Somogyi Hírlap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)

1994-12-24 / 303. szám

1994. december 24., szombat SOMOGYI HÍRLAP — 1994 KARÁCSONYA 23 A ciprusi pálmák Hát akkor Ciprus. — A Ciprusi Köztársaság — igazít ki a gépkocsivezető, mert hogy 1974 óta a sziget ketté­osztott. Északi részén a Ciprusi Török Köztársaság, délen pe­dig a görögök lakta Ciprusi Köztársaság. A zöld vonal ma átjárhatatlan, s Nicosia nem­zetközi repülőtere a török részre esik. A repülőgép akkor kezd sül­lyedni, amikor az anatóliai fennsíkról kilép a tenger fölé. Aztán úgy félmagasságban el­húz a főváros, Nicosia mellett, s jó tíz perccel később ismét megcsillan a tenger mélykék vize. Aztán a parttal párhuza­mosan repül tovább a gép, s földet ér Larnaca repülőterén. Késő ősszel is nyár fogadja itt az érkezőt: buja zöld pálmák, virágpompában tündöklő cser­jék és kiszáradt földek. Ciprus talán a világ egyetlen országa, amelynek fővárosába nem szállnak le a nemzetközi jára­tok, s már csak egyetlen or­szág, amelynek fővárosát ket­téosztja a zöld vonal. A lamacai repülőteret mind­össze két hónap alatt építették meg, s forgalma nyaralási idényben minden képzeletet felülmúl. A szigeten keresztül érkeznek az európai járatok, s a tenger felől közelítenek a be­tonhoz az Afrikából érkező gé­pek. És nincs megállás. Ciprust felfedezte a világ. A tenger itt tulajdonképpen az év minden szakában alkalmas fürdésre. S amikor Észak-Európában tom­bol a tél, finnek és svédek jön­nek ide hónapos nyaralásra, mert olcsóbb az élet, mintha otthon fizetnék a fűtési díjat. Pedig Cipruson semmi nem olcsó. A pénzük sem. Egy cip­rusi font 2,20 amerikai dollárt ér, de csak itt a szigeten. A vi­lágon szinte sehol nem váltják át ezt a valutát. Mit tehet hát az idegen? Eljön Ciprusra, hogy márkájáért, dollárjáért ciprusi fontot vegyen, s a ciprusi fon­ton pedig feledje a hétközna­pok gondját. Ciprus az idegenekből él, és az idegenekért él. A kép idilli. Este sem zárják be az autókat, mert a rablás — a nagy idegen- forgalom ellenére is — szinte ismeretlen fogalom. Barátsá­gosak, nyugodtak — déliek — az emberek. És déliek lesznek itt a magyarok is. Aphrodité szigetén ma 63 magyar lány és 5 férfi él. Őket a szerelem hozta ide a Földközi-tenger Szicília és Szardínia után — harmadik legnagyobb szigetére. S Aph­rodité hazájában nemcsak ott­hont, hanem családot is talál­tak. Valamennyien valamelyik magyar egyetemen ismerték meg életük párját, s követték őt egészen idáig. Itt aztán fokoza­tosan ciprusiakká váltak. A szokás nagy úr a szigeten: a lányok itt többnyire addig dol­goznak, amig be nem kötik a fe­jüket. Aztán a háztartás az övék. S hogy egyenrangú ma­radjon a férjjel, hozományként a házat viszi magával. — S hogy hoztak ide házat a magyar lányok? Győrből került Ciprusra a fia­talasszony, aki válaszol: — Sehogy. Magunkat hoz­tuk, de mert az egyetem öt évig tart, a férjünk szülei vártak már bennünket. S hogy szégyen ne érje a házat, építkezésbe kezd­tek, mintha lányt neveltek volna. Mire ideértünk, megvolt a lakás. — S mit lehet a legnehezeb­ben megszokni? — Megszokni mindent lehet. Idő kell hozzá. Hiányoztak a hazai ízek. Hoztunk paprika­magot, paprikapalántát, elültet­tük, termett is, az íze mégsem volt olyan, mint a hazai. Meg­szoktuk az itteni — magyarnak víz ízű — paprikát. És meg­szoktuk a nyári tikkasztó hősé­get is. A legnehezebben talán én azt szoktam meg, hogy a szakmámban nem tekintettek egyenrangúnak a férfiakkal. Építész vagyok. S az építkezé­sen nekem kellett megmon­dani, hogy mi lesz a munka. Ott szúrtak velem ki, ahol lehetett. Akkor hagytam ott őket, amikor csúszó-mászókat találtam a magammal vitt ebédben. Ter­vezni kezdtem. A terveimet kü­lönböző kifogással visszautasí­tották. De elfogadták változta­tás nélkül, amikor a férjem ne­vén adtuk be. így jöttem rá fo­kozatosan, hogy itt nem fogad­nak el a szakmámban. Most abból élek, hogy magyar va­gyok. S hála Isten, egyre több magyar jár itt a szigeten. — Sa férfiak hogyan vertek gyökeret? — Őket elfogadták. — S melyik időszak a legne­hezebb? — A tél. A karácsony — volt. Egy ideje hazajárunk. Minden karácsonykor egy hónapra. (Kercza) Vörös-tengeri karácsony — Hé, gveret, má át rocá? (Hé, úrnő, mit akarsz?) Egy fészkes fenét. Föl­szállni, te tökkelütött. Neked aztán beszélhetek, úgyse ka- pisgálsz egy árva szót se. — Utazni akarunk, átá mevin otí (értesz engem)? Jegy, jegy, mi­lyen jegy, nem látod, hogy gye­rekkel vagyok? Beszeder (rendben) leszállók, csak ne üvölts már. Van neked szíved, itthagyni bennünket egy négy­hónapos csecsemővel? Leát, leát, bevákásá (lassan, lassan, kérem), persze jó lesz a földön is, csak hadd rogyjak össze va­lahol... Ez itt szuper: szlihá (bocsánat) fiúk, má chadas (mi újság) — csak nem kimenőt kaptatok? Mit vigyorogsz, in­kább arrébb mennél. Lo, todá (nem, köszönöm) éjszaka so­hasem iszom; a francba ma­radt a babakocsi... Haver tedd innen azt a puskát, mert sikí­tok... Maya, Maya, jeldá tóvá (Maya, Maya, jó kislány) aludj virágom. Indulunk, végre. Pontban éjfélkor gördülünk ki a Tahana Hamerkazit-ról, a központi pályudvarról. Tel Avív lármával, kosszal és tüleke­déssel búcsúzik; a suk (piac) — mintha csak nappal lenne — torokhangon kántáló árusoktól hemzseg. A déligyümölcs-he- gyek mögül oljabarna arcok in­tegetnek — egyik-másik mintha ismerős is lenne. Sajná­lom, emberek, mától egy ba­lekkal kevesebb... Irány dél: vár a sivatag, s az út végén a kopár hegyek övezte mesés oázis, Ejlat. Burnuszba burkolózott mar­cona alakokról álmodom, se­bes vágtájú tevékről a sárga homok poklában. Vándorló be­duinok kínálnak innivalóval Áb­rahám kútjánál, s csak azért nem alkusznak rám, mert a baáli (férjem) is velem van... A valóság kissé prózaibb: há- romszázötvennégy kilométer és cirka 5-6 óra összeprése­lődve az EGED autóbuszán — életünk első és utolsó keleti ka­rácsonyán. Qiryat Gat után megváltozik a táj, szétfoszlik a civilizáció, homokdűnék sora váltja fel az uniformizált egyenházak tengerét. Ez már a Negev, igaz, még csak az eleje. A busz is elcsendesül, a kispénzű egyetemisták és a vakációzó katonalányok békés összevisszaságban szende­regnek át a sivatag fővárosán, Be’er Sheván. Biztosan unják már az ijesztő katlanokat, a kí­sérteties fényeket, a meredek szerpentineket, a lélegzetelál­lító sziklafalakat, a Bibliából itt- felejtődött romvárosok sápadt szépségét. Hja, jeladim (gye­rekek) könnyű nektek blazírt- nak maradni... Bezzeg mi, naív századvégi kalandorok, ahe­lyett, hogy sütnénk otthon az ünnepi diós-mákost, azon cí- vódunk lázasan, hogy kőóriást, homokbálványt, vagy csak va­lami fantomot pásztáz a