Somogyi Hírlap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1994-12-03 / 285. szám
16 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1994. december 3., szombat Harang szól a falu felől, temetnek... Horvátkút reménye századvégi kép A szerző felvételei „Édes Janikám és gyerekek! Levelem érkezése vigyen számotokra sok erőt, egészséget. Amit tiszta szívből kívánok nektek. A csomagot megkaptam és köszönöm. A beszélőt küldöm, és ha egy mód van rá, gyertek el hozzám, nagyon hiányoztok. Sajnos, leváltottak, és nem dolgozhatok, mert nem sok a munka. Nagyon vigyázzatok magatokra, és a gyerekek járjanak rendesen iskolába. Vigyázzatok magatokra és legyetek jók. Várlak benneteket a beszélőre. Margitkám, ha lehet, légy szíves, hozzál nekem rántott halat, ha jöttök. Milliószor csókollak benneteket: Anyuci.” 1994. 11. 26. napján 8-12 órakor látogatót fogadhatok. A látogatás időtartama: 2 óra. A látogatók: Bogdán János, Horvátkút, Virág u. 12. és a gyerekek, Margit és Anna. Kalocsa, 1994. év 11. hó 11. nap. Aláírás, pecsét. * * * Horvátkút, Virág u. 12. A rogyadozó léckerítés kétoldalról egy új, de gyalulat- lan raklapból készült kiskaput fog közre. Ettől, és a bejáratnál vicsorgó, rosszkülsejű kutyától eltekintve a vakolatát, ablakait s tartását vesztett ház elhagyatottnak tűnik. Szél támad, s a maradék vakolatból egy lapátra való a földre zuhan. A hajlított szöggel zárt ajtóval szemközti kerekeskút láncon lógó, ütött-kopott, rozsdásodó vödre feljajdul a szélben. Hazaérkezik „Édes Janikám”... Öltözete szinte kifogástalan: fekete bársonyzakó, szürke, élére vasalt nadrág, fekete cipő. Ezzel ellentétben olajbarna szeme zavaros, orrán sebhelyek, egyik egészen friss, még nedves. Két-három lépésről doh- és söntéssza- got áraszt, akadozó nyelvvel beszél. — Engem keres? — Ha maga lakik itt. — Én, igen. Honnan jön? — A gyámügyön mondták Marcaliban, hogy a felesége börtönben, maga meg egyedül neveli a négy gyereket. — Egyedül, de ha el akar vinni egyet is... Nem engedem, el bírom tartani őket. Mind a négyet. De a nagyot, akit az anyja hozott, meg a másik mostohát, azokat nem. Ők kapják a pénzt, mindet a család után, és nem adják ide, pedig én tartom a kicsiket... — Akkor hát nem négy, hanem hat gyerek van? — Négy az enyém, kettő az Annáé, azok már megvoltak... Zavarossá kezd válni a kép. A legjobbkor érkezik a gyámügytől a hölgy. Nem kell bemutatkoznia, régi ismerősök. — Látom, megint ivott — tér a lényegre az asszony. — Dehogy, csak két felest. — Ha így folytatja, el kell vitetnünk a gyerekeket. — Nem, olyan nincs. Nem engedem! — Azt magától nem kérdezik. — Akkor majd én megmutatom... Inkább a pénzt intéznék, hogy ne a kurva lányainak adnák, hanem nekem. Az ugye nem baj, hogy a nagy összeállt Sándorral; nincs 17 éves, és elvitte szülni a mentő... És a kisebbik is elment a bakjához, tegnap reggel rámolta el a ruháit; ráadásul rokon is a disznó, a lány meg még iskolás. Ők jók a pénzre, én nem?! — Maga elissza. A két nagylány neveli a kicsiket. Ha nem változtat, nem maradhatnak itt. — Nem, azt nem! Ha nálam lenne a pénz... — Elinná. Jól gondolja meg. Mellbevágó, áporodott bűz. Piszok. Hideg. Koszos, nyűtt fekhely, rajta rongyok. Szilánkosra tört ablaküvegek. János magyarázza, hogy jól elvannak itt a gyerekekkel, gond nincs, igaz, most élelem sincsen, de mire kell, megszerzi. Néhány nap múlva megérkezik a munkanélküli-segély. — Csak 38 éves, dolgozhatna. Alkalmi