Somogyi Hírlap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)
1994-11-26 / 279. szám
16 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. november 26., szombat Az iskolának saját „varrodája” is van Fotó: Kovács Tibor A fiúk sem a falvédőről jöttek Kadarkúti iskolapéldák Kadarkúton három iskola van. Egy általános, egy szakiskola, és egy szakmunkás- képző. Ami az itteni „iskolapéldát” mégis sajátosan eredetivé teszi, az, hogy a három iskola voltaképpen egy. Egyetlen intézmény, ahol mondhatni szervesen és újszerűén egymásra épülnek a képzési szintek... Horváth Sándorné igazgató és Tálasné Pandúr Rózsa általános igazgatóhelyettes a legilletékesebb krónikásai annak, hogy milyen előzmények, kihívások, lehetőségek nyomán teremtették ezt a községi méretekben, Somogybán egyedülálló intézményt. A fő teendő természetesen ma is az általános iskolai alapozás, mégpedig olyan szándékkal, hogy a tanulók felkészítését, a középfokra adható útravalót a lehető legjobban biztosítsák. A négyszáz diáknak a délelőtt rendszerint öt tanórából áll, ezt követik délután a fakultációk, a speciális képzések, képesség, igény szerint. Biztosítja ezt a számítógéppark, az idegennyelv oktatás, a tornacsarnok, az úgynevezett készségtárgyak skálája, az idén még korongozó- szakkör is indult. A különböző programokra a több mint 40 tagú nevelőtestület teljes szakosellátottsággal vállalkozik, s ahogy az iskolavezetők elmondták, a tanítók, tanárok tanuló kedvével sincs baj, szívesen vállalkoznak átképzésre, továbbképzésre... Feltehetőleg ez a titka annak, hogy a kadarkúti iskolapélda mögött a helyi, a mikei, a hen- csei, a kőkúti önkprmányzatok is felsorakoznak. így maradt a körzeti struktúra, a hétközi di- ákothonnal. Az úgynevezett „demográfiai apály” azonban itt is érezteti hatását,a kollégiumban 30-40 diák maradt. Maradt ezzel egy kihívás is, tetézve azzal,hogy a végzettek nem mindegyike tanul(hat) tovább. Mi lesz a sorsuk? Az iskolavezetés válasza ma már akár természetesnek is tűnhet: indítsanak számukra egy kétéves szakiskolát. Ami ma kézenfekvő, 1992-ben még nem volt az. Az úgynevezett gazdaasszonyképző — hangsúlyozzák: a világért se írjam háziasszonyképzőnek — szigorú szakmai feltételekhez kötött, melyek betartása fölött a Földművelésügyi Minisztérium példásan őrködik. Alapos nevelőtestületi vita után, programokat tanulmányoztak, adaptáltak. A volt pártbizottsági épületet megkapták a képzés céljaira az önkormányzattól, de át kellett alakítani. Mindehhez pénz is kellett, méghozzá elég sok. Szorgalmasan rajtoltak tehát minden elképzelhető pályázaton, amíg elindulhatott az oktatás. Hogy mit takar egy gazdaasszonyképzős végbizonyítványa? Ráadásul, ha fiú az illető? Mert a lányok mellett szép számmal jelentkeztek „gazdalegény” jelöltek is. Sütés, főzés, háztartás rendben tartása, konyhakert művelése, piaci ismeretek, kisállattartás, önéletrajzírás, adóbevallás, számítógépkezelés. A fiúknak akik a konyhában is példásan helytállnak, a kerti kisgépek mellett lehetőség adódik traktorvezetői tanfolyamra is.... Ezenfelül csecsemőgondozás, betegápolás. Szóval olyan sta- fírung ez amely tényleg gazdálkodásra készít fel. A két év elegendő volt ahhoz, hogy helyben és távolabb támogatókra is találjanak, ha jól számolom 9 rendszeres szponzort tartanak számon, köztük a kaposvári ruhagyárat, környékbeli szövetkezeteket, sőt szigetvári intézményeket is. A saját tankonyha, kert, varroda mellett „gyakorlóterep” a helyi A tankonyhában a mai „lecke” a csirkepörkölt és a mikei varroda is, a vótai szeretetotthon, annak ígérkezik a hencsei kastélyhotel, sőt az egy-egy kadarkúti gazda portája is. Aki nemhogy neheztelne, inkább megtiszteltetésnek veszi, amikor a szakiskolások a háza táján tanulmányozzák az állattenyésztést. Híre is ment az itteni képzésnek, s milyen jó a kollégiumi háttér, mert a szátötven „nagydiák” között akad már Balaton-parti és pécsi is. Vagyis Kadarkút és környéke befogadta, segíti az intézményt... A tankonyhában eszembe jutott egy régi falvédő, mely lenéző gúnnyal ábrázolja a fő- zögető férjet a takaros köténnyel. Jóslata szerint: „Eljő az idő, férfi lesz a nő”. Nos, ez az idő a kadarkúti gazdaasz- szonyképzőben eljött, ámbár a fiúkról aligha lehetne állítani, hogy a falvédőről jöttek. Ugyanis férfias önérzettel vállalták, hogy nem maradnak le a főzés tudományában sem a lányok mögött. Az igazgatónő szerint palacsintasütésben ők vezetik a mezőnyt... A kaposvári kereskedelmi és vendég- látóiipari szakközépiskola útmutató támogatásával így léphettek aztán tovább. Aki a szakiskolában megfelelő eredményt ér el, kétéves sza- kunkásképzésre vállalkozhat, szakács és felszolgáló szakmunkás-bizonyítványt szerezhet. Mint mondták, ezek nagyon kapós szakmák mostanság. A többieknek a textil és ruhaipari szakmákban, ahol ugyancsak vizsgán bizonyítják felkészülétségüket, szinte korlátlan az elhelyezkedési lehetőség a varrodákban. A rövid idő alatt megizmosodott kadarkúti szakképzésnek talán ez a legfontosabb hozadéka: a középfokú tanulóidő nem a munkanélküliséget időlegesen kikerülő lekötöttség csupán, hanem a bizonyítvány mellé kenyeret is ígér. Csak legyen tartós az élet „színpadán” a gondosan megírt gazdaszerep legénynek, lánynak egyaránt... Tröszt Tibor Tizenöt év alatt négyezer súlyos beteget operált Siófokon A műtét már pihenés a főorvosnak Dr. Farkas Sándor főorvos, az orvostudomány kandidátusa Dr. Farkas Sándor többszáz éves dunántúli értelmiségi családban született. Dédapja Somogydöröcskén volt református lelkész, nagyapja előbb somogyszili körorvosként, utána negyven éven át a vármegye tiszti főorvosaként dolgozott. Apja, három nagybátyja, két fiútestvére, két unoka- testvére, két unokaöccse és a felesége is gyógyít(ott). Ő maga a siófoki kórház sebészeti osztályának vezetője. — Szeretem, ha a hátam mögött biztos támasz van, bár lehet, hogy ez emberi gyengeség — mondta dr. Farkas Sándor. — Van egy jópofa zug a lakásomban, ahová félrehúzódhatok, de ahonnan mégis mindent látok. A sarokban, kedvenc karosszéke fölött száz éves családi ereklye, kakukkosóra ketyeg. Amikor ránéz, emlékei meglódulnak az időben. — Véletlenül lettem sebész — mondta. — Tudtam, valamit tanulnom kell. Életem nagyon szomorú időszaka volt az egyetem. Nyomorogtam; évszámra zsíroskenyeret ettem; az első évben tizenkét kilót fogytam. Abba kellett hagynom az aktív sportolást is, és három évig nem volt pénzem mozijegyre. Az utolsó vizsgámon hívott a professzorom sebésznek a pécsi klinikára. Tizenöt esztendeje kerültem pályázat útján Siófokra: többet akartam operálni, s hogy a szakmámban kiélhessem magamat, kénytelen voltam vállalni a vezetői széket is. Ezt a szépségei ellenére sem szeretem igazán: a beteg mellé leülni nekem sokkal többet jelent. Állandóan kerget az idő; napi 4-5 órát operálok, az osztály problémái pedig egyre gyűlnek közben az irodámban. Az az igazság: a műtőbe én pihenni járok. A munkaköri leírásnál fontosabbnak tartja a belső tartást. Az emberek azonban — tette hozzá — egyre inkább megnézik, hogy mi a dolguk, és csak azt csinálják. „De én már öreg fiú vagyok ehhez.” — A sebészi munka az évek során nagyon megváltozott — magyarázta dr. Farkas Sándor. —■ Elbetegedett a magyar társadalom; az emberek kétharmada 5-12 féle gyógyszerrel érkezik a kórházba, amit évek óta rendszeresen szed. Szervezetük kevésbé bírja a műtétet. A technika azonban fantasztikusan fejlődik; lényegében a szikén kívül minden eszköz kicserélődött. (Nincs a főnöknek külön cucca — nevetett fel. — Csak azt nem szeretem, ha a cipőmbe lépnek!) Dr. Farkas Sándor, az orvos- tudomány kandidátusa elsősorban a gyomor- és bélrendszer betegségeivel foglalkozik. Tudományos dolgozatokat, tankönyvrészletet írt az epeutak elváltozásairól, az epekövekről, disszertációt a hasnyálmirigy-gyulladásról. Évente körülbelül 250 nagyműtétet és számtalan apróbbat végez. Azt is elárulta: otthon sokszor gondokat okoz, hogy a kórházban mindig asszisztenciával dolgozott. „Ha képet szegelek a falra, a feleségemnek mondom: Létrát! Kalapácsot! Most a szöget!” — Ritkán álmodom; igaz, keveset is alszom — mondta a sebész-főorvos. — Hajnali fél ötkor már talpon vagyok; beszélgetünk, kávézunk a nejemmel, megetetjük a macskát. Ilyenkor nem sietek, később úgysincs időm semmire. Fél hétkor már a kórházban vagyok, a betegeimnél. Álom? A kutyámra szoktam gondolni, akit nagyon szerettem, de el kellett ajándékoznom falura, mert mindig kiugrott a kerítésen át a városba, és féltem, hogy elütik. És szeretnék többet együtt lenni a barátaimmal. A siófoki kórházban nem a betegek veszik maguknak a gyógyulásukhoz szükséges gyógyszereket, és a sérültek nem halnak meg a folyosón — mint, másutt, sajnos már előfordult. Dr. Farkas Sándor arról beszélt: az önkormányzat nagyon sok pénzt adott az intézménynek, hogy megfelelőképp tudjon működni. — Iszonyú magasak a költségeink — mondta a főorvos . — Az egyszer használatos, varratkészítő műszer 40 ezer forintba kerül. Csak a nagyon kényes helyeken használom, inkább kézzel varrók. Ez 600-700 forintért ugyanolyan jó lesz, csak rettentő időigényes. így is az én osztályom használja el a kórház anyagainak a felét. A ráfordított munkát nem tükrözi mindig a társadalombiztosító ponttáblázata, ami alapján fizet; eszerint a sérvműtétre, nem adnak annyi pénzt a kórháznak, mint egy terhességmegszakításra. — Az orvos nagyhatalom. — Ebben a szerepben élni nem rossz, de alázat kell hozzá. Nincs kiszolgáltatottabb a műtőasztalon fekvő betegnél. („Én is feküdtem vakbéllel, s a helyettesem operált. Nem féltem; olyan nagy fájdalmaim voltak, hogy a hóhér is jöhetett volna. Öt nappal később már én is operáltam.”) Egyébként jobban szeretem a betegeimet, mint az egészséges embereket. Megmondom mindenkinek őszintén, hogy mi a baja, milyenek az esélyei, mit kell csinálnom. Többségük nem jajveszékel, s ha nem is örömmel, de elfogadja sorsát. A legsúlyosabb betegeket én operálom; az esélyt mindenkinek megajánlom. A remény sokat segíthet. Dr. Farkas Sándor azt mondta még: örül, hogy a direkt betegy- gyógyítást választotta az egyetemi karrier helyett. Két lánya azonban nagy ívben elkerülte az orvosi pályát; ők csak a rossz oldalát látták a hivatásnak: azt, hogy ritkán van együtt a család. Pedig nincs annál nagyobb öröm, mint ha meggyógyul egy elveszettnek hitt beteg... Czene Attila
