Somogyi Hírlap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)

1994-11-01 / 257. szám

8 SOMOGY HÍRLAP — EMLÉKEZET 1994. november 1., kedd Temetők fénye Szól a lélekharang Az életünk út, amely a ha­lálhoz vezet. Halálunk pedig végső bizonyítéka életünknek. Halottainkról a méltó megem­lékezés az élőknek szól, ne­künk fontos. Fájdalmunk önző és őszinte, mert minden halot­tunkban magunkat is temet­jük. Magunkat is szeretjük ab­ban, aki másoknak csak volt, nekünk azonban amíg élünk megmarad. A halottak napja az összes halottra való kollektív emléke­zés: 998-an Odiló clunyi apát rendelte el, hogy „a Minden­szentek vecsernyéje után minden zárdában a halottakért zsolozsmát végezzenek és november 2-án minden pap gyászmisét mondjon”. Ezt a szokást a pápák az egész egyházra kiterjesztették. Erre a napra kicsinosítjuk a teme­tőket, rendbe rakjuk a sírokat, virágot viszünk halottainknak és gyertyát gyújtunk emlé­kükre. A gyertya a halottak ünne­pének legfontosabb kelléke. Lángja a világ világossága. A templomi harangok zúgása azt a reményt erősíti, hogy a szenvedő lelkek akkor megpi­henhetnek. A hazánkban kialakult ha­lottkultusznak és temetkezési szokásoknak nagy hagyomá­nyai vannak. A templom és a temető valamikor szerves egységet alkotott. A temetke­zési helyet cinteremként említi az esztergomi zsinat. „Ha va­laki az elkövetett vétkekért a vezeklést elhanyagolja, s a püspöktől ezért kiközösítve meghal, ne legyen eltemet­hető a templom cimtermé- ben...” A templom körüli temetke­zőhely egy lezárt, árokkal, ke­rítéssel határolt terület, ahol a kerítésnek is megvolt a maga jelentése. Az egyházi előírá­sok szerint ugyanis a latrokat, tolvajokat, megkereszteletle- neket, kiközösítettéket nem temethették el a temetőbe, csak az árokba vagy az árkon túlra. A templom helyét maga a püspök szentelte meg, ezáltal maga a temető is megszentelt hely lett. És mivel a templom Isten háza, az emberek igye­keztek halottaikat Istenhez minél közelebb eltemetni, a templom közvetlen közelébe. Az elmúlt évszázad végére a temetők a települések szé­lére kerültek, s ezzel megsza­kadt a templom és a temető közötti közvetlen kapcsolat. Kaposváron ez az egység ma már csak a Keleti temetőnél érvényesül, ahol a temető és a Jézus szíve templom (Hősök temploma) együtt szolgálja a magyar halottkultusz tovább­folytatását. A Keleti temető elődje az 1700-as években a Kossuth téren volt az akkori sövényfalu templom körül. Ugyanitt volt a közkút is, ez volt az oka a gyakori fertőzéseknek, járvá­nyoknak. 1770-ben amikor II. József trónörökös Kaposvá­ron járt — éppen pestis jár­vány volt — elrendelte a te­mető kitelepítését a város szé­lére, a mai Gróf Apponyi Antal utca környékére. Ez a temető azonban hamarosan betelt, ezért a város megvásárolta a Cigli féle telket és 1843-tól már a Hársfa utca és a Fő utca közötti részen temettek. Később a temető bővítéséhez a Virág utca és a Malom kö­zötti lejtős részt is megvásá­rolták. A hullaház a nyomda mai épülete helyén állt. A dinamikusan fejlődő város számára azonban ezek a terü­letek is kevesek voltak: az új temető helyét a város veze­tése nem kellően átgondolt módon jelölte ki a mai pécsi és toponári utak kereszteződé­sénél. Később a Németh Ist­ván polgármester nevéhez fű­ződő városfejlesztési koncep­cióba nem illett bele ez a hely. Az 1860-ban megnyílt teme­tőbe 1893. október 2-án te­mettek utoljára. 