Somogyi Hírlap, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-14 / 12. szám

10 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1995. január 14., szombat Nemcsak a táj vonzotta festői képzeletét Egy életmű képei Szirmay Endre Harmónia „Most már tudom, hogy nincs mód futni tőled” jártam vad hegyeket lángoló mezőket úttalan utakon éjszaka vagy nappal zuhogó napfényben véres zivatarban mentem zsibbadt szívvel egyedül — vagy társsal hitető hitekkel lázadozó vággyal... — mégis, mindhiába... ha másképp akartam beszakadt minden út mellettem, alattam háborgó éveim árján fuldokoltam végül mégis, mindig csak hozzád jutottam... újra csak látnom kell bár görnyedt a vállam tebenned igazán magamra találtam; egység és különbség a mi harmóniánk békére lel bennünk a megbolydult világ. Zene-város Párizsban Mahler 10. szimfóniájának hangjaival hivatalosan is megnyílt Párizs legújabb ne­vezetessége, a „zene városa”; egy 53 ezer négyzetméteres épületegyüttes Párizs észak­keleti csücskében, amely töb­bek között egy hatalmas, mo­dulrendszerű koncertterem­ből, egy zenei kávéházból, a csak nyáron átadandó zenei múzeumból és a közeli kon­zervatórium hallgatói számára épített kollégiumból áll. A mű pártolói - különösen Mitter­rand államfő, aki személyesen is részt vett a megnyitón - azt remélik, hogy „városuk” Párizs zenei életének új központjává válik. A „zene városának” ötlete a hetvenes évek végén született meg, ám a gyakorlati kivitele­zés csak 1988-ban kezdődött: a tervet besorolták a mitter- rand-i korszak nagy építkezé­sei közé, egy sorba a Louvre rekonstrukciójával, a nagy Diadalív felépítésével, a Mu­sée d’Orsay kialakításával. A helyszín magát kínálta: Párizs északkeleti részén ugyanis már a nyolcvanas évek köze­pén létrejött a „tudományok városa”, a La Viliette. Először egyébként - még 1992-ben - a zene- és táncművészetek párizsi konzervatóriuma költö­zött ki erre a területre... Szemfödél takarta el a festő arcát a ravatalon. A gyászolók előtt mégis megjelentek voná­sai. Jellegzetes mozdulatai másíthatatlanok. Képei lebeg­tek előttünk, amelyekkel ben­nünket megajándékozott. Ru- isz György 73 évet élt. Hosszú betegsége miatt kiesett kezé­ből az ecset, ám nem torzót hagyott maga után, hanem a teljesség igényével alkotott festményeket, grafikákat. Ta­lán éppen ez a titka Ruisz György művészetének. Még vázlatai is az összefoglalás igényével készültek. Nem szentelhette mindennapjait a festészetnek, de vele rokonít­ható pedagógiai munkássága. Tanított. A kaposvári Táncsics Mihály gimnáziumban (ahon­A magyar kulturális élet nagyvonalú szponzora, a Westel Rádiótelefon Kft meg­állapodás írt alá. Eszerint a Westel támogatja azt a hu­szonegy koncertet, közük a kaposvárit is, amelyet Ko- bayashi Ken Ichiro fog vezé­nyelni. A rendezendő ÁHZ- Westel-450 koncerteket ugyanis a budapesti Zene- akadémián s emellett hét vi­déki nagyvárosban, tartják, s közöttük van Kaposvár is. Az eseményt ünnepélyes sajtófogadáson jelentette be a nan pár éve nyugdíjba vonult), és tanított a Balázs János képzőművészeti körben, amelynek alapítója volt. Fiatal tehetségek indított útnak, bízva bennük, hogy maga­sabbra szárnyalnak... Ha így is volt, sosem fentről néztek rá, mert Ruisz György volt a „mester.” Az iskolában, a szakkörben. Képeivel ritkán szerepelt, de mindig „megmu­tatta magát” a csoportos tárla­tokon, együvé tartozva a so­mogyi képzőművészekkel. Ságváron született. Főisko­lai tanulmányait kivéve