Somogyi Hírlap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 178-204. szám)

1994-08-27 / 201. szám

14 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. augusztus 27., szombat A munkaszolgálattól a rabszolgamunkáig Nagy Vilmos honvédelmi miniszter munkaszolgálatosokat szemlél A II. világháború idején a katonai szolgálatot kiegé­szítő munkaszolgálat műkö­dött Magyarországon, amely jellegét és feladatát tekintve példa nélkül áll a magyar tör­ténelemben. Politikai néze­teik és származásuk alapján többszázezer katonaköteles korú férfit vontak be ebbe a rendszerbe, akiket megbíz­hatatlannak minősítettek és fegyver helyett lapátot adtak a kezükbe. A munkaszolgálat jogi alapját az 1938-as Honvé­delmi törvény 87. paragra­fusa teremtette meg azzal, hogy kimondta „nemére való tekintet nélkül minden olyan személy, aki tizennegyedik életévét betöltötte és a het­venedik életévét túl nem ha­ladta köteles arra, hogy a honvédelem érdekében testi és szellemi képességeinek megfelelő munkát végez­zen”. Ez a törvény még nem volt diszkriminatív jellegű. Ezt egészítette ki 1939-ben a hírhedt II. törvény 230-as pa­ragrafusa a közérdekű mun­kaszolgálat bevezetéséről. Ennek alapján az előre létre­hozott keret állománnyal ka­tonai egységekbe szervezték a munkaszolgálatra kötele­zetteket. Az 1941-es, majd az 1942-es hadkötelezettségi' rendelkezések még alkal­manként három hónapban határozták meg a munka- szolgálat idejét. 1942. nyará­tól a hadműveleti területre ki­vonult munkaszolgálatost már nem engedték haza. A hadseregben uralkodó antiszemitizmus a munka­szolgálatos alakulatok felállí­tásában mutatkozott meg a legjobban. A magyar zsidó­ság a hadkötelezettség terén is másodrendű állampolgár lett. Fegyveres szolgálat he­lyett munkaszolgálatra kény­szerítették őket. 1939. szep­tember 23-án kiadott utasítás alapján 1940 elején a zsidó­nak minősülő tisztek, altisz­tek, tisztesek „fogyatékba” kerültek, vagyis leszerelték őket. A 230-as paragrafus alap­ján közérdekű kisegítő és kü­lönleges munkaszolgálatos századokat szerveztek. Az állománya zsidó, cigány vagy valamilyen más nemzetiségű magyar állampolgár volt. A fentieken kívül a munkás alakulatokhoz köztörvényes és politikai foglyokat is bevo­nultattak. 1940-ben arról szü­letik döntés, hogy zsidó val- lású személyt elsősorban a különleges alakulatokhoz kell bevonultatni, elkülönítve a többi munkaszolgálatostól. 1940 augusztusától a had­sereg ruházati gondjainak enyhítéseként munkaszolgá­latos számára semmiféle kincstári ruházati és felszere­lési cikket nem adnak ki. Ettől kezdve a legkülönbözőbb ru­hában vonultak ki munkára az „ásó, csákány a vállamon, szívemben a bánatom” kez­detű munkaszolgálatos in­duló dallamára. 1941 májusában a zsidó munkásszázadoknál sárga, a keresztény munkásszáza­doknál fehér karszalag vise­lését rendelik el. A IV. csendőrkerülethez tartozó megyékben is — So­mogy, Tolna, Baranya — a 230-as paragrafus alapján szervezték meg a munkász- századokat. A pécsi székhe­lyű IV. hadtest alárendeltsé­gébe tartozó 4. közérdekű munkásszázlóalj székhelye Mohács volt. A munkavezető törzs Pécsen és Kaposváron működött. A kaposvári 641-es számú munkavezető törzs tevé­kenysége kiterjedt a megye egészére. Bevonulási köz­pontok működtek Mohácson kívül Marcaliban és Szigetvá­ron. (Szigetvár ekkor még Somogy megyéhez tartozik). Somogyi munkaszolgálato­sokat az ország más része­ibe is bevonultatták, így: Szekszárdra, Zalaeger­szegre, Kapuvárra, Hajmás- kérre. 1940-41 -ben a somogyi­akból álló munkaszolgálatos alakulatok hátországi felada­tokat láttak el. Erdélyben utat, vasutat építettek, erdőt irtottak, folyómedret szabá­lyoztak. Részt vettek repülő­terek építésében. A Balaton­nál partvédelmi munkálatokat végeztek. Idénymunkák ide­jére betakarítási munkála­tokban vettek részt. 