1891-től kezd­ték kialakítani a mai temetőt. Elsőként a kápolna — 1902-ben épült — környékét készítették elő, aztán 1907-ben újabb területtel bőví­tették. A régi temetőből csak a nevesebb személyeket he­lyezték át az újba. így: Gar Csatár óvodaalapító és Kova- csics Őszinte ügyvéd sírját. 1925-ben Kladvigg Alajos cukorgyár igazgató kezdemé­nyezésére munkásai részére templom, kultúrház, edzőte­rem építése kezdődött el. Ek­kor épült a papiak is. Az edző­teremből, mire felépült a ma is álló halottasház lett. A temp­lom alapkövét 1925. március 16-án dr. Rótt Nándor vesz­prémi püspök rakta le. Az épí­tés fő szervezője Boldizsá Jó­zsef Zoltán kanonok a — „lu­kas kalapú pap” — volt, aki fá­radtságot nem kímélve talpalt, hogy hívei számára méltó há­zat építtessen. A város jelen­tős pénzekkel támogatta az építést. A templom felszente­lésére 1928-ban került sor. Boldizsár József Zoltán ka­nonok a Jézus Szíve Egyház- község plébánosa 1932-ban akciót indított, hogy a templo­mot ezentúl Hősök templomá­nak nevezzék és az elesett Somogy megyei hősök nevét véssék márványtáblára. A Somogyi Újság írta 1932. szeptember 4-én „A Hősök temploma... a háború vérziva­tarában elesett, hazájukat szerető hősök emlékét hirdeti, azoknak adózik. A templom belső falán táblák elhelyezé­sére alkalmas mélyedések vannak, ahova a hősök aranybetűs nevének díszített márványtáblákat helyeznék el...” A márványtáblák elké­szültek, ma is láthatók a temp­lom belső falán. A hősök neve­inek felvésésére azonban pénz hiányában — egy tábla kivételével — nem került sor. Az utókor erkölcsi köteles­sége lenne ennek a nemes gondolatnak a megvalósítása. A város legkedveltebb te­metőjébe jeles személyisé­geik is nyugszanak. Többek között Németh István polgár- mester, Rippl Rónai József festőművész, Gönczi Ferenc múzeumigazgató. Itt nyugszik a tragikus sorsú szépségki­rálynő Molnár Csilla is. 1944- 46 között a hősök parcellájába magyar, német, bolgár és olasz katonák alusszák örök álmukat. A szovjet katonákat méltóbb körülmények között kegyeleti parkban temetik el. A város jeles személyisége­inek sírjait — számszerint 23-at — a Temetkezési Szol­gáltató Kft dolgozói gondoz­zák. A temetőben nem kevés az igényesen elkészített szép sírkő. Ezek önmagukban is művészi értéket képviselnek. Molnár Árpádné gondnok sze­rint is meg kellene menteni ezeket, de — ha a család a sírt nem váltja meg — pénz hiányában nem képesek gon­dozni. Ilyen többek között vi­téz Reichard Béla honvéd ez­redes síremléke is, aki a 44. gyalogezred utolsó parancs­noka volt. A temető dolgozói — és a hozzátartozók — jelentős munkát végeztek, hogy a te­metőt méltó módon felkészít­sék a halottak napjára. A temető és a halál az em­beri élet része — a temetés az emberi méltóság gesztusa. Egyetemes, emberi érték, amely kultúránként változhat, de tartalmát, jelentését te­kintve egyenértékű. A sírokon a sok virág meg­próbálja visszaperelni az elke­rülhetetlen múlandóságot, színük pedig — bármilyen is az — a halálon is diadalmas­kodó életet hirdeti. Puskás Béla ROZSOS GÁBOR Apám emléke Húsz éve már, hogy a nem­lét évmilliói között élsz. Mégis, behunyt szemmel látom vékony karodat s ujjaid, ahogy csendesen rágyújtasz. Hallom kopogós lépteid az udvaron: megérkeztél. Itt vagy velünk, de sehol sem talállak. Húsz éve már. És nékünk, itthagyottaknak mi maradt a vigasztalás: Jézus, Buddha, Seneca vagy Szent Tamás. A somogyi temetők kezelői az egyházakkal, önkormány­zatokkal közösen készültek a halottak ünnepére. Balaton­szárszón halk zene szól a hangszórókból: Bach és Be­ethoven muzsika és meg- kondul a nemrég díszes lá­bakra helyezett lélekharang is. A kaposvári Temetkezési Szolgáltató Kft tervezi, hogy valamennyi temetőjébe felál­lít lélekharangot, amely nem­csak a friss gyász óráiban, hanem az emlékezés percei­ben is szól. Nagyatádon évek óta ökumenikus istentiszteletet tartanak, s bármelyik temp­lomba betérhet az emlékező egy csöndes imára. Mostanában fontos lett a kegyelet... Jót tett neki a ver­seny. Igaz, a pénztárcába is mélyebbre kell nyúlni, hiszen negyvenezer forint körül van Gyékényes, Zákány, Zá­kánytelep temetőjén a min­dennapok gondoskodása lát­szik, Ortilosé tavaly városias megjelenésűvé vált, Porro- gon, Porrogszentkirályon már a kerítésen belül is aszfaltu- tak vannak. Szemléletváltás nyomait követhetjük. Meghaladni lát­szik a közelmúltban megje­lent tudományos mű lehan­goló megállapítása: „Ma a többség vallása és narkoti­kuma a mindennapok gondja-baja. Az ember tudja, hogy meg fog halni, élni vi­szont csak úgy képes, hogy kizárja a halált kalkulációiból.” Ez a hessentés és hárítás a természetes életszemlélet kí­sérője, de az öregedő Csurgó-környéki falvakban már hosszabb ideje jóval több a temetés, mint a születés. Mégsem ez a fő indíték. Talpra állni látszanak a kö­zösségek. Csurgó öt temetője közül kettő van önkormányzati tu­lajdonban. A zsidótemetőt év­tizedek után az idén kezdték egy temetés alapára, de a százezer forintot is elérheti. Az átalakított Barkas helyett nyugati típusú autóra kerül a koporsó, és italozó, borostás sírásók helyett egyenruhás alkalmazottak működnek közre a végtisztességnél. Nekik a kegyelet a kenyerük. Első dolga volt az önkor­mányzatoknak is, hogy rendbe tegyék a temető kör­nyékét, felújítsák a ravatalo­zót. Rendszeresen kaszálják a füvet, irtják a bozótot, örök­zöldeket telepítenek. Költe­nek a temetőre. Balatonlellén új ravatalozó készül, Tabon a kivitelezési tervek készültek el. Kaposváron a Keleti teme­tőben egy háromszög alakú területen újabb urnaligetet terveznek, a nyugatiban pe­dig azt, hogy egy szökőkút vízsugarai mossák majd a földbe a hamvakat. el gondozni. Nádor Józsefné, a Somogy Megyei Temetke­zési Szolgáltató Kft csurgói kirendeltségének vezetője, nem titkolja elégedettségét: — Hosszú évek óta kértük a legalapvetőbb helyreállítási munkák elvégzését. A városi képviselő-testület hárommillió forintot szavazott meg teme­tői rendbetételére. A Nagy- váthy utcai és a központi ra­vatalozót felújították. A köz­pontiban két sírkápolnát is helyreállítottak. Az egyikben, a Nonenmacher család te­metkezési helye felett van a ravatalozó. A másikban, az egykori politikus-főorvos Éhn Kálmánéban köztiszteletben álló csurgóiak nyugszanak. Mindkét helyen aszfaltutak épültek. A közmunka brigád betonjárdát épített, az asszo­nyok a hét közepén virágot ül­tettek a katonasírokra. A vál­lalat berendezéssel látta el a ravatalozókat, a dolgozók új formaruhát kaptak, egy hete egy vadonatúj Hyundai rava­talozó gépkocsijuk van. Horváth József Megújultak Csurgó temetői Tört rugó nyomán S okáig bajlódott a zárral, mire az ormotlan kulccsal sikerült az ajtót becsuk­nia. Öreg volt, mint az erdész­ház, rajta a megbámult