Somogyi Hírlap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)
1994-11-12 / 267. szám
16 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1994. november 12., szombat A fába vésett jövő Milyen jövő vár azokra a köztéren kiállított faszobrokra, amelyek az 1975-ben alapított nagyatádi nemzetközi faszobrász szimpozion alkotók készítettek? A válasz bizonytalan, akárcsak a szobrok sorsa. Ma mindenesetre ott állnak a szabadtéri gyűjteményben, s a város közterületein. Négy év után a Rinya-parti városban megrendezik a hazai faszobrászat seregszemléjét is. A nemes anyagban ismét felismerték az alkotók azt, hogy a belső terekbe való. A 4. országos faszobrászati kiállítás legfőbb tanulsága talán éppen annak a felismerése, hogy az alkotók „életet leheltek” a fába. Nem sírnak föl még képzeletünkben sem a Sthyl-fűrészek, nem nyögnek a gatterok. Évszázados, évezredes hagyományok ötvöződnek a mai kor szellemi és technikai igényével, s ez örvendetes. A nagyatádi országos faszobrászati kiállítás jövőjének a záloga. Számos törekvés bemutatkozóhelye a nagyatádi művelődési ház. A „szocreálos” plasztikák mellett a neoa- vantgárd legújabb képviselőinek munkái is megtalálhatók. Kísért a múlt: éppen miért a képzőművészetben ne tenné ezt? De érvényesülni igazán az új hang képes. Szatyor Győző Bálványfái emlékezetesek, miként a posztmodern, szürreális, ősi foglalkozásokat idéző Borbély Attila-alkotások, amelyek az Egy pásztor feljegyzései címet kapták. Madárijesztőkre hasonlító szobrok, amelyeket oly ügyesen „ruházott” föl az alkotó, hogy nemcsak szobornak nézhetjük, hanem szőlőhegyi ismerősöknek is. A keleti finomsággal megmunkált kisplasztikák sem hiányoznak a sorból, Csontos László Nagyúr és az Álarcos című műve e sorból való. Orr Lajos Halász című alkotása egyszerre idézi Egry József festőművész Balaton-igézetét és a plasztika mai lehetőségét: igaz meglepetés a Halász című szobra. Sokat tett eddig is Varga Géza Ferenc a nagyatádi művésztelepért, s a kiállítássorozaton szintén sikeresen szerepelt eddig is, most is. A természet törvényeit kutató, a fát ismerő és tisztelő szobrászt ismertük meg személyében. Weeber Klára kaposvári szobrászművész munkáit cím és név nélkül is fölismeri az a néző, aki valaha is látott tőle egy-két alkotást. Tihanyi Viktor szoborkompozíciójának a leírása akár mottója is lehetne a nagyatádi idei seregszemlének: egy Szentjánosbogár mászik föl egy fűszálon. Alig várjuk, hogy fölérjen a csúcsra. Varga Géza Ferenc vallomására visszatérve: ha fának nincs jövője, az embernek sincs. Horányi Barna Szatyor Győző: Bálványfa III. John D. Anton: Csúcs Kovács Tibor felvételei Weber Klára: Tavaszi ünneplő Orr Lajos: Halász Vései faluszépítők Jópár éve rendesen összehúzták, méghozzá tartósan a vései művelődési ház színpadának függönyét. A hajdani nagyrendezvények ideje lejárt — tájékoztat Bertók László az intézmény vezetője, aki több társával együtt jóideje feltalálta már magát a változó helyzetben is. Ha a kopott „kultúrterem” nem is vonzó már, a színpad nyitott mégis. Társulás jött létre a közösségi antennafenntartásra, kétszáz lakásba vezették a kábelt, s ha már ilyen van, akkor a színpad legyen a stúdió, a cseppnyi öltöző s raktár a műszaki övezet. Lelkesedéssel, a bennük munkáló műszaki készséggel létrehozták a helyi közösségi televíziót. Nem panaszkodhatnak a nézettségre: a bolti, utcai találkozások mindennapos visszajelzői a programok fogadtatásának. A község közéletének alkalmi krónikásai, s részben teremtői, a helyi nyilvánosság letéteményesei. Ha változtak is a közművelődési formák, ha a korábbi két évtizedben, főleg a környéken adódó jobb kereseti