Somogyi Hírlap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1994-12-19 / 298. szám
12 SOMOGYI HÍRLAP — MŰVÉSZPORTRÉ 1994. december 19., hétfő Szász Endre világa VÁRADI NAPOK Szász Endre legfiatalabb tanítványaival Fotó: Kovács Tibor Szász Endre festőművészhez indulok a Kaposvár melletti Várdára. Ebben a kis somogyi faluban él 1986 óta. Az érdekel, hogyan telnek itt a napjai. Amikor telefonon közöltem vele, mit akarok, nem utasított el, de nem is lelkesedett az ötletért. Telefonon közlöm vele a tervemet. — Jöjjön — mondja egykedvűen. — Mikor menjek? — Délután. Ugyanis éjjel dolgozom, délelőtt pedig alszom... — Hol lakik Szász Endre festőművész? — kérdem a faluközpontban egy kislánytól. — Ennek az utcának a végén — mutat egy puritán házakat egybefogó utcácskára. Ráfordulok a kopott aszfaltútra, amely egyre keskenyebbé és töredezettebbé válik. Hamarosan hatalmas park tárul elém, közepén hosszan elnyúló épülettel. o A vaskapu előtti hídra állok a kocsival. Aztán megnyomom a csengőt. Női hang tudakolja: ki vagyok? A kielégítő válasz után kattogni kezd az elektromos zár, majd enged a nyomásnak a kiskapu. Elindulok az épülethez vezető betonjárdán. A fák alatt mindkét oldalon színes műanyagszékek és asztalkák. Mintha csak zajos piknik fáradalmait pihennék, és újabb társalkodásra hívnának. Sehol egy lélek. Lehet, hogy az ablakokból valakik követik minden léptemet. A bejáratot az épület túlsó oldalán sejtem, mert az utcára néző, szép ívű lépcsőt mintha most nem használnák. A kúria járda felé eső végénél felhalmozott építőanyag, friss munka nyomai. Arra vallanak, hogy a gazda még nem fejezte be új otthonának kialakítását. Befordulok a hátsó udvarba. Az ajtó előtt Szász Endre áll szalmasárga melegítőben, és éppen búcsút int egy indulófélben lévő autó utasainak. Észrevesz. Kissé elmosolyodik és néhány lépést tesz felém. Mielőtt kezet nyújtana apró fekete pulija és gyönyörű magyar agara megkezdi a „fogadtatást”. A művész leinti az állatokat, majd betessékel; aztán előresiet, hogy megfelelő helyet keressen a beszélgetéshez. Kissé kapkodva két szobába is benyit, ám egyiket sem találja alkalmasnak. Végül a „sarokszoba” mellett dönt. Értékes, régi bútorok közé lépünk. A padlóról oroszlánfej vicsorít rám. Szerencsére már csak szőnyeg képében. Szász folyton csendre inti a kutyákat, de azok nem fogják be „peres szájukat”. A gazdi megnyugat: ezek nem veszélyesek. A másik háromtól, amely ilyenkor zárva van, már valóban tarthatnék. Ablakot nyit és hellyel kínál. Szembe ül le velem. Közöttünk az asztal. Odébb rakja a gyönyörű Galle vázát és csendben megjegyzi: — Most ezeket gyűjtöm. Egy autót ér minden darabja... En valamit mindig gyűjtök — fűzi hozzá. — E kedvtelésemnek köszönhetem egyebek között az afrikai gyűjteményt, a Picasso, a Rembrand-festmé- nyeket, a norvég és svéd szobrokat, az autókat. Nagyot nézek. Magyarázatként hozzáfűzi: — A gépkocsikat is gyűjtöm. Az autók mindig a kedvenceim közé tartoztak. Már akkor Renault 17-esem volt, amikor Magyarországon még csak néhány nagy művésznek — egyebek között Páger Antalnak, Várkonyi Zoltánnak — volt ilyen. Amikor először vezettem, azt gondoltam, nem is a földön járok. De ez a varázs csak addig tartott, amíg Kanadában és Amerikában nem vásároltam — ahogy itt mondják — nagy „országúti cirkálókat”. Amikor aztán később Európába jöttem, és