zsúp, mint vénember vedlett kucs­mája, homlokába csúszva. A vakolat is hámlott róla, helyen­ként felhólyagosodott, s elég volt egy szélfuvallat, már kidur­rant, mint mérges pattanás. Nem volt jobb állapotban hátul az istálló, amiben rég nem pi­hent barom, és a kerekeskút ingatag kávája, mint része­gember roggyant lába. A hen­ger a rozsdás lánccal, elvásva. Öreg volt itt minden, mint maga a végtelen idő, aminek se eleje, se vége, csak ma­gunk múlunk ki belőle, mintha sosem jártunk volna ezen a vi­lágon. Mégis, miért ragaszko­dott hozzá? Tán azért, mert úgy ölelte az erdő, mint a tá­vozni készülődő kedvesét a szerető. Hisz nem sokáig lesz már, de még itt van, s az övé. Itt töltötte gondtalan gyermek­korát. Merre szaladhat az ég pe­remén a volt játszótárs, apró lábnyomát rég behegedte a föld. Nem berregteti piros kis autóját, féltve felhúzó rugóját. Besüppedt a földbe, helyét se tudja már. Minden szögletből itt, arcok tekintenek felé, s ha leszáll az est, hallani a sutto­gásokat. Vállára vette az irtókapát és a gereblyét s kezébe a krizan­témokat. Indult, hogy a hegyol­dalba megbúvó temetőben rendbe tegye a sírt. Minden­szentek előtt szokta ezt elvé­gezni. Zsebében gyertya és gyufa, hogy majd fellobbanjon a kegyelet lángja. A fák színes levelei fénylet­tek az ősz párás napsugará­ban. Lehullt lombok takarták a keskeny ösvényt. Ézsiásnak nyitott volt szíve, és túláradt benne a szeretet. Rég nem érzett ilyen nyugal­mat, mint most, miközben lé­pésével harsant az avar, és a színes levelek, mint virgonc aranyhalak a szivárványtóban, vetették fel magukat lába nyo­mán. E gyszerre nagy vadrózsa­bokrot vett észre. Apró levelei, már többségében lehullottak, a maradék pilledt a zöldhátú ágakon. Közöttük, mint megannyi rubint ékszer, diónyi termések. Ily nagyokat még nem látott. Már mozdult volna, hogy közelebbről sze­mügyre vegye, amikor a távol­ból furcsa hang hallatszott. Se emberéhez, se állatéhoz nem hasonlatos. Megállt, s úgy fü­lelt, de a hang elmaradt. Újra a bokor felé nézett, egy alak állt volna ott. Szürke köpeny ta­karta, fején csuklya. Mintha képeskönyvből lépett volna elő, régmúlt korokat idézőn. Egyenesen ránézett; tekintete hideg, mint az acélpengéjű kés szikrát vető éle, s mégis, va­lami megzendült benne. — Uram segíts — suttogta Ézsiás, és keresztet vetett. Az alak csak állt, kezét mel­lénél összefonva, öblös ujjába rejtve. Ézsiás úgy érezte, mintha megbabonázták volna. Akarta, de lábát nem bírta emelni, szólni szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán. Aztán kétségbeesésében, mint amikor az ember rosszat ál­modik, megvonaglott, és kiál­tott: — Ki vagy te?! Ember... vagy szellem... S ekkor egy szélroham sü­völtött végig a fák között. Úgy jött, mint a váratlan nyári vihar. Megrázta a fák koronáit és a színes levelek, mint a felsza­kadó felhőkből a nagy hópely- hek, sűrűn hulltak alá. Szálltak vállára, gallérja mögé és ma­gasították az avart. Ahogy megtörölte szemét, és újra a vadrózsabokor felé tekintett, már látta, hogy nincs ott egy lélek sem. Csak a bokor lett kopasz, a sárga levelek és a gyümölcsök is lehulltak. Izzadt a homloka, szíve he­vesebben vert, s remélte, hogy csak a képzelet játszott vele. De hogy lehet, a gyümölcsök is lehulltak? Ez nem természe­tes... Tán vissza kellene fordulni gondolta, de aztán megem­berelte magát, és szorongását legyőzve indult