Somogyi Hírlap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)
1994-09-17 / 219. szám
24 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1994. szeptember 17., szombat Népi iparművészek Somogybán Eleven hagyományok, mai mesterművek A XIX. században a pásztorélet, a pásztorfaragást önálló stílussá érlelte. A bakonyi, somogyi kanászok messziföldön híresek voltak viseletűkről, faragásaikról. A díszítés a pásztor életformáját, annak midenkori alakulását a saját személyes jegyeket és a természeti környezet motívumrendszerét használja. A korábbi csillag, fűrészfog, hullámvonal helyébe a virágornamens került, ugyanakkor megnőtt a mindennapi használati tárgyak iránti igény, melyeket maguk készítettek, díszítettek. A somogyiakat a többi tájegységgel szemben az anyag választásának, míves megmunkálásának igényessége különböztette meg a többi régiótól. Három forrásuk volt: az elődök formakincse; azon tárgyaknak, eszközöknek megfigyelése, átköltése, melyet nem pásztorok faragtak; s a legbővebb forrás a pásztorélet természetes, mindennapi környezete. Jellemzője a megmunkálandó anyaghoz alkalmazott technika kreatív alkalmazása. (Mit, mihez, mire). A pásztorélet, a terelés, őrzés eszközei a bunkó, binkó, kanászbot, pásztorbot, csikósbot, betyárbot, fejesbot, ólmosbot, ütleg, kampósbot, horgosbot, balta stb. Hermann Ottó írja: „Különösen a somogyi kanászság roppant rátartós erre a fegyverre, melyet minden tilalommal dacolva készít, tartogat, dug- dos. A rangosnak nyelét kifényesíti, s szépérzékének legválasztékosabb szüleményével, mint ember és állatokkal díszítményekkel szinte beborítja, s akadnak baltanyelek között valóságos remekek... Az ékesség akkor tetőzött, amikor híres betyárok és kanászok számára oly balták készültek, amelyeknek oldalába egy ezüstforint nagyságú tükör volt beeresztve. A betyár szabad ég alatt gyepbe tűzte le tükrös baltáját, kivette polychron ékes- ségű mesterségesen záró borotvatokját, és így borotválkozott meg isten szabad ege alatt.” Tülkök, csontok, ivókürt, pohár, tantérré, fintok (kasza- kőtartó), sótartó, sószóró, lőportartó, rühzsírtartó, tabák- szelence, óralánc... A somogyiak tarisznyás és tanyázó sótartót is használtak. A fa használati eszközökre az anyagok, a technikák alkalmazásának kreativitása jellemző. Elmés megoldások a különböző csapolásokkal megoldott titkos zárú gyufatartók, borotvatartók stb. Századunk első évtizedében egy nagy magyar író a népművészet sorsáról és szerepéről elmélkedve a következőket vetette papírra: „Valaha mikor még az ősi sár miatt be voltunk zárkózva, az idegen ipari cikkek általános beözönlése ellen, valóságos bazár volt az ország. Ha az ember végig utazta volna, s első minőségű tárgyakkal akarja vala ellátni háztartását, úgyszólván minden városban, sőt a falvakban is akadt volna venniva- lója. Selmecbányán pipaeszközeit szerzi be az utazó tekintetes úr, Pozsonyban kardot vesz, Esztergomban nyerget, Komáromban tulipános ládát, Miskolcon gubát, Gácson posztót, Lőcsén vásznat, Besztercebányán csipkét, Losoncon üvegneműt, Kékkőn szitát, Szeben- ben násfát, Lőrött bicskát, Vácon hintót, Szécsényben hámot, de kigyőzné mind elszámlálni? Innen kellett volna fejlődnie a magyar iparnak, s a külön művészeti stílusoknak az iparban. A száguldó vonatok megállították a művészkedő kezeket; a vasutakon beözönlő külföldi portéka olcsóbb volt. Azok a mesterségek, hol népünk ízlése, formaérzéke és művészete nyilatkozott, többé-kevésbé megszűntek.” Aki pedig ekkor nosztalgiával beszélt csaknem 100 esztendővel ezelőtt a népművészet és az iparművészet művészi tartalommal rendelkező kézművességéről, nem más, mint a magyar irodalom egyik legnagyobb, a néplélek egyik legjobb ismerője: Mikszáth Kálmán. Jól látta a „nagy palóc”, hogy az egykor általános és stílusában is sokkal egységesebb népművészet lehanyat- lóban van. S mi kései utódok ma már azt is látjuk, hogy a múlt század második felében alakultak ki a népi kultúrák, olyan látványos szigetei, mint a sárközi, a kalocsai, a mezőkövesdi, a somogyi. Ezek mint egy elsüllyedt kontinens hegycsúcsai ma szigetként emelkednek ki az elkommer- szesedett kultúra szürke tengeréből. Nem az a fontos, hogy mi süllyed el, hanem, hogy mi támad fel. Nem az a fontos, hogy mi múlik el, hanem az, hogy mit tudunk belőle megőrizni. Ha körülnézünk ezen a kiállításon kiderül, hogy itt élnek közöttünk azok a népművészek, népi iparművészek, kiknek munkásságát át és áthatja a hagyomány megőrzésének vágya, igénye. Ha talán nincsenek is közöttük Kodályok, és Kós Ká- rolyok, így együtt, s hozzászámítva azokat is, akik nem lehetnek itt most ezen a kiállításon, de szerte az országban a népművészet többi mestere; kodályi, bartóki feladatra vállalkoztak. Ők őrzik és mentik a magyar népi kultúra, a magyar népművészet értékeit az utókornak, a nemzetnek, az emberiségnek. Zágon Bertalan (Elhangzott a somogyi faragó iparművészek kiállításának megnyitóján.) Fehér Lajos borotvatartója Lang Róbert felvételei A kiadók kiadós gondjai A harmadik pécsi Magyar Könyvvásár nem csak látnivalókat, hanem végiggondolni valókat is tartogat. Schenk János vásárigazgató, hajdani pécsi közművelődési szakember, aki az utóbbi években mint német laptulajdonos, s különböző kiadói káefték vezetője tért vissza, így emlékszik a kezdetekre: — Évekig jártam, tanulmáA nagymúltú Kner Nyomda eleven reklámja a vásáron. Lang Róbert felvétele nyoztam a frankfurti könyvvásárokat... Aztán 1992-ben tanúja voltam a nem éppen ünnepire sikerült ünnepi könyvhétnek a Vörösmarty téren. Ott határoztam el, hogy kellene egy magyar könyvvásár. Mindenekelőtt a kiadókat kellett meggyőzni erről, három hétig naponta más-más vezetővel ebédeltem, aztán másfél hónap alatt összejött az első. Az idén nemhogy ebédelni nem kellett, telefonálni sem... A felhívásra több mint 80 kiadó jelentkezett örömmel. Hogy miért éppen Pécs? Nos nem csak a lokálpatrióta kötődés okán, hanem azért választott így a kezdeményező, mert Budapesten „elveszne” a különböző rendezvények sokaságában, s itt adott az ismerős szervezőgárda is. S miért kapott különlegesen fontos szerepet az idén a kamara kérdése? — A legégetőbb kérdés a kamara. Több könyvszakmai szövetség van, ez is átalakult mint sokminden más. A legerősebb régi, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete kamarát szeretne...Aztán van egy teljesen új, a Magyar Könyvszakmai Szövetség, az is kamara szeretne lenni...Mindenki tudja, hogy a kiadók önálló, privát cégekként működnek, s a kamarai törvény vonatkozik rájuk. Aki ezt vezeti, az vezeti a magyar könyvszakmát... — A pécsi disputa tehát feltehetően arról szól, hogy egy, az érdekeket tömörítő kamara kellene? — Szerintem nem kellene, hanem lesz! Schenk János reményére „kérdezek rá” a Helikon Kiadó standjánál. A látvány is tükrözi, hogy a külhoni és a hazai irodalmat, igényes tartalommal, igen tetszetős küllemben kínálják, s ráadásul ott vannak a palettán a magyar klasszikusok is, s hamarosan a kortárs magyar irodalomra is nyitnak. Vörös Nóra értékesítési vezetőt kérdezerrt, mit vár a könyvpiaci helyzetet taglaló megbeszéléstől. — Ezt most még nehéz megmondani, annyi azonban bizonyos, hogy rendet kellene tenni, mert nagy a káosz. Lát- nivalóan nagy terjesztő cégek is mennek tönkre. Ráfizet a kiadó is, a vevő is, mert lehet, hogy a könyvet amit teljes áron vett meg, egy hét múlva már féláron találja ugyanabban a boltban. Ugyanis a kiadó is rákényszerül, hogy közvetlenül a boltokkal kössön kapcsolatot. Eközben növekszik a kínálat s csökken a fizetőképes kereslet... Ezt firtatom tovább a pécsi Pannónia Könyvek standjánál. A Baranya Megyei Könyvtár égisze alatt ez a kiadó lassan tíz éves múltra tekint vissza, a skála széles: szépirodalom, tudomány, ismeretterjesztés, s hamarosan indítják a Pécsi Tudománytárt. A vállalkozás mögött a több lábon állás a fedezet, a Pro Pannónia alapítvány, s a különböző pályázatok sikeres vagy sikertelen sora, próbatétele. Dr. Szirtes Gábor, aki Tüskés Tibortól vette át a kiadó vezetését is megerősíti: — Nekünk is nagy gondunk a terjesztés. Az új terjesztési vállalkozások időnként igen mostohán bánnak a vidéki kiadókkal...Mert a terjesztésben nem érvényesül a könyvek által megtestesített érték, hanem gyakran minden a kapcsolatokon múlik. Éppen ezért fontosnak tartanám, hogy a magyar könyvszakma képviselői valamilyen közös érdekvédelmi szervezetbe tömörülhessenek. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése ugyanis a szakmának csak egy töredékét tömöríti, mi magunk sem vagyunk tagjai, mert az ezzel járó anyagi kötelezettségvállalás és ennek a hozadéka nem lenne arányos. Fontosnak tartanám egy ilyen kamarának a létrejöttét, noha az előzményekről még mit sem tudunk... És mint vélekedik erről két békésen diskuráló költő, Ta- káts Gyula és Bertók László, a stand mellett? — Szerintem a terjesztéssel vannak a legnagyobb bajok. Az írók és a kiadók nagyjából megvannak és szép számmal, meg a nyomdák is...Nos, az ilyen vásár segítheti a terjesztést. Ugyanakkor tudok raktáron álló könyvekről, mert a terjesztők negyven, esetleg hatvan százalékos részt kér- nek.Az is előfordult, hogy a kiadó nem adja, mert a terjesztő nem tudott a korábbiakkal sem elszámolni. Bertók László szavai nyomán Takáts Gyula egy régi módszert idéz fel: — Tudomásul kell venni, hogy szegények vagyunk, nem veszünk annyit. Most 1934-re gondolok vissza, amikor egyes kiadók először megszervezték a maguk terjesztői gárdáját. Részletfizetést is biztosítottak, akár tíz hónapra... Akkor Takáts Gyula is megrendelhette a „Szekfű Gyulát”, pedig akkor még diák voltam... Erre az útra kell visszatérni, a kiadók helyi gárdájához... Vannak tehát a kiadóknak, kiadós gondjaik. Ez mit sem von le a pécsi Magyar Könyvvásár értékéből: szépek a könyvek, szép a kínálat, „szépek” az árak is, célszerű szövetkezni arra, hogy az egész még szebb legyen. Tröszt Tibor Varga László pásztorfigurája Czinke Imre faragott kürtje