beleültem egy Renault 17-be, kiábrándultam az egykori szerelmemből. Kicsinek, zajosnak, keménynek tűnt. Mint a többi európai autó. Ezek az amerikai kocsikhoz viszonyítva tyúkólak. Amikor a legjobb európai autóval megyek Budapestre, elfárad a nyakam és a derekam. Ám, ha a Chryslerrel teszem meg ezt az utat, nem akaródzik kiszállni. Az amerikai kocsi olyan mint egy automatizált, csillogó otthon. — De a magamfajta ezeket aligha tudja megvásárolni és fenntartani — vetem közbe. — Tűzd ki célul, dolgozz érte, és majd meglátod eléred. Én ezt tettem. Kissé zavar, hogy tegez. Kérdésemre: hogyan szólíthatom, azt feleli: Bandinak, és nyugodtan tegezzem. Hamarosan előkerül a cigarettásdoboz. Kivesz egy szálat, és meggyújtja. Majd a csomagot hanyagul az asztalra dobja. Ha a háta mögött az ablakkeret képkeret lenne, figuráját önarcképnek is képzelhetné az ember. Milyen is a 68 éves Szász Endre? Fiatalos, lendületes, energikus. Tíz évvel ezeltőt is ilyennek láttam a televízió képernyőjén. Cseppet sem ritkuló, kicsit mindig rakoncátlan haja alapján romantikus költőnek is gondolhatnánk. Arca rejtvény, amely felett lehet időzni, mire valami megfejthető. Nem árulja el, milyen arányban formálta vonásait az öröm és milyenben a bánat. © Szász mondatai úgy száguldanak jobbra, balra, mint rakoncátlan csikók a Hortobágyon. Szinte egy lélegzetvétellel mond el egy akadémiai előadásra való gondolatot a világról, politikáról, az országhoz, a rendszerekhez való viszonyáról. — Hé művész úr! Az istenért, álljon már meg egy pillanatra! — ácsingózik bennem a gondolat, de el is hal, mert tudom: nem sérthetem meg. Csak lenne itt egy gomb, amivel leállíthatnám vagy a kutyák kezdenék rá megint. De azok — fejüket a lábamra hajtva — már édes álmukat alusszák az asztal alatt. — Miért éppen Várdán él? — kérdezem, s hozzáteszem: volt ebben szerepe annak, hogy Erdélyből Magyarországra jöttek a szülei és Kaposvárra költöztek? — Már Amerikában készültem a végleges itthoni letelepedésre. Eredetileg egy évig akartam kintmaradni. Ez persze jóval több lett. Megjegyzem, hogy igazában nem én akartam tovább maradni tizenkét hónapnál. Az USA-ban az akkori magyar nagykövetség kért arra, hogy ne siessek. Ugyanis hasznomat akarták venni. Rájöttek: rajtam keresztül sok olyan kapcsolatot tudtak megteremteni, amely a szokásos diplomáciai eszközökkel nem ment volna. Nyilvánvaló, hogy egy művész az úgynevezett fehér asztalnál egyszerűbben képes bizonyos szálakat összekötni... Tehát mielőbb itthon akartam lenni. Ezért én nem is szeretek arról beszélni, hogy visszajöttem. Tulajdonképpen el se mentem. Nem di- szidáltam. Hivatalos útlevéllel utaztam ki. Úgy lettem „külföldi státuszú”, hogy egyszer hazatérve egy ÁVH-s tiszt elvette az útlevelemet. Ez reggel hatkor volt. Tízkor már visszaadta, mert mondták neki: add vissza te hülye, el vagy tévedve... Aztán a kinti követség intézte el, hogy egy olyan státuszt csináljanak nekem, hogy ha hazajövök, ne lehessen belémkötni. Amerikában nagyon szép helyeken laktam. így volt ez Kanadában is. Torontóban egy öreg parkban épült villa volt az otthonom. A kertem szinte már erdőnek számított, amelyet egy patak szelt át. Los Angelesben még szebb környezetben éltem. Ez egy őserdőben kialakított milliomos negyed volt. Igen kevés fát vágtak ki. Járda se épült, csak autóutak szelték át a zöldet. Üzletet nem