Somogyi Hírlap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)
1994-10-08 / 237. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. október 8., szombat A halhatatlanság paradoxona Szigliget és Bécs között — Az írói lét nem ott kezdődik, hogy megszületett az ember, hanem ott, hogy mitől válik íróvá — mondta Monoszlóy Dezső, Bécsben élő író. A budai születésű alkotó minden hangjátékát, versét, regényét magyarul írta. — Mitől válik íróvá az ember? — Gödöllőn diákoskodtam a premontreieknél, s a Vár alatt lévő Ferenc József Gimnáziumban érettségiztem. A prágai tavasz idején a csehszlovákiai magyar írószövetség titkára voltam. Aztán orosz fogság, sok évig börtön, internálótábor... Éreztem, hogy rengeteg mondandóm van, amit le kell írni. Ezért indultam el egy elég tekervé- nyes úton. 1968-ban Pozsonyból először Újvidékre menekültem. — Milyen volt a kisebbségi lét akkortájt? — Úgy éreztem, a legteljesebb magyar kisebbségi lét Újvidékhez, Szabadkához kötődött. A Magyar Szó akkor olyan példányszámban jelent meg, mint a Népszabadság. 24 órás magyar adás volt a rádióban. Rádiószínház, rengeteg magyar lap, ifjúsági is. A Csehszlovákiában cenzúrázott írásaim az ottani irodalmi lapokban kaptak nyomdafestéket. De szerb-horvátul is megjelentek, közülük többet Danilo Kis fordított. Bár én örökös letelepedést kaptam Újvidéken és intellektuális környezetre találtam, 1969- ben mégis igent mondtam az osztrák Pen klub meghívására. Azóta Bécsben élek. — Magyarország felé is „kacsintat", hiszen a közelmúltban Szigligeten vásárolt házat. — Mindenféle új honfoglalási tervek nélkül jöttünk haza. Néhány hónap óta megosztva élünk Bécsben és Szigligeten. Odakint egyébként díszsírhely vár... Nem tudni, hogy lesz; egyes magyar elképzelések szerint úgyis kikaparnak és hazahoznak majd. — Hány magyar él Bécsben? — Nem vagyok statisztikus, de legalább negyvenezer. Nem is az összlétszám a fontos, hanem az, vajon közülük hányán mobilizálhatók a bécsi magyar élet és irodalom számára. Bécs már csak a Dunával van elválasztva Budapesttől és Pozsonytól... — Mindig írással kereste a kenyerét? — Világéletemben az írásból éltem. Abból, hogy magyarul alkotok, és írásaimat lefordítják. Nemrég belekezdtem egy új regénybe; A halálom utáni napon a címe. Ez inkább fintor, mint végrendelet, hiszen ezt a napot már nem én élem meg, hanem az a társ, aki engem holtan megtalál. — Mit szólt hozzá a felesége? — Még nem mutattam meg neki. — A napokban jelent meg A milliomos halála című regényének német kiadása. Közben Pozsonyban kikerült a nyomdából a Menekülés Szodomába című regénytrilógiájának új kiadása. A szerelem öt évszakát pedig egy japán kiadó tervezi megjelentetni. Hisz-e a kétnyelvű irodalomban? — Nem. Annak ellenére, hogy tudom: vannak ilyen irodalomtörténeti téveszmék. Szerintem az élet megragadása a lényeg; írói megközelítése, amelyhez rengeteg in- fantilizmus is kell. Megrög- zöttség, hogy az ember újból kitalálja a világot. Ez persze nem mindig sikerül, de ennél kisebb hittel nehéz egy új kötet megírásához hozzáfogni. Ha viszont az egész világ kitalálásához még szótár is kell... Ekkor nem életszavakat, hanem szótári szavakat kell keresni. Zilahy Lajos amikor kikerült Amerikába, megpróbált angolul írni. Hihetetlenül elszegényítette irodalmi ou- ervre-jét, ugyanis szavakat keresett élet helyett. De amiFotó: Király J. Béla kor Bécsben bemutatták első rádiójátékomat, a dramaturg azt mondta: megtanulsz úgy németül, hogy így is írsz majd. Én meg példaként felhoztam Kosztolányi esetét. Valaki egyszer az eszperantó nyelvet dicsérte. Kosztolányi figyelmesen hallgatta, majd