Somogyi Hírlap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)
1994-09-10 / 213. szám
14 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. szeptember 10., szombat Lovag világ hajdan és ma Előre a múltba! — Hogyan születik egy múzeum? — A gyűjtemény méltó gazdára lel A gyűjtemény és „kezelője” a kényszerraktár káoszában Kovács Tibor felvétele Ha Csurgó meg hagyományok, akkor Csokonai. Ez tudott is, természetes is, feladat Is, de nem csak erről van szó. Hogy miről még, azon egy fiatal múzeológus, Ihász János meglehetősen sokat morfondírozik mostanában. Mutat is egy könyvecskét Képek címmel, amely 1948-ban Csurgói Kis-Kala- uzként látott napvilágot Sütő Lajos helybéli könyvnyomdájában, s Kuthy Ferenc jegyzi szerkesztőként. Ahogy egy „Kis-Kalauzhoz” illő, a kezdetektől indít s korához vezet. Márpedig Csurgón a kezdetek is érdekesek. A Nemzeti Könyvtár 1960-ban kiadott Árpád-kori és Anjou-kori levelek című kötetében olvastam egy érdekes forrásközleményt arról, hogy 1274-ben az ispotályos lovagok csurgói konventje IV. László királynak egy földbirtoklás változását igazolja. Erről a dokumentumról ugyan nem tud a kalauz, a csurgói lovagvilágról annál többet. Nevezetesen arról az írásos emlékről is, miszerint 1141-ben II. Géza özvegye konventet alapított itt. Vagyis Kuthyt idézve, olyan rómaiaktól eredő intézményt, amely az ókorban a törvénykezések gyűlésező alkalma után az ítéletet nyilvánossá tette. A középkorban pedig „a szerzetesek közösségét, együttes telepét, alkalmi vagy állandó összejövetelét nevezték konventnek. " Azt is megtudjuk a jeles könyvecskéből, hogy van egy nevezetes adománylevél III. Béla idejéből amely az anyja által alapított konventet megerősíti és a Já- nos-lovagoknak adományozza. Summa summárum: volt Csurgón hajdanán lovagvilág is... Nem valamiféle gótikában bogarászó kedvünket töltöttük Ihász Jánossal diskurálva, hanem egy nagyonis időszerű tény miatt ültünk össze. Azt már lapunk is hírül adta, hogy a református egyházzal kötött megállapodás szerint, a csurgói önkormányzat az „ókollégiumot” felújítja, s múzeum lesz belőle. A munka már javában folyik, s a nagyhírű műemlék épület felettébb alkalmas erre. Csakhát a múzeumhoz más „egyéb” is szükségeltetik... Például szakember. Aki Ihász János személyében adott is, bár ő nem csupán szerénységből, hanem éppen a szükségletek felől azt tartja, ehhez valójában szakembergárda kell. Ha nem is állandó munkára, de alkalmilag feltétlenül. A legfontosabb partnert éppen a gimnázium köztiszteletben álló helytörténész tanárában dr. Horváth Józsefben reméli. Ugyanis a létesítendő múzeum igazi kihívása a helyi história tárgyiasítása, amely a múltból a mába vezet. Amelyben kirajzolódik, érzékletessé válik a település története. Az a szépen ívelő, aztán megtorpanó majd ismét nekilendülő folyamat, amelynek bemutatásával a művelődés, az iparűzés, a kereskedelem kitapintható, újra nyomozandó szálai sodorhatók össze. Okkal reméli a főleg archív fotókat kedvelő gyűjteményvezető restaurátor, hogy a „finisben” a helyi és elszármazott csurgói lokálpatrióták a tárgyi emlékek felajánlásával bizonyítanak is. Bizonyítottak persze eddig is. Hiszen Papp Imre és felesége hozta létre annakidején, főleg a népi használati tárgyakra alapozottan a helytörténeti gyűjteményt. A lelkes pedagógusházaspár anyagát ugyancsak lelkesen tovább vitte Vitt Lászlóné, s akkor a nagyközségben jutott egy kis hely a bemutatásra is. Igaz a gyűjtemény a megyei múzeumigazgatóság kezelésébe került, s kezelték úgy ahogy, míg végül a helyiséggondok pontot tettek a bemutatás végére. Szépen mondva raktárba, jobban mondva inkább lomtárakba került a gyűjtemény , mikorra visszakapta a város. Úgy jártak vele mint Mátyás király a furfangos leány ajándékával, aki hozott is, nem is. A város alkalmazásában dolgozó gyűjteménykezelő legfontosabb feladata a számbavétel volt, nemcsak a pedáns lajstrom végett, hanem, hogy mentse ami menthető, restaurálja és restaurál- tassa azt, ami még megóvható. Hát bizony a mostani kényszerraktározást látva jóadag optimizmus és fantázia kell ahhoz, hogy a köcsögök, felpofozott iratok, kovácsmű- helybéli tartozékok halmazából kivegyük: ebből (is) lesz a múzeum... Pedig lesz, hozzávéve még az időszaki kiállítások övezetét, aztán Raksányi Lajos értékes városra hagyott alkotásait, melyek minden bizonnyal más Csurgóhoz kötődő művészek munkáival is bővülnek. Hogy mindez mikorra? Ihász János nem sieti el a választ, az „anyagiak” óvatossá teszik. Mindenestre reméli — s ebben korántsincs egyedül — ezen a tornán lovagias lesz a város múltjával szemben. Ha már egyszer volt itt lovagkor is... Tröszt Tibor Fotó: Kovács Tibor Rómában egyházjogot tanul Ü gy védboj tárból lelkipásztor „Minden hivatás egy meghívás — Nagy ajándék az, ha Isten valakit méltónak tart arra, hogy meghívja papnak — véli dr. Rumszauer Miklós, aki Rómában, a pápai Gergely Egyetemen tanul. A fiatal, kaposvári születésű katolikus pap a Munkácsy gimnáziumban érettségizett, majd a pécsi egyetemen szerzett jogtudományi doktorátust. Másfél évig ügyvédjelölt volt a 2. sz. kaposvári ügyvédi munkaközösségben. — Tulajdonképpen minden hivatás egy meghívás. Isten engem folyamatosan hívott, és sok tényezőtől függ, hogy valóban pap lesz-e valaki. Például hiába jelentkezik a püspöknél, ha az nem találja odavalónak. — A papok öregek, a paphiány érzékelhető. Van olyan helyzetben a püspök hogy válogasson? — A papi létszámcsökkenés világméretű. Ez mégsem jelenti azt, hogy a püspök Isten meghívása és a jelölt alkalmassága nélküli embereket szentelne pappá. Az egyházban a létszám nem elsődleges. Jézus is tizenkét apostollal kezdte... — Gimnazistaként ugyanolyan volt, mint többi diáktársa? — Úgy éltem, mint bárki más, korához képest felelősségteljes ifjú. Egyáltalán nem voltam bohém. Kihasználtam azokat a pozitív lehetőségeket, amelyeket az élet felkínált. Az értéket kerestem mindenben. — Például miben? — Az utazásban. Az egyetem mellett elvégeztem egy idegenvezetői tanfolyamot. Rengeteget utaztam és tapasztaltam idegenvezetőként és turistaként egyaránt. Harminc éves koromra bejártam a kontinenst. Skóciától Jeruzsálemig, Gibraltártól Helsinkiig. Természetesen a zarándokhelyeket is célba vettem. — Ügyvédnek készült, majd pályát módosított. Mikor döntött véglegesen? — A katonaság alatt érlelődött végső elhatározássá hogy pap leszek, valószínűleg hatott rám az a felismerés is, hogy szinte minden per a sérült emberi kapcsolatok „gyümölcse”. A jogi ügyek rendeződtek, a lelki bajokkal viszont senki nem foglalkozott. Éppen azért nem érzem törésnek a pályakorrekciót, mert papként is fontos feladatom az embereknek lelki vigaszt és útmutatást nyújtani. A felkészülést — Dr. Szendi József megyéspüspök döntése alapján — a budapesti szemináriumban kezdtem, ahol öt évet töltöttem. Utána Balás Béla kaposvári megyéspüspök egyetértésével kerültem Rómába a Gergely Egyetem kánonjogtudományi karára. Nagy kihívást jelent egy olyan nemzetközi egyetem, ahol a világ szinte minden országából vannak hallgatók és professzorok, s ahol a vizsgákat is bármelyik világnyelven le lehet tenni. — Csaknem két évtizedes múlt köti a kaposvári Széni Imre templomhoz, az ott működő gitár- és énekegyütteshez. Ha visszatér Rómából, s mondjuk ide helyezik, ifjú papként mi az, amit megtanít a gyerekeknek és a fiataloknak? — Arra szeretném megtanítani őket, hogy miként keressék és találják meg a jó utat és ezáltal a boldogságot. Jézus azt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” A pótlékok, az alkohol, a drog, a felszínes kapcsolatok útján nem érhet célhoz az ember. Számomra bizonyosság, hogy az „Istenhez hanyatló árnyékemberből” nem lehet kiiktatni a spirituális részt, mert akkor torzóvá válik. Lőrincz Sándor KÖNYVESPOLC Márai Sándor: Föld, Föld! Az Akadémiai és a Helikon Kiadó által példásan gondozott Márai életműsorozat új kötete, a „Föld Föld!...” az író megfogalmazása szerint emlékezések gyűjteménye. A könyv azonban jóval több ennél. Számadás és hitvallás egyszerre. Számadás és önvizsgálat mindarról, ami az írót arra kényszerítette, hogy 1948-ban végleg elhagyja Magyarországot. „Látni a múló, egyetlen és érthetetlen Elet omlatag partjait és az égtájakat. Látni azt, amit a kolumbuszi hajó árbóckosarában látott a matrózgyerek, mikor hajnal felé, izgatottan és rekedten kiabálni kezdett: Föld, Földi...” Bár Márai Sándor világéletében rengeteget utazott, csak hosszú vívódás után tudta rászánni magát arra, hogy örökre itthagyja szülőföldjét. Szülőföldjét, mondanánk. Holott az annyira szeretett szülőváros, Kassa már régóta nem Magyarországé... Négy év vívódásának története ez a könyv, az 1944-től 1948-ig tartó négy évé. Ez az időszak az, amely sorsdöntő volt mind Magyarország, mind Márai életében. Nem erőszakolt párhuzamba állításról van szó. Távol áll ez Máraitól is. De az ő sorsában benne él, benne izzik a kor józanul gondolkozó magyar értelmiségének minden fellobba- nása, vagy erőszakolt takarékra állítása... 1944. Az író a nyilasok elől Leányfalun bujkál. A kor hangulatát mesterien érzékelteti Márai saját versével, amelyet egyúttal mottóul is használ: „A vérvád vijjog a világ felett. Aki ma csókol, holnap eltemet. Akit ma ölelek, holnap halott, reggel elad, ki este ringatott...” És megjelennek az oroszok. Látszólag szervezet- lenül, de mégis hihetetlenül gyorsan. Márai meglepetten tapasztalja, hogy neki, mint írónak, „piszatyelnek” rangja van az egyszerű katonák előtt is... Igen, megjelent a Vörös Hadsereg. Es vele együtt a kommunizmus. Egy új, óriási kihívás a Nyugat számára. És Márai Sándor leírja azt, amit a ma embere szinte csak napjainkban mondhatott ki: „Az orosz egyféle felszabadulást is hozott, menekülést a náci terror elől. De szabadságot nem hozhatott, mert az neki sincs...” Azután elkövetkezhetett a visszatérés Pestre. De milyen visszatérés! Márai Sándor háza három bombatalálatot kapott, s az író többezer kötetes könyvtára csaknem teljesen megsemmisült... A kötet első része, a leányfalui hónapok története inkább krónika. Krónika és eseménytörténet, valamint a szovjet Erő gazdag plasztici- tásu megmintázása. A második rész az események felvillantása mellett már legalább ennyire a tépelődésé is. Nem, nem az önsajnálaté. Az író él (egyelőre élhet) és dolgozik. Es ha meg- tépetten is, de él a könyvtára is. Nélkülözhetetlen segédeszköz az alkotáshoz. Egy polgár vallomásaihoz... Remekbe szabott esszét olvashatunk itt többek között Márai Sándor Kosztolányi Dezsőről. A két író néha összejárt, de nagy barátság sosem volt köztük. „Ám Kosztolányi, mint minden magyar költő, tudta, hogy a szlávok és germánok között egyetlen igazi hazája yan: a magyar nyelv.” És ez a magyar nyelv az, ami Márai Sándort is ezer szállal kötötte az országhoz. Ami később oly nehézzé tette a válást... Téved, aki azt gondolja, hogy e színes emlékezésgyűjteményben az írót csak saját sorsa vagy tágabb értelemben az értelmiség gondjai foglalkoztatják. Sokszor volt úton és a budai romlakásból gyakran kelt át Pestre is. És a leszűrt konklúziót az elkövetkező évek félelmetesen igazolták. Végérvényesen megszűnt egy régi rend, de vele együtt az értékek jórésze is. És az írót (nem is) (nem csak) az anyagi értékeket siratja... Hosszú eszmefuttatásokat olvashatunk itt többek között a gyűlöletről és kegyetlenségről, minden szükségállapot törvényszerű velejárójáról. Gyűlölködőbbek voltak az emberek, mint az ostrom legvéresebb napjaiban. 1946 tavaszán vagyunk immár... Márai Sándor az Andrássy úton megy, a hírhedt államvédelmi hatóság épülete előtt. „Ahol a beöltözött egyenruhás legények vigyorogva álltak az erkélyen és röhögve nézték a gondterhesen, fáradtan vonuló népet a járdán... Mint akik tudják, hogy minden hatalom az övék... Senki sem kéri rajtuk számon — egyelőre — a kegyetlenséget.” „Minden hatalom a dolgozó népé!” Hányszor kimondott Rákosi-szlogen volt ez akkor, s főleg a következő években. Az írók jelentős része — ne mondjunk neveket, felsorolásuk még ma is kínos lenne — szinte kezét, lábát törve sietett a Vezér kegyeinek elnyeréséért. Márai Sándor — sok társával együtt — hallgatott. Ám, ahogy telnek az évek, egyre inkább rádöbben arra, hogy az országból el kell mennie. „Nemcsak azért kell elmenni, mert nem engednek szabadon írni, hanem elsősorban és még sokkal inkább azért, mert nem engednek szabadon hallgatni... Az író hasztalan áll félre, hiába hallgat... Jelenlétének ténye igazolja az erőszakot...” És megkezdődik a hosszú út, egy igazi otthont adó Föld megkeresésére... Dr. Sipos Csaba