mindig ez a táj volt az otthona. Mint minden igazán érdeklődő, ő is átrándult a Balaton túlsó part­jára, hogy Szentgyörgy-hegy- ről csodálja az innenső partot. Westel Rádiótelefon Kft vezér- igazgatója, Papp Miklós, az AHZ részéről pedig Samu László intendáns és Zsoldos János, az Állami Hangver­senyzenekar Alapítvány el­nöke. A Kobayashi Ken Ichiro által vezényelt 14 budapesti, a győri, a kaposvári, a nyíregy­házi és debreceni, a békés­csabai, szolnoki és székesfe­hérvári hangverseny exkluzív, kizárólagos támogatása mel­lett a Westel kft így az Állami Hangversenyzenekar eddigi Ruisz György: Balaton-fel- vidék (festmény) A somogyi táj szerelmese volt. Nemcsak a táj vonzotta festői képzeletét, hanem a vá­ros is: Kaposvár, annak válto­zásai. Egy „jelenet” az utca forgatagából, egy arc a soka­ság közül... Derűs embernek ismerték, de szigorúnak. A rendet igyekezett megterem­teni maga körül. Azt a rendet, amelyben a művészi képzelet, az alkotói szabadság mellett megfér a szigorú törvény is, amely nevel. Ruisz György nem fest több képet. Égi valóságában elé­gedetten tekinthet ránk: a ké­peimben élek tovább. Horányi Barna legjelentősebb mecénásává vált. A kaposvári koncertet március 10-én tartják. A Westel kft szeretné, ha most kötött együttműködése az Állami Hangversenyzene­karral más, magyarországi nagyvállalatok számára is példaértékű lenne. A prospe­ráló cégek ugyanis hasonló gesztusokkal jelentősen hoz­zájárulhatnak a kulturális élet anyagi hátterének megerősí­téséhez, a magyar zenei kul­túra magas színvonalának fenntartásához. Westel-megállapodás az Állami Hangversenyzenekarral Koncert - Kaposváron is Az önkormányzatok döntenek a pénzről Iskola, te drága! Az év eleji áremelések kap­csán felvetődik a kérdés: mennyivel lesz drágább a gyerekek iskolai, óvodai, böl­csődei ellátása, s ki fizeti majd a régi és az új ár közötti különbséget? Szűcs Miklóstól, a Művelő­dési és Közoktatási Miniszté­rium főosztályvezetőjétől meg­tudtuk, hogy az alapítványi és magániskolák esetében a kö­telező normatív támogatás feletti költséget a szülőknek kell állniuk, vagy az iskolának kell mecénást találni. Az önkormányzati intézmé­nyeknél más a helyzet. Most készül az iskolák költségve­tési tervezete, de azt már tudni lehet, hogy a személyi jövedelemadóból az idén az eddiginél nagyobb rész jut az oktatási intézmények támoga­tására. Ezenkívül a központi költségvetés mintegy 3 milli­árd forintot különített el azok­nak az iskoláknak a támoga­tására, amelyek nem tudnak saját lábukon megállni. A legtekintélyesebb többlet- kiadást az energiaszámlák emelkedése jelenti. Az eltérő energiafelhasználás miatt kü­lönbözőek az egyes iskolatí­pusok költségei. Feltehetően kisebb villanyszámla terheli az általános iskolákat, nagyobb összeg az elektrotechnikai, sütőipari szakközépiskolákat, ezeket a különbségeket az önkormányzatok illetékesei­nek feltétlenül figyelembe kell venniük. Minél többen járnak egy iskolába, annál gazdasá­gosabb annak üzemeltetése, ezért az 500 lakosúnál kisebb lélekszámú települések in­tézményeinek támogatására 1,2 milliárd forintot különítet­tek el a tárca költségvetésé­ben. Az önhibájukon kívül ne­héz helyzetbe került önkor­mányzatok további 7 milliárd forintot kapnak kompenzáció gyanánt. Ez a csaknem 12 mil­liárd forint az állami normatíva 15 százalékának felel meg, ennyiből kell kompenzálni az energia áremelést. Más kategória az iskolai ét­kezés támogatása. Szűcs Mik­lós kijelentette: erről nem a művelődési tárca dönt. Az ön- kormányzatok a Belügymi­nisztériumtól kapják meg ezt a pénzt. Hogy ezt mire, kiknek a támogatására fordítják? Arról az iskolafenntartó önkor­mányzatok döntenek. Átvál­lalhatják ugyanis az étkezte­tés, a napközi ellátás többlet- költségeinek egy részét, vagy akár az egészet is az arra rá­szoruló családoktól. De ahol az önkormányzat a kötelező normatíván felül nem kíván támogatást adni az iskolának, ott a szülőknek kell elérniük, hogy az oktatás helyi támoga­tása a költségvetés prioritásai közé kerüljön. Szalóky Eszter Fassbaender búcsúja Több mint három évtized után befejezte énekesi karri­erjét Brigitte Fassbaender, a világ szinte minden opera­színpadán ünnepelt csillag. „Hangom teljében akartam abbahagyni és nem akkor, amikor már lassan megkopik” - indokolta meg visszalépé­sét az 1939-ben Berlinben született művésznő a dpa hí­rügynökségnek adott nyilat­kozatában. Brigitte Fassbaender tavaly december 19-én adta utolsó dalestjét a Bonn melletti Ro- landseckben. Az operaszín­padtól már egy évvel ezelőtt búcsúzott a New York-i Met- ropolitanban Richard Strauss Elektrájában. „A jövőben egész egysze­rűen rendezői munkámra akarok összpontosítani, anél­kül, hogy hangom rabszolgá­jának kellene lennem” - mondotta a művésznő, aki lemondta az erre az évre elő­irányzott összes koncertfellé­péseit is. Sajátos módon ép­pen „művészi hazájával”, Münchennel kapcsolatban vannak nem minden tekintet­ben kellemes emlékei. „Nem kaptam meghívást és nem volt búcsú sem. Egyszerűen szó és hang nélkül leléptem” - mondotta, emlékezve, hogy a Bajor Állami Operaházban utoltjára 1990-ben lépett föl a Salome repertoár előadásá­ban. Az elmúlt években for­dult érdeklődése a rendezői munka felé és második káder­jében 1990-ben debütált Co- burgban - Rossini Hamupi­pőke című operáját rendezte. Az időn ősszel Meiningenben az ő rendezésében Ikerül színre Richard Strauss Ari­adne című operája, majd a Hamupipőke Wiesbadenben, ahol az intendánsi állást is felajánlották neki. Háztűznéző A buszon sokan voltak. A fiatal pár állva utazta végig az utat, tömött válltáskáikat is csak keserve­sen tudták elhelyezni egy készséges, idős néni lába mel­lett. Ria nem bosszankodott a zsúfoltság miatt. Legalább ad­dig is maga mellett érezhette Antit. Szorosan hozzátapadt, homloka a fiú szájáig ért. Nem érdekelte az izzasztó fülledt­ség, a testpárlatok tömör sza­gát sem érezte. Mindent elfelej­tett, amikor társa apró csókjai érintették a haja tövén. Ilyenkor a gyakran már rettegésig foko­zódó szorongás is oldódott benne, amely pedig egyre fe­nyegetőbben tartotta fogva. Vizsgái is többszörös erőfeszí­tést követeltek tőle. Szinte per­cenként kapta magát a töpren­gésen: — Mi lesz otthon? Ho­gyan fogadja őket az anyja? — Szinte csodának tekinthető, hogy ilyen sikerrel zárhatta a félévet. 4,3. Tavaly is csak egy tizeddel volt jobb. — Még hány kilométer? — kérdezte Anti. — Miért? Unod magad mel­lettem? — nézett fel rá évődő mosollyal Ria. — Kicsit többen vagyunk az ideálisnál. — És az mennyi lenne? — Még a sofőr sem hiá­nyozna. A lány a norvég mintás puló­verre szorította az arcát. A ta­vasszal lesz esztendeje, hogy megismerkedtek. Véletlenül, a helyi buszon. Egy hirtelen fé­kezésnél Ria szinte Anti kar­jába esett. — Ha most nem vagyok itt... — Akkor más állt volna ezen a helyen. — És az neked mindegy? — Hát... Azt még nem tudha­tom... — Bölcsész vagy? — Történelem-német sza­kon. De miből gondoltad, hogy egyáltalán egyetemre járok? — A szimat... No, meg segí­tett a jegyzet is a kezedben. kirobbant belőlük a nevetés. — Most te jössz. — Jogi kar. Mondjuk, ne­gyedik évfolyam. — Ez nem lehet igaz! Hon­nan tudod? Hiszen nálam iga­zán nincs semmi ismertetőjel. — Nem tudom. Szimat... De női! Csodálatos év volt mögöttük. Hosszú séták a városban, jó időben a hegyoldalban, szín­ház, néha diszkó. A nyáron pedig a fiú nagybátyja egy hétre kölcsönadta máriai kis faházát... Aztán meg alig vár­ták, hogy kezdődjék a tanév. — Pár perc, és meglátod a várost jelző táblát. — Hu, de izgulok!... Nem mindegy, milyen benyomást keltek az anyósjelöltemnél. R ia arca elkomorult. Szót­lanul nézte az unalomig ismert, szürke, kopár tá­jat. — Istenem, ha anyám miatt mindennek vég szakad... Csak most az egyszer tudna erőt gyűjteni, összeszedni akarta maradékát!... Anti már a nyáron el akart jönni hozzájuk. De a lány min­dig kitért a célzások elől: hol azzal, hogy anyja kórházban van, hol meg lakásfestésre hi­vatkozva. („Sose lesz annyi pénzünk, hogy iparost hívhas­sunk.”) De a fiú most már nem várt tovább. Többször is bi­zonygatta: — A mi kapcsoltunk nem egy rövid kaland. Ha így fognám föl, eszembe sem jutna a családod. Amikor Anti ilyeneket mon­dott, Ria mindig belevörösö- dött. — Jaj, csak semmi ne jöj­jön közbe!... Lehetséges, hogy én egyszer... — A felhőtlen áb­rándozás csodálatos érzését mindig szétrobbantotta a rázu­hanó félelem: — Mi lesz, ha Anti megtudja? Amikor legutóbb otthon volt, a konyhában letérdelt anyja elé a kopott pvc-burkolatra: — Az Istenre, a lányod boldogságára kérlek, könyörgök, drága anyám, csak most az egyszer szedd össze magad! — (Teljes gyógyulásra már nem számí­tott. De arra gondolt, ha tovább erősödnek az összetartozás szálai, őszintén fel tudja tárni helyzetét Anti előtt. De még nem meri, még várnia kell...) Anyja az idén múlt ötvené­ves, de már két esztendeje rokkantsági nyugdíjban van. Valaha keresett, jó nevű var­rónő volt. Ria éppen csak be­töltötte a tíz évet, amikor apja elhagyta őket. Azóta anyja elvesztette ön­magát: az italba kapaszkodott. Hiába volt gyermeki könyör­gés, rokoni figyelmeztetés, megismétlődő orvosi kezelés. Az ipart is feladta, üzemi varrónő lett. És egyre hosz- szabbra nyúltak a táppénzes hetek... Amíg a lánya otthon járt isko­lába, nem hozott fel férfit a pa­nelház másfél szobáslaká­sába. De előfordult, hogy éj­szakánként vetetlen maradt az ágya... Mióta Ria egyetemre jár, iszonyatos dolgok történnek a lakásukba. Napirenden van a hangoskodás. Igen, férfiakkal. Meg nagyobb társasággal, köztük nőkkel is. Elmondják a szomszédok, mindig hozzá­téve: — Csak téged sajnálunk most már, édes lányom... Egyszer, szokatlan időben érkezve, ott talált egy borostás arcú férfit. Igaz, csak iszogattak a dohányfüstös konyhában. Előttük olcsó asz­tali bor. — Jaj, csak tudná megtar­tani a sírva tett ígéretét! T ettetett vidámsággal gardírozta Antit a har­madik utcában levő laká­sukig. Szíve a fülében dobolt, amikor megnyomta a csengőt. Az ajtókeretből fénytelen sze­mek bámultak rá a sápadt arc­ból. A lakásból fojtó dohánybűz csapódott az arcukba. Anyja egyik kezével a falnak támasz­kodott. — Hát én... Hányadika van ma? Tizen... Szóval... én azt hittem, hogy... Nem holnapra mondtad? Ria megragadta a kilincset és nagy erővel becsapta az aj­tót. Megfogta Anti kezét, és sírva húzta le maga után a lép­csőn. Paál László

Next

/
Thumbnails
Contents