megkérdezte, hogyan kell mondani eszperantóul, hogy beteg. Persze, hçgy tudta az eszperantista. És azt, hogy breteg? Azt nem lehet eszperantóul mondani. Erre Kosztolányi: akkor ez nem is nyelv. Én ugyan tudom, hogy németül lehet azt mondani, hogy breteg, csak nem találom meg a szótárban. — Nincs műve, amelyben ne lenne legelább egy új magyar szó. — Ilyenre sohasem mernék vetemedni egy más nyelvvel, csak a magyarral. — Számos kitüntetést kapott. Az osztrák professzori címnek is birtokosa. Ezt a szabadfoglalkozásúak életművéért adják. Van-e magyar kitünetése? — Még nincs. De lassanként semmit nem jelentenek a kitüntetések, mert elkésve érkeznek. Fiatal koromban nemcsak kitüntetésekre vágytam, hanem a halhatatlanságra is. Ma már egyre inkább tudom: a halhatatlanságnak egy nagy baja van: bele kell halni. Lőrincz Sándor Egy „új módi” szolgálat, szelíd szorgalommal Vannak emberek, akikkel nehéz vitatkozni. Zömében azért, mert az érvek csukott fülekre találnak. Ám vannak olyanok is, akik figyelmesen meghallgatják a másikat, sőt igazat is adnak, mosolyogva, türelmesen bólintanak, de álláspontjuktól tántoríthatatlanok. Bihariné Asbóth Emőke Csurgón ilyen. Törékenységében éppúgy megáldott türelemmel, mint kitartással. Évekig vezette, rózsásnak aligha mondható körülmények között, a művelődési központot. Aztán megvált az igazgatói poszttól. Aligha hihető, hogy kecsegtetőbb jövedelem miatt, avagy közművelődési (sokaknál nem is olyan meglepő) kudarcérzés miatt. A régi ismeretség okán azt is állíthatom, hogy nem valamiféle hirtelen fellobbanó szakmai kalandvágyból. Sőt! Abban látott fantáziát, hogy a népművelés-közművelődés immár hosszú évek óta lovagolt vesszőparipájára tegyen fel mindent: ő most ugyanis hivatásos közösségfejlesztő. Éppen a régi ismeretség „jogosított” arra, hogy vállalásáról ne a rácsodálkozás naiv mohóságával, hanem vitázó okvetet- lenkedéssel kérdezzem. Az előzmények: a Magyar Művelődési Intézet, illetve a Közösségfejlesztők Egyesülete alapítványi háttérrel közösségszolgálati mesteriskolát indított, amelyet elvégzett, huszonöt társával együtt. Utána ugyancsak az alapítvány égisze alatt (a Postabank jelentős támogatásával) tíz végzett mesteriskolás meghívásos alapon az ország különböző régióiban állást kapott. Bihariné Asbóth Emőke 1993 szeptember 1-jétől Somogy, Zala és Szigetvár körzetében (koncentráltan Csurgó környékére) közösséget fejleszt. Talán így kimondva is érezhette a zeneiskola épületében kialakított pöttömnyi irodában, a „főhadiszálláson”, a megállapítás iróniáját. Emőke elmosolyodott, s hosszú teoretikus okfejtés, magyarázat helyett a kezembe nyomott egy kiadványt. A „Javaslatok a települések humán fejlesztése érdekében” című s a Közösségszoigálat Alapítvány által jegyzett dokumentum egyszerre elméleti és gyakorlati foglalata, ha úgy tetszik, stratégiai-taktikai muníciója a cselekvésnek. Nem mankó, nem receptgyűjtemény, nem előírások, üdvtanok menete. Nagyonis feltételezi, hogy akik használják a leírtaknál tovább gondolkodnak és feltalálják magukat a terepen. Egyszerre kelt bizalmat Bihariné Asbóth Emőke, a közösségfej lesztő (Kovács Tibor felvétele) és kételyeket... Nos, az okve- tetlenkedés is ebből fakad. Ugyanis a csurgói közösség- fejlesztő hölgy is belátja, hogy például a megyében a civil szervezetekről készült felmérés szerint a különböző csoportok, körök, klubok egy része olyanokat lajstromoz, amelyek (például az amatőr művészeti mozgalomban) korábban is működtek már. Csak most jött a civil besorolás...” Aztán azzal a feltehetőleg nem légből kapott feltételezéssel is egyetért, hogy ezekről az állampolgári kezdeményezésekről nemcsak divatosan esik sok szó manapság, hanem szépen szaporodnak azok a szerveződések és intézmények is, amelyek éppen a civilek „ápolására” hivatottak. Kezdeményeznek, ér- dekvédenek, van átfedés is, különböző rendű-rangú fórum... Nem pusztán egyetért ezzel a ténnyel, hanem példákkal is szolgál, mint amikor éppen a somogyszobi közösség egyik vezetője mondta el, hogy jobb lenne a fölülről kapott intenciók, fejtágítások helyett csak úgy egyszerűen hasonszőrűekkel találkozni, elbeszélgetni, hogy ki mire megy a saját falujában... Folytattam tovább azzal, hogy a községek többségében, az úgynevezett „humán” koncepciók és a civil kurázsi megalapozásához biztosabb megélhetés, munka és munkahely kellene leginkább, s ezért a magasztos célok kívülről vagy felülről jött képviselőit, meglehet, árkon kívüli gyöpmestereknek tekint(het)ik. Mosolyogva bólintott, gyakran bizony így van, ő is egy a „bábák” közül, őt is fogadták néhol gyanakpodva, értetlenül vagy közönnyel. Hát ezért nehéz vitatkozni Bihariné Asbóth Emőkével, mert nem vitatja az ellenérveket, néhány kudarcról becsülettel bevallja, hogy azon még sokáig rágódni kell, de nem törte le. Mert mindezek ellenére csinálni kell. Tiszteletben tartva, felébresztve, gerjesztve a helyi önállóságot és az együvé szerveződés tudatát, lehetőségeit, céljait. Ezek mentén készítette és készíti felméréseit. Tájékozódik, és tájékoztat. Pályázatokról tudósítja az érdeklődőket és pályázatokat készít maga is. Nagy fontosságot tulajdonít annak, hogy helybeli fiatalokat, aztán helyhez kötődő főiskolásokat, egyetemistákat állítson maga mellé. Pogányszentpéter, Por- rog, Somogyszob, Csurgó, Csurgónagymarton, Segesd s még lehetne folytatni a sort, ahol úgymond már „léptek”. Nem szerénytelen, nem mondja, hogy az ő hatására, de nem tagadja, hogy ehhez némi köze volt... Szeretett volna a testvérvárosi külkap- csolatokban, az összehangolásban, együttműködésben valami többet elérni, de ez eddig nem jött be. Szeretne a helyi médiák: újságok, rádiók, kábeltévék együttműködésében, szervezésében a kölcsönös tapasztalatszerzés területén is előbbre lépni. A korábbi ifjúsági mozgalmak leépülte után izgatja a „gyermekpolgármesterek” lehetséges szerepvállalása, avagy a „Maison Familiale Rurale elnevezésű, a szülők egyesülete által fenntartott francia oktatási intézmény” honosítása... Tévedés ne essék: a fenti elegyes törekvések, ötletek, elgondolások csak a jegyezet- füzetben rögzültek így, Bihariné Asbóth Emőke szabályozott haditerwel rendelkezik és nem sznob, hogy csak úgy rácsodálkozzék minden újdonságra... Mégis: olyan közegellenállásoknak, lehetetlenségeknek üzen hadat, s próbálkozik megszállottan, hogy elmegy a kedvem a további ok- vetetlenkedéstől. így aztán az egy év közösségszervezői ho- zadéka az ő mérlegén valós súlyt és tanulságot kap. Nagy szavak nélkül, kitartó erővel csinálja tovább... Végülis ha nehéz is olyanokkal vitatkozni akik méltányolják az ellenérveket, de kitartanak szándékuk mellett, ez azért jó dolog. Mert az ember kételyei közepette, jól vagy rosszul meggyőzve, mégiscsak fejet hajt, és amit érez, azt leginkább tiszteletnek lehet nevezni. Tröszt Tibor S Abel, hol vagy? A mikor kézbe vette a meghívót, rögtön felfedezte a fiú nevét. A kis Marity előadást tart a múzeumban az ünnepi héten. Két betű állt ott a családi neve előtt — dr. —, a keresztneve után meg az előadás címe: A népi barokk térhódítása Európában. Igen, a kis Marity néprajzkutató lett. Első olvasásra fel sem tűnt a volt tanítónak, hogy nem magyar intézmény áll a dr. Marity Abel név alatt. „Te Marity