1942 elején a 4/1,2-es kü­lönleges munkásszázadok a Keleti megszálló csoport ál­lományában hadműveleti te­rületre vonultak 1944 elejéig Ukrajna különböző részein tevékenykedtek. A II. magyar hadsereg mozgósításnak ide­jén újabb munkás alakulato­kat állítanak fel. A kaposvári székhelyű 10. gyalog dandár (később könnyű hadosztály) alárendeltségébe a 104/6,7,8-as munkásszáza­dok tartoztak. A 10. könnyű hadosztály 1942 májusásban vonult ki a keleti frontra. A fronton a munkaszolgálatosok hadtáp- szolgálatot láttak el, valamint utakat, hidakat, vasútat épí­tettek, vasúti szerelvényeket rakodtak ki. Aknát szedtek és telepítettek, lövészárkot ás­tak, akadályokat emeltek, erődöket építettek. A munkaszolgálatosok veszteségei a fronton óriá­siak voltak. A fogságba került munkaszolgálatosoknak az első időben jobb dolguk volt, mint a többi hadifogolynak. Később azonos elbírálás alá kerültek a többi hadifo­gollyal. Munkaszolgálatosok a Szovjetunió szinte minden részében előfordultak, így ju­tottak egyesek az Északi Je­ges-tenger partvidékére, Szibériába, az Uraiba és a Kaukázusba. A háború után a különböző nemzetközi szervezetek közbenjárása el­lenére a többi hadifogollyal egyidőben térnek haza. 1944 őszén a front köze­ledtével a munkaszolgálatos századok zöme Magyaror­szágon van. A somogyi mun­kaszolgálatosok is részt vet­tek az Árpád vonal építésé­ben. A nehéz munka az Uz völgyében, a Tölgyesi, az Aj- tazi és a Békás-szorosban három hónapig tartott. 1944 október végén a né­metek elrendelik a Margit vo­nal építését (Székesfehérvár — Balaton déli part — Nagy­bajom — Barcs). Ekkor már egyre többen szöknek meg és kérnek segítséget a la­kosságtól. Kaposváron és a megyében több tucat mun­kaszolgálatos bujkál. Növek­szik azok száma, akik életük kockáztatásával is igyekez­nek segíteni. így az előző cikkben már említett — he­lyesen Gáts Attila donneri gyógyszerész, aki az általa bujtatott két fővel a háború után is tartotta a kapcsolatot. 1944. október 18-tól Be- regfy Károly honvédelmi mi­niszter rendeletére megin­dulnak a több tízezer főből álló halálmenetek a nyugati határszélre. A németek utolsó nagy vállalkozásához — a Birodalmi védőállás vagy Hitler szavaival az Al­pesi erőd megépítéséhez — kellett a munkáskéz. A halálmenetek a felvidék­ről Budapestről és a Dunán­túlról indultak Ausztria irá­nyába. Somogyi munkaszol­gálatos alakulatok is hasonló sorsra jutottak. A munka­szolgálatosok között olyan volt a rémület, hogy a hely­színi felkoncolást is kockáz­tatva, sokan még magyar te­rületen szökni próbáltak. Csesznek község határában fogták el Winternicz Endre 21 éves kaposvári cukrászse­gédet, akit a csendőrök a község temetőjében agyon­lőttek. A pápai laktanya udvarán lőtték agyon Vachroch Adolf 40 éves tabi lakost is szökés miatt. A zsidó munkaszolgálato­sok többségét 1945 áprilisági — a szovjet csaptok beérke­zéséig — a német katonák és a magyar keretlegények barbár módon legyilkolták. Az amúgy is legyengült, be­teg — éhség és járványok ál­tal megtizedelt embereket tömegesen mészárolták le. Az osztrák-magyar határ mindkét oldala sok ezer munkaszolgálatos temetője lett. Az életben maradottak zömét a németek különböző koncentrációs táborokba , hurcolták. Keveseknek jutott az a szerencse, hogy túlélje ezt a szörnyűséget. Puskás Béla Juhász Magdolna és Ábrahám Levente a homoki gyepvilágot megjelenítő dioráma előtt Király J. Béla felvétele A muzeológia hallatán ná­lunk ritkán „ugrik be” a régé­szet, a néprajz vagy a művé­szettörténet mellett a termé­szettudomány. Ez jellemző — magyarázza a megyei mú­zeum természettudományos szakreferense, Ábrahám Le­vente. Amerikában viszont ép­pen a természettudományos gyűjtemények az alapvetőek, Nyugat—Európában a szako­sodott múzeumtípusok, nálunk viszont erőteljes az intézmé­nyek ’’településkörzeti” karak­tere...