munka mindig akad. — Hát a betegség. A májam. Ott az orvosság a szekrényen. De most ittam, most nem vehetem be. Asztalos, az lehetnék, csakhogy nem kell sehol a segítség. De maga segíthetne. Szólhatna a gyámosoknak, hogy küldjenek pénzt. — Meglátogatta már a feleségét Kalocsán? — Egyszer. Egyszer igen. De most, hogy küldte a látogatópapírt, most nem. Nincs miből odautazzak; halat sem tudtam volna vinni szegénynek. — Pedig itt az advent... — Mi...? — Közeledik a karácsony. — Ja, igen, karácsony. — Mi lesz a gyerekekkel? — Fát hozok. Fa tavaly is volt, itt, az ablakba’. Meg Mikulás is rajta, kis Mikulás, meg nagy Mikulás. — Hideg van itt. Mi lesz, ha beáll a fagy? — Lesz fa. Fa az lesz. Itt az erdő... Harang szól a falu felől. Temetnek. Bogdán János azt mondja, Regina néni halt meg. Most hát János megy a temetésre, de előtte virágot kell szerezzen a sírra. Hát viszontlátásra. És szóljak a gyámnál a pénz mia'tt. * * * Horvátkúton — jobban megnézve — Bogdán Jáno- sék nem is tűnnek igazán szegénynek. A Virág utcában vannak rosszabb házak is, kivált a kertalján. Az útelága- zónál állunk meg néhány szóra Gazda Lászlóval. Ő fiatalabb ember, de most panaszkodik: megharapta a cigányok kutyája. Meglehet, veszett. Mutatja a bokáját, gézzel szépen bekötve. Mutatja a másikat, az is bekötve, ott egy héttel hamarabb marta meg az eb. Gazda amúgy elvan itt valahogy. Mint többen az itteniek közül, Keszthelyről szorult ki ő is, de háza van, s mögötte nagy kert. És műveli is, nem úgy, mint mások. Termett bab, krumpli, káposzta, kukorica. Neki meg a szüleinek nem kell félni, de az asszony, az elment, Péce- len él a kislányukkal. Viszont ezt a Bogdán Jánost sajnálja. Valamikor nagyon dolgos ember volt: egy-egy zsák cementtel a hóna alatt szaladgált az építkezéseken. Az Legjobban nem a kutyaharapás fáj... pedig egy mázsa. Ami őt, Gazda Lászlót illeti, sok szakmát kitanult. Mostanában villanyt szerelget az ittenieknek, már persze csak ott, ahol még nem kapcsolták ki, de sok helyen már gyertyáz- nak. Pedig hol még a karácsony? — ereszt meg egy tréfát. Az igazi mestersége a mozdonyvezetés, de tizenhármukat küldték el egyszerre tavaly február 13-án a fehérvári MÁV-tól; hát még mondja valaki, hogy nem szerencsétlen szám a 13... * * * Lutor Árpád, a helyi élelmiszerbolt üzemeltetője éppen 27 éve „viszi” a boltot. Mindenkit ismer, sőt mindenkinek az apját, anyját, van, akinek az öregapját is. A folytatás: igaziból nincs itt baj a cigányokkal. Igaz, néha bekapnak, össze is kapnak, de amúgy tisztességesek. Meg lehet bízni bennük... — Meddig? — Hát... úgy egy ezresig. Amikor megkapják a segélyt, hozzák a tartozást, és viszik a lisztet, az élesztőt... Ha kifogynak, beérik a házaknál kapott kornyadozó csirkékkel is... Gazda Laci mesélte, hogy nemrég elhullott itt, a Virág utcában egy disznó. A gazda eltemette a kertben, másnap meg csak a nagy, üres gödöt találta. Hűlt helye a 120 kilós Egy szelet élet — disznónak, kár lett volna érte. És semmi bajuk. Ezeknek soha, semmi, pedig még most is meztelenül szaladgálnak a kicsinyek... * * * Szól a harang. Bogdán János kezében kornyadozó krizantém, megy a temetőbe. Már sokkal „tisztább”. Mert a tisztesség — mondja —, az tisztesség. Az embernek az emberét, a holtnak a holtét. És hát szóljon majd a gyámnál a pénz miatt. Kun Géza Tibor Teret rendeznének a kaposvári iparművészeti szakközépiskolások T ehetségek ígérete A negyedéves Lendvai Péter Fotó: Kovács Tibor — Arra vállalkoztunk, hogy iparművészeti szakképzés keretében adjunk szakmai alapokat tanítványainknak. Tanítási programunkat úgy építettük fel, hogy tegye lehetővé a kibontakozást, ha diákjaink a vizualitás valamelyik területén az átlagosnál magasabb szintet értek el. Hausz Árpád, a kaposvári Iparművészeti Szakközépiskola és Szakmunkásképző igazgatója azt is mondta: törekszenek arra, hogy az ipar- művészeti képzésben legyen némi műhelyszellem. Ennek nincs ugyan köze a tanórához, ám feltétele lehet a továbbhaladásnak. A rendszer így működőképes. Az országban hat ilyen jellegű intézmény működik. A kaposvári szakközépiskolába — ahol érettségi után kétéves, reklámgrafikusi képzés is folyik — az egész országból érkeznek tanulók. Szabados János festőművész, az iskola tanára: — A diákok Kaposváron élnek négy évig: megismerkednek a város kulturális-művészeti életével, függetlenül attól, hogy ez örömet szerez vagy hiányérzetet kelt. Közeget jelent nekik a somogyi megyeszékhely, ahol elég szegényesek a képző- és iparművészeti kiállítások. Szinte a véletleneken múlik, hogy milyen területeken jelenik meg újdonság. Ritka az olyan kiállítás, amely alkalmas arra, hogy kiegészítse az iskolai tanulmányaikat. Szabados János festőművész szerint az ide jelentkező diákok felkészültsége elég vegyes, és ezért az általános iskolák változó színvonalú rajzoktatása, a tanári felkészületlenség a felelős. A különböző képességű tanítványok azonban felzárkóztathatók. A tapasztalata viszont az, hogy olyan diák kevés van, akinek folyamatosan, belső igényből fakad a munkája. Az iskola érettségi előtt álló vagy már végzett diákjainak most a kaposvári Szín-Folt Galériában látható kiállításuk. Rájuk az iménti megállapítás nem vonatkozik. A kapós- szerdahelyi Papp Beatrix hatodéves reklámgrafikus-sza- kos. Ezt megelőzően — az érettségi után — keramikusképzőbe járt. Most újabb két évet szánt az alkalmazott grafikára. Az első tárlat ez, ahol a közönség láthatja alkotásait. — A kiállításon négy munkám is falra került. Jól érzem magam, mert sokrétű feladatokat kapunk. Ha pedig a feladaton túl is dolgozni akarok, akkor a kezembe nyomják a műhely kulcsát. Néhány évvel ezelőtti rajzaimat összehasonlítottam a mostaniakkal, és látom a fejlődést... A zamárdi Csákovics Lajos Siófokon érettségizett. Szerinte az eltelt másfél év arra volt jó, hogy „szakmaibb” szemmel nézze a munkáit. Korábban nem járt rajzszakkörbe, de ez nem jelentett hátrányt. A tárlaton látható néhány munkája is igazolja, hogy a tehetséget nem lehet letagadni. Társai nagyszerű animátornak tartják, s állítják; jó rajzfilmes lenne belőle. Csákovics Lajos erre rávágja: lehet,'hogy színész lesz. Lendvai Péter negyedéves keramikus szakos. Azt mondja, torz kép alakult ki az iparművészetisekről. Szerinte sokan nem tolerálják a másságot. — Ha valakinek hosszú a haja — az övé az —, rögtön rásütik a bélyeget: te lopsz, csalsz, bűnöző vagy. Erősek az előítéletek, s nem is mindig kapunk megfelelő teret. Mi nemcsak falra akarjuk tenni a képeinket, hanem szeretnénk megdöbbenteni a közönséget. Weeber Klára tanárnőé volt az ötlet: milyen jó volna egy tér a fiataloknak. Mi ki is szemeltük a hajdani Latinka teret, a régi helyett új szökőkutat csinálnánk. A szobrot elvitték, a posztamens és a reflektorok viszont most is ott éktelenkednek. Mozdulatlan minden, pedig lenne mit tenni. Lőrincz Sándor