vagy, ugye?” — kérdésével kiszakította a fiatalembert a kollégái közül a múzeum előcsarnokában. Éppen az előadások sorrendjét beszélték meg; Karsai Gabi, a helyi néprajzi gyűjtő tolla szinte sistergett a papíron, ahogy a változásokat jegyezte le a műsorközléshez. Béres Vincét, az egykori tanítót kissé zavarta, hogy közönség helyett gimnazistákat ültetnek be a megyei címerrel ékes, faragott bútorú díszterembe. — Megismerlek — nézte meg a tanítót Martiy Ábel, de fekete gombaszemének pillantása bizonytalanul lebbent a másik arcára. — Ugye, Pécsen találkoztunk, ott vagy csopivezető a múzeumban? — Az első tanítód vagyok. A Béres. A gyenge fórfihiúságot — hogy a fiú szinte alig idősebb kollégájának vélve őt letegezi — elnyomta a csalódottság: a legkedvesebb tanítvány nem ismerte meg. Húsz vagy még több év telt el azóta... A falusi iskola emeleti ablakából figyelték Sósvölgyi Hildával, a rajz-földrajz szakos tanárlánnyal, hogy a kis Martiy minden reggel széles ívben kikerüli az épület közelében kapirgáló alattomos kakast, „aki” egyszer megkergette. A kis Martiy táskáját elhajítva szinte repült az oltalmat jelentő nagykapu felé. — Béres Vince — mondta színtelenül dr. Marity Ábel. — Szigorú tanító voltál. Szigorúnak mindig az emi- nenes érzi a tanárt, a rosszak szinte immúnisakká válnak a korholásra. — De hiszen én... A viccekre nem emlékszel, Ábel? B enne úgy éltek azok az órák, mint derűs negyvenöt percek. A kis Marity nevéhez játékot gyártott: „Ha Á-belt mondasz, Mondj Bé-belt is. Ábelbébel." Hogy visongott rajta az osztály. Betelepített bukovinai székelyek gyerekei és a ki nem telepített svábok apróságai ültek a padokban. Marityék a székelyek kényszerű háborús hányattatásai során valahol Bácskában csalódtak a közösséghez. A tanító a Marity névből nem tudta eldönteni, horvát vagy szerb apai ősei lehettek-e a bukovinai anyai ág mellé. Tűz és víz házasodott... — Mit tudsz a többiekről? Sebestyén Piuszról, Erős Gazsiról, Tillmann Marikáról? — Nem tudok róluk. Ritkán vetődöm haza. Kint élünk. A fiút szinte elsodorta mellőle a terembe tóduló gimnazisták utolsó csoportja. Béres beült az utolsó sorba. A programlap sorai összefutottak a szeme előtt. Egy szegedi előadónő — lelkesen raccsolva — a tanyavilág paraszti eszköztáráról beszélt, egy szombathelyi múltőrző a falusi élet rendjéről értékezett, a szlovákiai néprajzos a dunai aranymosásról tartott előadást. A tojássima koponyájú, szálas férfit — professzor Karl Schustert —, a német testvérváros múzeumigazgatóját megkülönböztetett figyelemmel köszöntötte a rendezők nevében Karsai Gabi, a helyi néprajzos. A professzor a barokk stílus szászországi jellemzőiről beszélt. Béres Vince nem figyelt rá. Rossz pedagógus voltam és rossz honismereti csoport- vezető. Savként marta az alattomos önvád, mely lassan fölébe telepedett csalódottságának. Csak akkor emelte ki fejét önmaga romjai alól, amikor a műsorközlő Marity Ábelt jelentette be. — Röviden, hiszen a professzor úr, a főnököm már mindent elmondott a témáról, és nála szakavatottabb előadót aligha találnánk Európában — kezdte a fiatal néprajz- kutató. A főnök? Béres Vince szemüvegén át vizsgáztatta a programlapot. Nem tévedés. Dr. Marity Ábel a német testvérváros múzeumának tudományos munkatársa. Mit kutat ez ott?! Az Érchegység bányászati emlékeit vagy a lutheri tanok hatását a szász választófejedelemség parasztjaira? Nem inkább a bukovinai székelyek szokásvilágát vagy az elmagyarosodott délszláv apai família tárgyi, nyelvi emlékeit kellene kutatnia Marity Ábelnek? Béres Vince csöndesen elhagyta a termet. Leskó László „Világéletemben írásaimból éltem”