lehetőségek miatt apadt is a lakosság, a véseiek — ahogy mondani szokták —, azért adnak magukra. Nem pusztán a szerepkör nélküliségre kárhoztató hivatali döntés kerülte el őket, hanem apróbb-nagyobb bizonyságok tanúsítják, hogy elsősorban egymásra tudtak találni, teg- napra-holnapra is tekintve, hogy közösségben megmaradjanak. Ha nem is kacérkodhatnak idegenforgalmi babérokkal, azért töprengenek a lehetőséZárt függöny és nyilvánosság Változó közművelődés — A barátság hullámhosszán — Egy darabka múlt Bertók László a régi bútorok, emlékek között gen. S nem ölhetett kézzel: tanúsítja például a polgármesteri hivatal által két éve kiadott képes füzet: Vése tegnap és ma. Bertók László pedig, Bertók László költőnek, aki szeg- ről-végről a rokona is, s a falu számontartott szülötte, a község történetéről szóló kéziratát mutatja. Alapja, gerince lehet egy terjedelmesebb községkrónikának. Valóban, mert ezen a településen több mint hét évszázadra lehet visszatekinteni. A művelődési ház és a könyvtár amolyan szellemi faluműhely is, nemcsak a közösségi tévé „szerkesztősége”, hanem a kötetlen együttlété is, ahol a sportkör sikereit ünnepli, ahol hivatalos prorgramon kívül is megbe- szélhetők a falu ügyes-bajos dolgai. Kevés művelődési ház udvarán látni kiépített bográcshelyet, tetszetős geren- dázatú nyári pavilont. Nem dísznek vannak itt, hanem jóidőben, hétvégén immár szokássá vált, hogy összegyűlnek a szabadban, sütnek, főznek, együtt vannak — különböző nemzedékek, a barátság „hullámhosszán”. Meglehet egy ilyen együttlét alLang Róbert felvételei kalmával határozták el jó tucatnyian, hogy létrehozzák a faluszépítő egyesületet. Nagy István építési vállalkozó, az egyesület elnöke szerint, az „ötletgazda” Bertók László, a többi pedig megy a maga útján, ahogy eltervezik, s ahogy a különböző pályázatokon nyert pénzből futja. Hogy mire futja? Például arra, hogy a falu határában virágos tábla köszöntse az idegent, hogy stílusos eligazító oszlop tájolja a falu közepén a fontosabb közintézmények hollétéről, hogy a hajdani Vés- sey-kúria parkjában helyreNagy István vállalkozó a faluszépítő egyesület elnöke hozzanak egy omladozó obe- liszket. Hogy a holnapi Vésé- nek tényleg maradjon egy darab abból ami tegnapi, tegnapelőtti volt. Egy régi ház elköltözött gazdái, akik az elülső traktust amolyan hétvégi tanyának szánták, s így is alakították át, az udvari épületrészt meghagyták eredetiben. Felajánlották a helybeli egyesületnek, rendezne be ott, részben a már általuk is gyűjtött emlékekből, egy gyűjteményt. A vései faluszépítők kapva kaptak a lehetőségen, felgyűrték az ingujjat, előszedték a rég mestereségek tudományát, s takarosán rendbetették, berendezték az egykori portát kívül, belül. Jöhet az idegen, jöhet az iskolás gyerek, látván lássa: ilyen körülmények között éltek, küszködtek és ünnepeltek hajdan a vései népek. A komód fiókjában háborús katonaképek, vaskos Biblia, meg más iratok, a fából faragott mosdóteknő ha repedezetten is, az ajtó mellett készenlétben, a magasdunyhás ágy pedig nappal ilyen szépen bevetve várta az estéli pihenőre térőt. Azt mondják a mai faluszépítők, hogy a világért se nevezzem ezt múzeumnak, ők nem akarnak nagyzolni, csupán emlékeztetni. Ez egy olyan mai adomány önmaguknak, atyafiaiknak, vagy az alkalom szerinti betérőknek, ahogy egy magára valamit adó faluhoz illik. A legutóbbi krónika szerint: „Vése területe 4334 ha, állandó lakossága megközelíti a 950 főt, lakóházainak száma 350, az utcák szilárd burkolattal vannak ellátva.” Rövid jártában-keltében az idevetődő is meggyőződhet arról, nemcsak az utcák szilárdak, a rajtuk járók is. Tröszt Tibor