fény­szóró? Az ég fekete bársonya holdbéli tájra terül — a varázs­latok éjszakája ez, csillagjósok, Messiás-várók, napkeleti böl­csek évezredes keresztútján suhanunk. Szemita törzsek, perzsa, bizánci és római hódí­tók tapostak ösvényt előttünk Jeruzsálemből a messzi Pet­rába menet. Még koromsötét van, amikor az En Avedat-i Nemzeti Parknál blokkol a busz velünk. Negyedóra pi­henő — hurrá, az idő éppen si­vatagi sétára való. Gyerek, cumi, babakocsi, bazár, kávé. Úgy látszik, más is ideges kissé, mert a kókadozó pálma­fák árnyékában hamarost vi­dám bokszmeccs veszi kezde­tét. Az ok: egy sebtiben zseb- revágott csokoládé... A „kicsi a rakás, nagyot kíván” játékba aztán a felháborodott arab bü­fés mellé még beszállnak né- hányan, s csak a veszetten tül­kölő autóbusz vet véget a me­netnek. A jelenet olyan élethű, hogy Rejtő Jenő sírva fakadna örömében. Helyette Maya nevű lányunk zendít rá — sze­génykém, hiába minden, a pót­cumit már régen összetapos­ták... Dühödt öklök itt, szapora szavak amott — Palesztina szép országában, decemberi hajnalhasadáskor, sehol egy árva békejobb... Tömény giccs — mélykékre és hófehérre hangolva. Nem, mégsem. Vakító arany-robba­nás az átlátszó víztükrön — virrad a Vörös tenger ilati öblé­ben. Hálózsákos alvókat kerül­getve bukdácsolunk a kavicsos parton lefelé; meggyötört siva­tagi vándorok, átéléssel merü­lünk derékig a langymeleg vízbe. Fogkefe, fésű, borotva — a tükröt a végtelen ég tartja — Istenem, de szép is a kará­csony... Már ahol megtartják. Itt, Izrael Állam, Egyiptom és Jordánia határolta tengeri csücskében a turisták minden kívánasága parancs. Az ide­genforgalomra berendezkedett festői városka elég messze esik az ország szívétől ahhoz, hogy elegáns szállodáiban a zsidó hanukah után a keresz­tény karácsony következzék... A pénzes és hagyománytisz­telő skandinávok kedvéért még szilveszteri murit is csapnak. Hiába, az üzlet az üzlet. Kínos, de a fürdőruhához és a kagylógyűjtéshez nem megy a „Csendes éj”. Nem is erőltet­jük, inkább kóválygunk egyet a Marina környékén. A lagúna íve alatt csónakok és jachtok pazar kirakata. Délre már alig vonszoljuk magunkat — erre­felé minden légkondicionált, kivéve az Isten szabad egét... Az üvegfenekű csónakok kikö­tőjében csak-csak magunkhoz térünk — óriási ez a korallerdő! Az Akváriumban a Vörtös ten­ger megannyi egzotikuma sű­rűsödik össze: gyors cápa, lassú teknőc — kinek, kinek íz­lése szerint... Utóbb a tevege- lést — immár szárazföldön — ki nem hagynánk, semmi pén­zért! A bánatos kétpupú ifjú' gazdája ismerheti a dörgést, mert azonnal leenged vagy két sékelt. És még mosolyog is hozzá... Ki érti ezt? Tevegelünk hát, alig egy kö­pésre a Sinai-félszigettől, cirka három kilométerre a tényleges egyiptomi határtól. Hogy a sport nem kifejezetten téli és nekünk való, azt hullámzó gyomrunk adja tudtul. Egy jég­hideg sör a turistaszálló tera­szán, segít visszahozni az el­szállt ihletet. A várost ketté­szelő reptéri kifutó fényei idáig világítanak. Üldögélünk a fű­szeres illatú estében; egy kar­csú gépmadár épp mçst emel­kedik a magasba. Északnak tart, a szent város, Jeruzsálem felé. S mielőtt Galilea hegyei fölé érne, tesz egy kanyart a Júdeai dombok fölött. Lepillant Bethlehemre, a „Kenyér há­zára”. A barlangra, ahol a „szegények királya” született, s ahol ezen