen akkor szerelte fel a magánrendelőjét, így lett a férjem ügyfele. Állati jóképű volt. Képzelj el egy fekete hajú, kék szemű, magas, jól szabott pasit. Már akkor beleborzongtam, amikor először megláttam. A férjemet kereste. Megmutattam neki az ajtót. Egy érett férfi mosolyával rámnevetett, és csak annyit mondott: „Még találkozunk. Sok mindenre van szükségem.” Még most is átnedvesedik a bugyim, ha rá gondolok. — Nem semmi! Elsőre felkonferálta magát. — De fel ám, egészen a torkomig. Másnap már név szerint engem keresett. Azt mondta, a férjemet nem találja, de velem is szívesen megbeszélné a továbbiakat. Hát persze, hogy nem találta: jól tudta, hogy vidéken van, hiszen előző nap a férjem elmondta neki. Gondolkodás nélkül beleegyeztem a megbeszélésbe. Agyam olyan sebesen programozta át a délutáni és az esti órákat, mint a villám. A lányokat az anyósomékhoz, gyors bevásárlás, átöltözés, és a többi... — Kettőre magáért megyek — mondta a doki. — Oké, válaszoltam; a sarkon leszek, hogy ne legyen feltűnő. — Fiukám! Ez olyan volt, mint a legvalószínűtlenebb szerelmi álom. Ő is tudta, hogy én akarom, és én is, hogy ő akarja. A félig kész magánrendelőjében még aznap megtörtént. Az volt ám a szex! Nem az a le- rohanós, durr bele, aztán kész, és nem az ilyenkor szokásos testi-lelki taknyolás. Test a testért, érzés az érzésért. Volt már egypár évem a férjemmel, és nekem addig ő volt az egyetlen, szóval nagyjából megvoltam. De amit ez a doki produkált, azt újra és újra át akartam élni... Teljesen kiforgaottt magamból. Ha nem találkozhattunk, néhány nap után már kétségbeesve kerestem, odarohantam, egyszóval mindent elkövettem, hogy megint az övé legyek. Mind kevesebbet törődtem a lányokkal, a férjemmel, a lakással, a munkámmal. Tulajdonképpen magamból is csak azokra a részeimre volt gondom igazán, amiket ő használatba vett. Es egyre csak azon voltam, hogy minél több időt tölthessek vele. Nem volt könnyű, mert azért a látszatra is adni kellett; a férjem nem vehetett észre semmit. Este vele is lennem kellett. És képzeld, élveztem! őrülten és egyre jobban élveztem ezt a szajhaságot. Lassan elkészültünk a rendelővel is, ami nekem azért jelentett külön izgalmat, mert amit csak lehetett, mindent mi ketten, a doki meg én próbáltunk ki először. Az íróasztalt, a székeket, a várószoba padjait, sőt azt az egyébként piszokul szemérmetlen nőgyógyászati vizsgálati eszközt is, amit a legtöbb nő utál. Arra is felfektetett, leszí- jazott. — Nem volt ez a doki egy kicsit perverz? — Na és ha az volt! Akkor én egy közönséges rabszolganő voltam, aki önként vetette alá magát minden kívánságnak. Régebben regényekben olvastam ilyet. Hogy egyszercsak a tisztességes asszony megbolondul, és semmi nem érdekli, csak a kefélés. Hát én is ilyen lettem. Újabb és újabb közös programokat szerveztem a férjemnek, meg a lányaimnak, hogy még több szabad időm legyen. Mert indulás előtt mindig megjátszottam a beteget: rosszul lettem, kiszálltam a kocsiból, ők elindultak, én meg rohantam a telefonhoz, és hívtam a dokit. — Nem akart elvenni? — szólt közbe a srác. — Frászt! Én sem akartam hozzámenni. Nem is érdekelt, hogyan lesz holnap. Különben is: minden ment normálisan. A lányok jól tanultak, a férjem nem vett észre semmit. Nem az érdekelt, meddig fog tartani, hanem hogy van. Van! És lennie kell, amíg én akarom... És akkor jött a tragédia. A kisebbik lányom a férjem szüleinél volt vidéken. Én márjóe- lőre kifundáltam, hogy a hét végét Szegeden, a Tiszánál fogjuk tölteni. Befizettem a szállodát mindhármunknak, három éjszakára; megvettem a jegyeket a szabadtéri pénteki és szombati előadásaira. Felhergeltem a lányomat, milyen csodálatos lesz. Még soha nem volt Szegeden. Hogy a Tisza, a strand az valami egészen más, mint a Balaton. Aranyom, teljesen odavolt, annyira várta a csütörtöki indulást. Vettem egy csomó új cuccot a lánynak, a férjemnek és magamnak is. Úgy tettem, mintha repesnék a boldogságtól. Ez a várakozás mindenkire átragadt. Az elfoglalt férjem szabit vett ki, készítette a kocsit, a csomagtartóra már este felszerelte a felfújható gumicsónakot... Hajnal körül, ahogy elterveztem, iszonyú vesefájdalmakat imitáltam. Fetrengtem, sikoltoztam. A férjem kihívta az ügyeletes orvost. Az megvizsgált, majd közölte: valószínűleg kő vagy kövek. A legjobb lenne most azonnal befeküdnöm az urológiára. Az injekció után egy kicsit természetesen jobban lettem. Láttam a lányom szomorú arcát, a férjem kétségbeesett idegességét, mindkettőjük tekintetében a kérdést: mi lesz most a programmal? — Menjetek csak el ti ketten, nyugodtan. Én a kórházban jó kezekben leszek. Hiába maradnátok itthon, úgysem tudnátok segíteni. Vasárnap este, mire megjöttök, meglássátok, én is itthon leszek... Láttam, hogy nagylányomban oldódik a feszültség. A férjem is nyugodtabb kezdett lenni. — Anyu, tényleg nem lenne baj, ha mi elmennénk? — Nem, kislányom. Érezzétek jól magatokat! Aztán jött a mentő, engem bevittek. Indulás előtt még felhívtak a kórházban, hogy jobban vagyok-e. Megnyugtattam őket, hogy minden rendben. — Akkor mi indulunk, szia anyu — mondta a lányom. Sikerült, sóhajtottam fel. Nehogy azt hidd, ki- söreg, hogy én gonosz vagyok, de annyira akartam a dokival lenni megint. Ez a kívánás pokoli erőssé tett, az is lehet, hogy talán gonosszá. De én nem akartam rosszat nekik... Délelőtt már a doki kocsijában ültem, és robogtunk Sopron felé. Szereztem egy hétvégét, szinte egy nyaralást agyonűzött férjemnek és a nagylányomnak. A doki vasárnap kora délután tett ki a lakásunk melletti ház sarkánál. Képzelheted, olyan voltam, mint egy spongya, amit feltöltenek, kicsavarnak, feltöltenek, kicsavarnak, végesteien végig. Kapunyitás, lift; próbálom nyitni a lakás ajtót, de nincs bezárva. — Úristen, betörők. De nem! Anyám jött elém, kisírt szemekkel, feketében. Görcsbe rándult a gyomrom. Most nem kellett színlelni. — Apu? — kérdeztem halkan. — Nem apád — törölgette maradék könnyeit az anyám. — A lányod és a férjed. Csütörtökön beléjük rohant egy kamion az 5-ös úton. Azonnal meghaltak. A férjed teljesen vétlen volt. — Uramisten — suttogtam. Az ájulás kerülgetett. — Hát ez valóban iszonyú — szólalt meg a srác, és lejjebb vette a sebességet, mert látta, hogy a nő arca még most is elfehéredik. — Megállják? — Á, ne! Mindjárt elmúlik. Látod, hülyeség volt kérned, hogy elmeséljem. Szóval; temetés, idegösszeroppanás. A kisebbik lányom anyámék- nál, a doki látogatatott, de hetekig nem tudott velem mit kezdeni. Már javulgattam, kezdtem lábra kapni, és megint kívántam a dokit. Kértem, könyörögtem: adjon valamit, amitől felejtek és folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Nagy nehezen engedett a kérésnek. Először tabletták, később injekciók... Egy idő után azonban minden visszájára fordult. Csak akkor éreztem jól magamat, ha megkaptam az adagomat. Szenvedélybeteg, drogos lettem... Az elvonókúrát még ő intézte el, de elsőre nem sikerült kigyógyulnom. Egy adagért mindenre képes lettem volna, és meg is tettem. Úgy gondoltam, ha a szex miatt lettem drogos, miért ne lehetnék bárki szajhája a drogért. Ezen az úton a doki már nem tudott követni. Kiszállt a kapcsolatból. Én meg elkezdtem szervezni a pénzes palikat. Ha sehogy nem jött össze, lementem a József körútra. Először csak amolyan úri kurva lettem, később egyre közönségesebb... — Érdekel még? — Mindjárt odaérünk. S zóval röviden: újabb elvonó, nagyjából sikerrel. Már nem vagyok drogos. De a kapcsolatok megmaradtak. Állásom nem volt, a kisebbik lányomat anyámék nevelik... A férfiak hívtak, én mentem. Aztán kitaláltam magamnak, hogy ez a kurvaság az én örök bűnhődésem a lányom és a férjem haláláért. — Megérkeztünk, hölgyem — állította le az autót a srác. — Oké, csinos kis nyaraló. — A nő kikászálódott a kocsiból. — Ha most rögtön kezdeni akarjátok a l’amourt, akkor szeretnék előtte lezuhanyozni. Ugye, ennek nincs akadálya? Csikós József