Ám nem árt tudni, s erre már Juhász Magdolna főmu­zeológus utalt, hogy az első „hivatalos” gyűjteményt a nagy mecénás, gróf Széchenyi Fe­renc nejének értékes kincsei, ásványai, kőzetei alapozták. S ha már itt tartunk, Kossuthról kevesen tudják, hogy kiváló bo­tanikus is volt. Mindezek ellenére, egyik ku­tató sem túlzott szakmai önér­dektől vezérelve állapítja meg, hogy a természettudományos muzeológiára olykor mégis mostoha sors várt. Mert a so­mogyi múzeumi központban is hosszú ideig folyt ilyen gyűjtő­munka, leginkább talán Marián Miklós neve s az általa létreho­zott Baláta-kiállítás fémjelzi, aztán a hetvenes években szétesett a gyűjtemény. Oly­annyira, hogy amikor a nyolc­vanas évektől ismét polgárjo­got kapott a múzeumi tevé­kenységben, már nyomait is alig lehetett megtalálni. Juhász Magdolna botani­kusnak és Ábrahám Péter zoo­lógusnak az elmúlt másfél évti­zedben a foghíjas múlt öröksé­gével együtt, újra kellett ala­pozni. Ez egyszerre jelentette a kutatások szervezését, a gyűjtemény gyarapítását, a tu­SOMOGY TERMÉSZETKUTATO! A húsevő virág trópusi trükkje Volt egyszer egy gyűjtemény — Új állandó kiállítás készül — Feltárul az erdőrengeteg és a vizek, lápok világa dományos gárda összefogá­sát, és nagyonis hangsúlyosan az ehhez szükséges pénz elő­teremtését. Az éves költségve­tés erre sem nyújtott biztonsá­gos fedezetet, céltámogatá­sok, pályázatok, kitartó utána­járások, kilincselések kellettek ahhoz, hogy menjen a munka. S ment is, kisebb—nagyobb zökkenőkkel, megszakítások­kal, mégis tematikus átgon­doltsággal. Először a barcsi tájvédelmi körzetet célozták meg. Fontosnak tartják megje­gyezni, hogy az úgynevezett ősborókás bármily vonzó is, mégsem azonos ezzel, mert fontosabb a környék lápvilága és a vízi élőhelyek „megkuta­tása”. Aztán következett a Bo- ronka természetvilága, amely legalább tizenöt kutatónak adott felfedeznivalót, háromé­ves munkaperiódusban. Gyarapodott tehát az élővi­lág „kincstára”, amelyet talán jellemez a 4900 növénylap vagy a több mint százötvene­zer darabból álló rovartani gyűj­temény is. Igazából nem a számok az impozánsak, ha­nem az a „térkép” amely kiraj­zolja a somogyi rengeteg, a lá­pok, vizek, vízmenték, homo­kos gyöpök növényzetét, állat­világát. Ha nem is szaktudo­mányos mélységgel, de a lai­kus számára is érzékelhető e régió, s benne Somogy alap­vető sajátossága. Ezt egysze­rűen úgy lehet meghatározni, hogy a délről, a trópusi égöv alól „induló”, aztán a nyu­gati-óceáni és a keleti-északi flóra-fauna pereme és együtt­élő területe. Érdekesen pél­dázza ezt a Baláta-tónál még fellelhető ritkaság, a húsevő vi­rág étvágya. Széttáruló szirma­ival csalogat, aztán a csábítás trópusi trükkje: végzetesen magába zárja a rovarokat. Már a nyolcvanas évektől nyílt titok volt, hogy a kutató­munka hozadékaként teremt­sék meg egy természettudo­mányos állandó kiállítás alap­jait. Állandó kiállítást létre­hozni, nagy szó minden mú­zeum életében, hiszen lega­lább egy évtizedre szól. S ezút­tal sem csupán a tudományos fedezet — egy ökológiai vezé­relvű bemutatás — volt a tét, hanem az anyagiak is. A két kutató elmondta, hogy a leg­jobb mecénás a megyei ön- kormányzat volt, de kaptak hozzá más támogatást is, s nem kímélték magukat a pá­lyázati nekirugaszkodásokban itt sem. Jó három éve tehát épül, készül, s most vannak a munka finisében. Néhány dio­ráma már nagyonis látványos ígéret, sőt sikerült több min­dent megtudni a forgatókönyv ötletes meglepetéseiből is, ám ne lőjük le a poént, maradjanak ezek tényleg meglepetések. Annyit viszont célszerű kedv­csinálóként előrebocsátani, hogy szemléletes—tematikus és főleg hatásos elrendezés­ben szemlélhetjük majd a so­mogyi erdők élővilágát, a vize­ket, a lápokat, a homoki gyö- pöket. Az ökológiai szemlélet egyúttal azt is jelenti, hogy ér­zékletessé válik, mit jelent a természet az ember számára, de azt is, hogy milyen nyomo­kat hagyott az ember a termé­szetben. Hogy mire megy ki mindez, azt Juhász Magdolna nem rejtette véka alá, mint mondta: az emberi lét a tét... S erről is mesél majd az erdő, amikor októberben, a múzeumi és műemléki hónap legfonto­sabb eseményeként, a somo­gyi természet köszönti a mú­zeum látogatóit. Tröszt Tibor

Next

/
Thumbnails
Contents