engedtek csinálni. Elsőrendű levegője volt, és ez bizony Los Angelesben ritkaság számba ment. Nekem ez felelt meg leginkább, mert gyerekkorom óta erősen kötődöm a természethez. így hát itthon is kerestem a külföldiekhez hasonló egészséges környezetet. így kerültem Várdára. Nem volt könnyű. Ugyanis, mindent Amerikában hagytam. A szó szoros értelmében még a ruháimat és a cipőimet is. Legalább a felét persze elhozhattam volna mindennek, de nem tettem. Elvált feleségemnél maradt az, amit ott szereztem. Hogy érthető legyen ez a furcsának tetsző lépés, el kell mondanom: én többször váltam már, mert kiderült, hogy mégsem jó az a házasságom. Amit addig ösz- szeszedtem, a volt feleségemnél hagytam. Egy nőnek nehezebb újrakezdeni. Egyenjogúság ide, egyenjogúság oda, azért a nők és férfiak nem egyenlő eséllyel indulnak az életbe. Ezért határoztam mindig úgy, hogy ami összegyűlt maradjon ott. Mindig volt bennem annyi önbizalom, hogy meg tudom teremteni azt, amire szükségem van. Emellett szeretek újrakezdeni, fejest ugrani. Úszni is úgy tanultam meg két és féléves koromban, hogy fölálltam a mély víz fölött a tranbulinra és fejest ugrottam. Szerencsére apám kifogott. Én azóta is folyton fejest ugrok. Előfordul, hogy üres a medence, de már megszoktam, hogy időnként beverem a fejemet. Akkor fel kell kelni, és keresni kell egy újabb medencét... Ma már persze — és ez a korral is jár — jobban megnézem, hová ugrok. © — Hatvanéves voltam, amikor visszajöttem. Somogybán is kaptam megbízatást: a megyeházának és a kórháznak csináltam falat. A honorárium elég volt arra, hogy megvehessen! ezt a kúriát. Abban az időben dobálták ezeket az ember után, mert sorra dőltek össze. Megjegyzem: ez is fejesugrás volt, mert miután az enyém lett az épület, egy büdös vasam sem maradt, hogy rendbe hozassam. Pénzt kellett csinálnom... A faluját levéltárosi hitelességgel és aprólékossággal ismerő polgármestertől, László Kálmántól tudom, hogy a kúria, amikor Szász Endre megvette, már a végét járta. Pedig egykor szép napokat látott. A mintegy nyolcszáz holdon gazdálkodó Matolay család építtette. Mato- lay is átélte azt, ami a háború után Magyarországon szinten minden földbirtokosnak osztályrészül jutott. Földjéből egyre kevesebbet hagytak meg neki, majd a Rákosi-éra alatt elüldözték a faluból. A kúria amolyan községi közös tulajdonná vált. Benne kapott helyet az ifjúsági klub, a könyvtár, néhány hivatalos helyiség. Miután Várdát közigazgatási szempontból Somogyjádhoz csatolták, a kúriával igazából senki se törődött. Egyre jobban lepusztult, majd beomlott a teteje. A műemlék-felügyelőség támogatást ígért a helyreállításához. A tanács a szükségből kivágott fenyőkből épületfát készíttetett és palát vásárolhatott. A helyreállítás azonban nem kezdődhetett el, mert a műemlék-felügyelőség a pala felrakásához nem járult hozzá. Az épület állaga tovább romlott, s nemsokára teljes födémcsere vált szükségessé. A tanácsnak azonban nem volt ehhez egymillió forintja, ezért úgy döntött, ha-lesz vevő, eladja. — A tiszta levegő fogott meg — mondja Száz Endre — elsősorban. Ez nekem rendkívül fontos. Hazatérésem után Sopronban laktam. Úgy volt, hogy ott is maradok. Beteg szívemnek jó levegőre van szüksége. Ezt Várda már az első látogatáskor ígérte. Megfogott a nagy park is. Ezt — egyre öregedve is — fenn tudom tartani és fejleszthettem. Az utóbbit már el is kezdtem. Vásároltam hozzá még öt holdat. Az így tíz hold- nyira növelt parkban elültettem háromszáz fát, amely alapját képezi majd az arborétumnak. Az addig megtekintett kastélyok nem nyújtották nekem azt, amit Várdán találtam. Túl nagyok voltak, többnyire emeletesek. Számomra az ilyen épület nem emberi léptékű lakásnak. Szállodát pedig nem akartam. Az épület felújítása, hála Istennek, már befejezés előtt áll. Szóval minden a legjobb úton halad. Itt akarom megépíteni magamnak Amerikát. Ez persze nemcsak nekem lesz jó, hanem másoknak is. Már jónéhány embernek adok munkát... Még az épületnek a vendégek számára fenntartott részében vagyunk. Mihelyt befejeződik a felújítás, átköltözünk a másik részbe. Alig várom, hiszen nagy szükség van vendégszobákra. Ugyanis sokan keresnek fel. Egyesek azt hiszik azért, mert egy kis faluba jöttem, elmentem a világ végére. Ez nagy tévedés. Nekem mindegy, hogy Várdán vagy Los Angelesben élek. Itt sincs kevesebb látogatóm, mint Amerikában. A világ minden részéből jönnek ide. Még Dél-Afrikából, Johannesburgból is jártak nálam. A várt vagy váratlan vendégek napközben nagyon lefoglalnak. Ezért is döntöttem az éjszakai festés mellett. A látogatók nagy része barátom. A legkülönbözőbb társadalmi réteghez tartoznak. Kőművesmester éppen úgy van közöttük, mint egyetemi tanár. 0 Tudom, hogy Szász Endre látogatói közé tartozik László Kálmán polgármester is. Mostanában leginkább a faluház a beszédtéma közöttünk, amely nem messze épül a művész kúriájától. A váradiak annak ellenére szeretik falujukat, hogy nagy részük — kihasználva a kitűnő vonat- és autóbusz-közlekedést, a megyeszékhely közelségét — máshová jár el dolgozni. Végleg kevesen hagyják el a községet. Viszont sokan igyekeznek itt letelepedni. Lassan eléri a félszázat a — főként városból — érkező „bevándorlók” száma. Ebben Szász endre letelepedésének is nagy része van. A polgár- mesteri hivatalnak egyre több építésre alkalmas telket kell kialakítani. Tízet nemrég tettek piacképessé, ellátva minden szükséges közművel. Közülük az egyikre éppen a festőművész technikai munkatársa akar építeni, odahagyva a távoli Miskolcot. Közben növekszik a falu idegenforgalma. Rendszeresen keresik fel külföldiek az egyik várdai lakos romantikus környezetben levő lovastelepét. Nem messze tőle a kaposvári Kinizsi-lakótelepi Általános Iskola létesített kulturált nyári tábort, kibérelve a régi iskolát és a tanítólakást. — Szász művész úr együttműködik a faluval, és tanácsaival is segít bennünket — így a polgármester. — De nemcsak ezzel — fűzi hozzá. — A tűzoltóság előírta, hogy a faluház közelében víztárolót kell létesíteni. Erre már nem futotta volna a pénzünkből. A művész úr megengedte, hogy a nemsokára megépülő úszómedencéjét víztartaléknak tekinthessük. Ahhoz is hozzájárult, hogy az — előírásoknak megfelelően — rövid bekötőutat építhessünk hozzá. Cseng a telefon. Szász felveszi az ablak alatti ki asztalkára elhelyezett korszerű készülékről a kagylót, és hosszan beszél. Nem képekről, porcelánról, könyvillusztrációkról, hanem repülőgépről, Ferihegyről, próbarepülésről, üzletről van szó. Az az érzésem, hogy Szász Endrét nemcsak festőművészként tartják számon. © Belép Kati, Szász felesége. Szász közli vele a telefonbeszélgetés lényegét. A nála 37 évvel fiatalabb asszony nagy őzikeszemeivel figyelmesen nézi férjét, és mint egy titkárnő minden szót gondosan elraktároz. Talán arra is gondol: mit kell előkészíteni, miről kell gondoskodnia, hogy a fővárosi út zavartalan legyen. Pedig — ezt a férjétől tudom — nem titkárnő Kati. Inkább olyan feleség, akit érdekel, amit a férje csinál. Minden olyan terhet igyekszik levenni a válláról, amelyhez nem feltétlen szükséges a férj közreműködése. Ez a segítőkészség jellemezte őt megismerkedésük után Hollóházán is, amikor Szász a szívinfarktussal vívta élet-ha- lálharcát. Az egykori grafikus kislány, aki Szásznak köszönhette, hogy bekerült a művész stúdiójába, nemcsak tehetségét, hanem az embert is nagyra becsülte, és minden rossztól óvta. Várdán, amikor az influenzából kikeveredett a művész, azt tanácsolta: ne hideg szobában beszélgessünk, hanem a kertben, a simogató őszi napfényben. Mivel Szász erre nem volt hajlandó, kitárta az ablakokat... — A Fórum szállóban alszunk — utal a telefonbeszélgetésre. — Lesz próbarepülés. Tv- és rádiófelvétel — mondja Szász. Az asszony hangjára megmozdulnak a kutyák az asztal alatt, és „lejelentkeznek” Katinál. Körüludvarolják. Ebben, a ragaszkodás mellett azt hiszem, van egy kis érdek is. Ugyanis — mint Kati mondja — elérkezett az uzsonna ideje. Hálásan fogadják a grafikakészítéshez szokott finom ujjak szeretetteljes simogatását. Ezt sűrű farokcsóválással jelzik is. De hogy én se nehezteljek, a bartáságtalan fogadtatás miatt, a nagyobbik az ölembe hajtja fejét. De hát kutyákénál a gyomor előbbre való holni vendégnél, ő is a távozó asz- szony után szalad. Kati egyébként hamar belopta magát a várdai asszonyok szívébe egyszerűségével, közvetlenségével. Noha megtehetné, hogy a Merce- desbe üljön és mindig előkelő városi üzletekben vásároljon, ám nem él a lehetőséggel. Gyakran látni őt a szerényebb várdai boltokban. Szász Endre mennyire ismeri a környezetében élő falusi embereket, s gyakran megfordul-e közöttük? — kérdeztem. — Az épületből mostanában elég keveset megyek ki. Nagyon elfoglal a munkám. A falusi embereket azonban nagyon szeretem, és úgy érzem ismerem is. Észrevettem, milyen érdekesek a parasztok, mennyivel jobbak, kiegyensúlyozottabbak a városiaknál. Annak ellenére, hogy a műveltség terén gyakran találkozni közöttük fehér foltokkal, véleményük mindig figyelemre méltó. Van egy sajátos paraszti kultúra. Mivel ez a természet közelségében alakult ki, véleményem szerint egészségesebb az urbánus kultúránál. Annak ellenére, hogy az utóbbit is tisztelem, a falusi kultúrához tartozónak érzem magam. Azt tapasztaltam, hogy egy egészséges lelkű parasztasszony, aki netán szült négy-öt gyermeket, ránéz egy képre, hamarabb megérti, mint egy félművelt városi. Azonnal ráérez, miről is van szó. A természettől tanulta ezt a képességét. Azt hiszem, ez nem tudatos benne. De megvan ez a képessége, az biztos. A falu — különösen a somogyi falu — az én gyerekkorom óta nagyon megváltozott. Sokan elfelejtették a paraszti munkát. Ez baj, mert azok, akik nem értenek ahhoz, amit csinálnak, lelkileg soványabbak lesznek. Az embert elsősorban az minősíti, amit alkot. A folyosón falra aggatott művei között lépkedünk. A kijárat közelében feltűnően sok rajzlap tisztaságú tábla lapul a falhoz. — Ezekre dolgozom az éjszaka — mondja. Sőt talán már tudja is, melyikre mi kerül a megálmodott figurák közül. (Folytatjuk) Szegedi Nándor