a csillagszórós éj­szakán - ünnepi misére hívnak a harangok. Csíky Kiss Erika Az arabok legféltettebb titka Abból az alkalomból, hogy Suha Tawik, Jasszer Arafat 31 esztendős , harmadik törvé­nyes felesége bejelentette, a jövő nyárra várja „a béke, gyermekét”, fellebbent a fátyol „az arab világ legjobban őrzött titkáról”, a palesztin vezető házasságairól. A híresztelések szerint a pa­lesztin elnök először a hatva­nas években Kairóban nősült és Rashida Mahran egyiptomi írónőt vette feleségül. Tör­tént-e válás és milyen szabá­lyok szerint, arról nem szól a fáma, de 1969-ben követke­zett a második házasság a damaszkuszi születésű Najla Jasszinnal, aki hosszú időn át a titkárnője is volt. A férjezett asszony elvált, hogy viszo­nyukat házasság törvényesít­hesse. De a házasság nem tar­tott sokáig. Azután következett — ha nem is feleségként — egy igazi szerelem: az alacsony termetű, sötéthajú, nagy tu­dású egyetemi tanár, Nada Jashruti volt Arafat szenvedé­lyének tárgya, de 1973-ban, bejrúti lakásán szélsőjobbol­dali libanoni milicisták agyon­lőtték. Hívei közül sokan nem örül­nek a Suha Tawiktól várható családi örömnek. Van, aki at­tól fél, hogy a jövevény túl sok idejét foglalja majd el. Mások szerint Arafat a fundamentalis­ták bírálatának tüzébe kerül­het, mert „túl nyugatiasán bá­nik a nőkkel.” Réti Ervin és rózsaszín hal kacsa volt a fő fogás. Talán azért — véli dr. Cey-Bert Gyula Róbert —, mert az ég felé repülve hozzák a hírt, hogy vége lesz a télnek. Ame­rika felfedezése után a pulyka vette át a szerepét. * Szingapúrban december 24-én 30 fokos meleg volt, de kucsmás, bundás mikulások jártak az utcákon. A hatalmas felhőkarcolókon fényreklámok villogtak. Az itt lakók európai szokás szerint ünnepük a ka­rácsonyt, átvették a szimboli­káját is. Nem nagyon értik, de tetszik nekik. A gazdagok igazi fenyőfát hozatnak Euró­pából, a kevésbé tehetősek műfenyőt vesznek. Mexikóban különleges élmény volt a ka­rácsonyfadíszekkel teleagga­tott kaktuszok látványa. $ A japánok pragmatikus nép, náluk a karácsony inkább üz­let. A nagyáruházak kihasznál­ják azt a szokást, hogy az emberek ilyenkor megajándé­kozzák egymást. Japánban az igazi ünnep január elseje, amikor a fény születését ün­nepük. Ilyenkor minden család elmegy a Sinto templomba, gyertyákat gyújtani. Úgy vélik, a rózsaszín szerencsés szín, ezért sok rózsaszín színű ha­lat esznek nyersen, szójamár­tással ízesítve. $ Észak-Amerikában az egészben sült pulyka a kará­csony fénypontja, amit aztán a ház aszonya büszkén vág fel a barátok előtt. Angliában pu­ding nélkül elképzelhetetlen a karácsony: sok fahéjjal, ma­zsolával, szercsendióval szeg­fűszeggel és mézzel készítik. Én egy kicsit csalódtam benne. Burmában és Laosz- ban olyan törzsek között él­tem, akiknek állandó lakóhelye az őserdő, ők a karácsonyt és az újévet együtt ünnepük. Az őserdőben három napig szinte kötelező az ünneplés, ilyenkor nem szabad se vadászni, se a rizsföldekre menni dolgozni. Mint minden nagy ünnep, ez is vallásos szertartással kezdő­dik. Utána rengeteget esznek; előzőleg rizst, gyümölcsöket, füveket gyűjtenek disznókat, csirkéket vágnak. # Honkongban a kínai újév a nagy családi ünnep, eltart vagy öt napig. Először az ősök szellemeinek szolgálnak fel ételeket a családi oltáron. Máskor vasárnap is dolgoz­nak, de ilyenkor összegyűlik a család, még az amerikai roko­nok is eljönnek hogy együtt ünnepeljenek. A kínaiak hisz­nek a szerencseszimbólu­mokban: az ünnepen hoszú tésztákat és tengeri algákat esznek, ezeket nem szabad elvágni, nehogy a szerencsét is elvágják vele. Csirkét ilyen­kor nem főznek, mert a kapa­rásával elfötri a szerencsét. Malacot szabad készíteni, mert szerencsét hoz, és ka­csát, libát is, mert mulatságos formájukkal mosolyra fakasz- szák a kínaiakat. Főleg pör­költszerű, lédús ételeket főz­nek; hitük szerint a vízben van az élet csírája. Sok piros és narancsszínű gyümölcsöt tá­lalnak az ünnepi asztalra, sze­rencsét hozó színe miatt. S. Pap Gitta Bicikli­kaland a kosár- városban A németországi Lichten- feldben, a híres kosárfeszti­válon jártunk az ősszel so­mogyi polgármesterek né­pes csoportjával idegenfor­galmi szakemberek kísére­tében. A sok látnivaló ren­getegében szombat reggel arra ébredtünk, hogy a cso­daszép kisváros utcáira ki­pakoltak a németek és árul­ják az otthon megunt, más­nak még jó lehet valamire holmit. Még a polgármester is kiült árulni a gyerekeivel, délután aztán ünneplőbe bújt és folytatta a vendégfo­gadást. Nos, ebben a kirakodó- vásárban akadt meg cso­portunk néhány tagjának szeme egy használt, ám ér­tékes kerékpáron. Többször körözve vissza-vissza tértek az eladóhoz. Az egyik pol­gármester e körök közben szépen lealkudçtt belőle tíz-húsz márkát. Ám idegen- forgalmis kísérőnk nem ha­bozott, némi kivárás után megvette a kerékpárt. Naná, hogy a lealkudott áron. Ezek után nem mer­tünk a polgármester szeme elé kerülni, persze ahhoz sem volt elegendő a bátor­ság, hogy felprotezsáljuk a biciklit a buszra. Maradt ha­zaszállításra a személy- gépkocsi. Nosza, szerezzünk cso­magtartót. A szállodánk por­tásnője azonnal riadóztatta a férjét, aki hozta is becsü­letszóra, hogy napokon be­lül visszakerül. A közeli áru­házban megvettük a cso­magtartóra szerelhető bicikli rögzítőt. Elhihetik, hogy a felszereléssel sem volt gond: egy német család megunván a látványosságot hazafelé tartva fél órát sétált a fagyos szélben, míg kiváló barkácsérzékkel megáldott jogászunk felszerelte az al­kalmatosságokat. Közben úgy láttuk, az anyuka nem örült a családfő kölcsöna- dós kedvének. A határokon persze fenn­akadt a vámosok szeme a furcsa társaságon, meg a kocsi tetején zászlóként meredező kerékpáron. Csak a magyarok érdeklőd­tek és fejcsóválva elfogad­ták magyarázatunkat, hogy vittük-hozzuk a becses köz­lekedési eszközt, ami aztán az éjszaka kellős közepén természetesen a somogyi rendőröknek is feltűnt. A hi­degben tán dörzsölték te­nyerüket, elkaptak egy bicik­liszerző csoportocskát. Nem volt mit tenni, indegen- forgalmisunk töviről-hegyire elmesélte az alkalmi vételt. Idehaza ismerőseim, akik hozzám hasonlóan nagyra becsülik utitársam vásárlói érzékét, megnyugtattak, mi­lyen szerencsém volt, hogy a kocsi tetején utazott a ke­rékpár, mert volt aki ezt az utat egy jókora családi ház kifestésére beszerzett fes- tékesvödrök halmain tette meg. G. M. Shirley bizakodó A hatvanéves amerikai filmsztár nemrégiben kijelen­tette, hogy bármennyire is kalandos élete volt, német szeretővel még nem hozta össze a sorsa. De még nem késő, a kapcsolat még min­dig érdekelné...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents