Somogyi Hírlap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)

1994-10-29 / 255. szám

16 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. október 29., szombat Zalaegerszegi emlékidéző Nagyatádi Szabóról Gyurkovics Zsuzsa a sanzon rangjáról A vers dalban Egy szerep vagy hangulat drámába sűrítve — Személyiség és varázs — Fantasztikus nyolc sor, Budai zenéjével Gyurkovics Zsuzsa Fotó: Török Anett Nagyatádi Szabó István­nak, az első kisgazdapárt erdőcsokonyai születésű alapítójának állít méltó em­léket Király István akadé­miai doktori disszertációja. E sorok írója még a rend­szerváltás előtt mint kései ri­porter foglalkozott evvel a nagyformátumú — parasztból miniszterré lett — somogyi személyiséggel, kezdetben minden remény nélkül arra, hogy valósághű kép alakul­hasson ki az akkori történe­lemkönyvekben lefitymált föld­osztóról. Az első riport megje­lenésekor — egy azóta meg­szűnt dél-dunántúli lapunk kö­zölte — váratlanul életjelet adott valaki Zalaegerszegről: a hajdani parasztkegyelmes unokájának özvegye Markó Istvánná. A Landor-hegyi la­kásban két nagyméretű fény­kép lógott a falon. Az egyik Nagyatádi Szabó Istvánt, a másik az unokáját ábrázolta férfiként, katonatiszti egyenru­hában. Az özvegy — az egy­kori primadonnaszépségű Tóth Judit — a parasztminisz­ter fotójáról ezt mondta: — A gyerekeim hozták el a szülőfalujából, Csokonyavi- sontáról. Más emlékünk nincs is róla. A fiaim, István és Ta­más Nagyatádi Szabó déd­unokái. Tamás itt él Zalaeger­szegen, István Gyulán. Van egy másik leszármazotti ág is, de róluk már keveset tudunk, nincs kapcsolatunk hozzájuk. A parasztkegyelmes unoká­jával, a kemény arcélű, kispor­tolt testű fiatal hadnaggyal 1943 tavaszán, Székelyföldön ismerkedett meg az a karcsú, hamvas arcú lány, aki Tóth Judit volt. A sepsiszentgyörgyi Jutkának és az erdőcsokonyai Markó Pistának egymást meg- látni-megszeretni — közhely, de így esett — egy pillanat műve volt. 1944. végén háza­sodtak össze. A két dátum kö­zött azonban történt valami. — Sepsiszentgyörgyöt 1944. szeptember 5-én el kel­lett hagynunk. Apám gazda­tiszt volt. A család (apám, anyám meg a három Tóth lány) Egerváron kötött ki. De menni kellett onnan is. Auszt­riába sodort bennünket a há­ború, ahonnan '45 tavaszán kerültünk vissza. Anyósomék- hoz tértünk meg, abba az er­Miniszterként is parasztuni­formisban: Nagyatádi Szabó István dőcsokonyai épületbe, ame­lyet a helybéliek parasztkas­télynak emlegettek. Még Nagyatádi Szabó építette egy emeletesre. Amely ma méltat­lanul elhanyagolt, leromlott képet mutat. — A mi csokonyai életünk egy évig tartott — felhősödött el az özvegy szeme. — Az egyik emeleti szobában húz­tuk meg magunkat. Egyetlen nagyon éles emlékem van ab­ból az időből. Barcsról kisgaz­dapárti küldöttség érkezett egy ügyvéd vezetésével, hogy a volt kisgazda vezér, Nagy­atádi Szabó emléke előtt tisz­telegjen. Akkor még élt a mama, Nagyatádi Szabó Ist­vánná Peti Katalin. Csak '49-ben halt meg, szegény. Apósomékat aztán áttelepítet­ték a szemközti cselédházba mint osztályidegeneket. A parasztkegyelmes nagy­atádi Szabó István unokájá­nak hitvese így folytatta: — Amikor elkezdődtek a ki­telepítések, anyósomék hoz­zánk költöztek Zalaeger­szegre, így tudták elkerülni a Hortobágyra internálást.n Mi is albérletben laktunk, egy szoba-konyhás bérlemény­ben. Apósom, aki áldott jó ember volt, hatvanévesen Komlón helyezkedett el a bá­nyánál, igaz, felszíni munkán. Csak kéthetente tudott Zalae­gerszegre jönni. Anyósom a szívével már akkor is beteg volt. Az uram nem lehetett ve­lünk. Lecsukták, mert össze­szólalkozott falun egy katona­tiszttel, és... elnézést a kifeje­zésért: seggfejnek nevezte Rákosit. Utána is sokat veg- zálták. Biztosítási ügynökként járta a vidéket. Egyszer le­szedték a vonatról az ávósok, és három napig világítottak a szemébe. Csak az ÁVH-s idők múltával mondta el, hogy arról vallatták, mit tud a nagyapja, Nagyatádi Szabó István fur­csa haláláról, meg arról, hogy a zalaegerszegi szomszéd bácsi — aki valamikor arany­műves volt — hova rejthette az állítólagos aranyát. Több­ször is észrevettük később, hogy figyelik a házat. Az én Pistim karakán gyerek volt. Néztem a parasztkegyel­mes portréját. Gyérülő haj, magas homlok, nyílt tekintet, pödrött bajusz. Sokszor csú­folta a háta mögött a többi ke­gyelmes csizmás parasztnak. — Ha a személyzetis elol­vasta az életrajzunkban a mi­niszter nagyapa nevét, szá­munkra ott megszűnt a mun­kalehetőség. Ráadásul Pistim Fekete báránynak számított, hiszen a Ludovikán végzett, katonatiszt volt. Az Édásznál munkaügyi vezetőposztig vitte; még nem volt nyugdíjas, amikor a beteg tüdeje és szíve megszakította élete fonalát. Én mint könyvelő-statisztikus mentem nyugdíjba a Füszért- től 2790 forinttal. Az újbóli férjhezmenés meg sem fordult a fejemben, hisz nekem olyan férjem volt, aki után más férfi nem jöhetett szóba. Tudja, hogy négyéves korában (1924-et írtak) ő talált rá halott nagyapjára? A parasztminisz­ter hetven éve halott. Emlékét művek, versek idézték. Maday Gyula sorait idézem: Jött Ő. A gazda. Lehajolt (s a széthullott népet nagy, szerető lelke) Egy óriási kévébe ölelte.” Leskó László — Nagyon kevés az alka­lom arra, hogy a közönség igazán megismerje a san­zont. Ez nem vád, csak megállapítás. A publikum nem tehet erről, mert san­zont nemigen tűznek mű­sorra, még a rádióban sem. Gyurkovics Zsuzsa véleke­dik így, aki a közelmúltban a Kapos étteremben énekelte kedvenc sanzonjait. — Színésznőnek kell lenni ahhoz, hogy egy sanzont megszerettessek a közön­séggel, hogy megértsék: dráma van abban a három percben. Sűrített műfaj a san­zon. Olyan, mint amikor egy operaénekes dalt énekel. Több idő, több türelem és egy kicsit nyugodtabb élet kellene, hogy a sanzonnak tere le­gyen. — Ezt a műfajt néhányan le­járatták. — A pénzért ledarálták a haknikban, s nem elmélyülten adták elő. A sanzonének­léshez a személyiség vará­zsa is kell. Ha Mezei Má­ria megszólalt, az maga a csoda volt. — Sok francia sanzont éne­kelt. Járt Párizsban? — Háromszor. Nem a san­zonéneklést mentem tanulni, de az első utam Edith Piaf sír­jához vezetett. Rengeteg san­zont hallgatok Piaitól, Juliette Grecotól, Aznavourtól, és az újabbaktól is. — Van kedvence? — A francia sanzont is sze­retem, de Budai Dénesi még jobban, ő megzenésítette a Nyugat költészetét, Adyt, Vaj­dát, Juhász Gyulát, Szép Er­nőt, Somlyót. Sőt, van egy Márai sanzonom is, amit senki sem tud. Márai Sándor egyébként csak néhány verset írt, és azoknak számot adott. Én a tizenhatodikat megtalál­tam a Széchényi Könyvtárban megzenésítve. A Budai Dénes estemen ezt a fantasztikus nyolc sort is elénekeltem. Az embert a hideg rázza, amikor előadja, vagy hallja. — Most mire készül? — Húsz évente egyszer fordul elő, hogy van egy san­zonest. A Művész Színházban november 11-én lesz. Erre készülők. — Színpadi játék és san­zon. Ön milyen sorrendet tenne? — A sanzon vers, dalban elbeszélve. Azért szeretem, mert imádom a zenét. Nincs nagyobb boldogság, mint ön­magam kifejezni, egy szerepet vagy egy hangulatot zenével előadni. így vagyok a a musi- callal is. Am ha most Cseho- vot játszhatnék — mint ahogy korábban játszottam is — ak­kor is örülnék. — Néhány éve szerepre várva él. Milyenek a hétköz­napjai? — Boldogok. Én 1987-ben önként nyugdíjba mentem. Nem tudtam megtalálni a he­lyemet ebben a business szi­tuációban. Nem azért, mert rossz, hanem azért, mert nem értek hozzá. Rossz helyen vol­tam, nem tudtak használni, jobbnak láttam, ha hazame­gyek. Önálló esteket adok most, sokat járok külföldre. Amerikában háromszor vol­tam önálló estjeimmel, és van német műsorom is... Ha na­gyon hiányzik a pódium és a közönség, akkor küzdők érte, hogy mielőbb legyen egy es­tem. Mint ahogy most is. A Postabank támogatott, és magam szerveztem az estet. Lőrincz Sándor Bognártanulók az iskolai műhelyben Fotó: Lang Róbert A csemeték angolparkot ígérnek Felújítják a kastélyt — Régi mesterségek, új