tovább. A nap magasan járt, hol kibújt a hi­degséget árasztó felhők mö­gül, hol elrejtette arcát, és ek­kor mindjárt kifakult a világ. A rossz lelkiismeret miatt van — gondolta. — Amikor magányos lesz az ember, ak­kor tudja meg, kiket veszített. Miért nem becsüljük az élőket? Miért csak holtából akarnánk feltámasztani, hogy még csak egyszer, elmondhatnánk neki... S ekkor eszébe jutott egy régi zsoltár. Gyerekkorában énekelték a karzat előtt, mi­közben nem tudta levenni szemét a gyertyák rebbenő lángjairól. S most ellenállhatat­lanul tolakodott ajkára a szö­veg: „Tévelyegve bandukoltak, akiket Isten ujja alkotott... Bű­nös vérből születve, száműzve járták az utat, mely Ádám há­zától távol vezetett...” Hej, Uramisten — sóhajtotta —, se- gélj meg engemet. Űzd el a gonoszt. Adj erős lelket, elvi­selni magányomat... Aztán megindult. Távolból csörtetés hallatszott, de már nem félt. Kibukkant a fák közül egy vaddisznókonda. Békésen röffentve baktattak, rá se hede­rítve. A szélső fáról nagy ma­dár rebbent, egy kört írt le, s el­tűnt a rengeteg felett. Érezte, hogy nehezebbek a lépések, a szerszámok is nyomták vállát. Aztán elérte a kis lapályt, ahová temetkeztek a hegyi emberek. Nem őrizte senki ezt a sírkertet. A magas, széles sövény úgy kerítette, mintha óvta volna a kíváncsi pillantásoktól a benne nyugvó­kat. A kis temető eleje rendezett. Az utak kikapálva, s a fehér kövek, fejfák, mind arról tanús­kodtak az ültetett virágokkal, hogy naponta járnak ide. Hát­rébb az indákkal kusza rész, a régi sírok helye oly elhagyatott, mint a lakatlan sziget. Nem látott senkit. Indult arra­felé, megküzdeni az ágbogak- kal. A felcseperedett cserjékkel és bokrokkal, amelyek úgy el­rejtették a sírokat, mintha ott sem lettek volna. L evette kabátját, az egyik fejfára akasztotta, aztán nekivágott. Dolgozott de­rekasan, s hordta hátra a kiir­tott bokrokat, lecsapott faága­kat. Lassan előtűnt a horpadt sírdomb a korhadt kereszttel s az elmosódott névvel. Olvasni sem lehetett, csak az tudta ki nyugszik ott, ki oda temette. S a domb mellett egy másik: kisebb, mint ez itt. Nem tudta, ki nyugszik ott. Gyermek lehet, hisz oly rövid. Gondolta, meg­tisztítja azt is, ha már nem gondozza senki. Könnyebb lesz tán a föld neki... Nemcsak ellepte a gaz a kis halmot, ami nagyapjáé mellett volt, hanem egy bodza is ta­nyát ütött benne. Ézsiás a kapa vasával egy suhintással lenyeste, majd megragadta a csonkot, hogy kirántsa a tövét: jövőre ne hajthasson újra. A nedves föld könnyen engedett. Kifordult a gyökér, és gödrében valami a bágyadt őszi napsü-' tésben derengett. Ézsiás meglepődött. A bo­dza gyökerét messze hajítva lenyúlt, és megragadta. Húzta, s az lassan engedett. Egy kis autó rozsdás, földmocskos váza került elő. Hajdan piros lehetett a sportkocsi, és felhú­zójánál a körrugó megpat­tanva, mint lejárt óra túlhúzott szerkezete. Egy fiúcska el nem játszott autója. Vele temették, mint az álmokat... A kereszt tövébe tette, a kis halomra. Melléje állí­tott egy gyertyát, s fekte­tett egy szál krizantémot. Lob­bant kezében a láng, s átvette a viaszos kanóc, immár őrizve a lobogást. Ézsiás leült az öreg halomra. A tört rugó nyomán eléje tűnt a rég nem látott szeplős arc, a nevető szemek. Tudta már, kit takart a csuklya. Fejét lehaj­totta, és vállát rázta a hangta­lan zokogás... Ujkéry Csaba t

Next

/
Thumbnails
Contents