tanítványok — Az úszómedence hiányzik még Valahányszor a szőcsény- pusztai Erdőgazdasági Szakis­kolában jártam, ott mindig törték a fejüket, s magukat is, valami­lyen fejlesztésen. Noha volt idő, amikor az ép­pen esedékes tanügyigazgatási koncepció nyomán még a megmaradásért is küzdeniük kellett. Aztán elébe mentek a dolgoknak. A mai gazda, Mar­cali önkormányzata, olyan isko­lát mondhat magáénak, amelyik új tantermi, kollégiumi épít­ményeivel, hangárméretű gép­színnel, és a gyarapodó gép­parkkal egyre biztosabban áll a lábán. Tavasszal ünnepelték a 30. évfordulót. Nem is késett sokáig a születésnapi ajándék, nemré­giben elkészült a diákok örö­mére, a két teniszpálya. Mint Káplár János igazgatóhelyet­tes, kollégiumvezető megje­gyezte: mostmár csak az úszó­medence van vissza, s akkor komplett az egész. Nem csupán a diákélet számára, hanem a vakációk idejére is, ugyanis az intézet egyik bevételi forrása éppen az, hogy nyáron üdültet- nek is. Ahogy az ittenieket isme­rem, akár kiírható lenne az is, hogy: a tanítás alatt az építke­zés zavartalanul folyik. Még­pedig döntően önerőből, s ahol lehet pályázatokon nyert pénz­ből... Ugyanis a szőcsényi erdé­szeti iskola nagy kihívása, igaz a vonzó környezet egyik titka is, az örökség. A hajdani Véssey- kastély, amelyhez hatalmas an­golpark tartozott. Amelynek sé­tányai, fái között, a megbúvó kápolna mellett, a sétálót mes­terséges árkok, omladékok, fal­törmelékek emlékeztetik egy még régebbi korra. Egészen pontosan Szőcsény várára, amelynek történelmi szerep ju­tott a végvári vonalban is. Aztán a dicstelen leromoblás... A múlt mégis int, s kötelez. Miként a kollégiumvezető mondta: nagyonis szigorúan! Mert a „birtok” mai terhe a ter­mészetvédelmi, műemlékvé­delmi előírások betartása. A Pi­lisi Parkerdőgazdaság Környe­zettervező Irodájának tervei szerint, több évre szólóan el­kezdték az angolpark eredeti helyreállítását, pontosabban helyretelepítését. Kérdezhet­nénk: kell ennél testhezállóbb feladat egy erdőgazdasági isko­lának? Amikor a fiúk a Margit sétányon elindulnak, nem biz­tos, hogy andalgó vagy rande­vúzó kedvük, hanem leendő szakmájuk szabja az útirányt. A későbbi telepítésű fák helyett s mellett újakat ültetnek. Csak­hogy nem könnyű beszerezni, még erdészkörökben sem, a vérbükköt vagy a tulipánfát. Évekig tartó parkmentésbe kezdtek. Közben hozzáláttak a kastély rendbetételéhez is. Amit csak lehet saját szakembereik csinálnak meg, ám a freskó rendbehozatalára már értő res­taurátor kell. Ide költözik majd az intéz­mény igazgatási, adminisztrá­ciós központja és az úgyneve­zett tanulmányi erdészet. Hogy az micsoda tulajdonképpen? Gazdászul szólva: önelszámoló egység. Kissé emelkedettebben fogalmazva: az intézmény hol­napjának egyik biztosítéka. Ha tisztázódik a kijelölésre váró „tanerdő” holléte, nagysága, akkor nemcsak természetadta, erdészkéz formálta tanműhelye, hanem bevételi forrása is lesz az iskolának. S a hozamból ta­lán arra is futja, hogy nekilássa­nak az ugyancsak műemlék jel­legű, jókora uradalmi magtár rendbetételének. A szőcsényi iskolában tehát nagyonis jól látják a fáktól az er­dőt. Sőt még a falut is! Ugyanis a hagyományosan oktatott er­dőművelés, fakitermelés mellett olyan régi szakmákra is nyitot­tak, mint például a kovács, a bognár vagy a kádár mester­sége. Fándli Sándor műhelyé­ben a formálódó-illeszkedő szerszámnyél, kocsikerék, a friss forgácsok közepette, a tu­catnyi diáknak a holnapi megél­hetést is ígéri. Főleg a mester keze alatt, akinek apja, nagy­apja sőt a rokonságból mások is, bognárok voltak már. Gye- nese Tamás a kádárok okta­tója, valaha az iskola növen­déke volt. őt az erdőből a fa csábította ki, utána ácsnak ta­nult, aztán Badacsonytomajban kádárnak. Ám nemcsak az akós hordókhoz ért, hanem a fara­góművészethez is. Bizonyság erre a Marcaliban napokban megnyílt népművészeti tárlat, melynek szervezője résztvevője is. Tröszt Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents