Somogyi Hírlap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 178-204. szám)
1994-08-13 / 189. szám
24 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1994. augusztus 13., szombat „Amíg élünk, gyönyörködni kell a világban” Bánk bán a Balatonon Simándi József a 45. nyarát tölti a Balatonon. A legnagyobb — a színpadtól, sajnos, már visszavonult — magyar operaénekes Balatongyörökön pihen családjával. Simándi József és felesége a balatongyöröki ház teraszán, ahonnan a Balatonra látni — A gaz, sajnos, már fölverte a szőlőmet, mert ebben a melegben nem kapálom; gutaütést nem akarok kapni — mondta a 78. életévébe lépett művész. — Péter-Pál- kor jöttünk le. Hogy mit csinálok? Peregnek a napok, egyszer aztán majd elfogy a cérna az orsóról. De nem szabad félni; amíg élünk, gyönyörködni kell a világban, és dolgozni szíwel-lélekkel. A Balatonra 1950 májusában kerültem először; egy barátomat, akinek autója volt, de jogosítványa nem, lehoztam Győrökre, a szőlőjébe. Akkor szerelmesedtem bele ebbe a tájba. Azon a nyáron már visszajöttem nyaralni. Szőlőt vettem, később aztán — több más művésszel együtt — nagyon jutányos áron jutottam telekhez a parton. A ház építésénél magam culágeroskodtam, a százhúsz méter hosszú kerítést én raktam ki körbe kőből. Az összes fémmunkát a saját kezemmel csináltam — elvégre autókarosszéria-laka- tosnak tanultam. Szóval gyönyörű helyeken jártam életemben, de nekem a Balaton a világ közepe. Ide mindig vissza tudok térni megnyugodni. Szerintem mindenkinek kell valami, amibe tíz körömmel belekapaszkodhat. Ha az emberek többsége birtokolna a szívében ilyesmit, akkor nem volna ennyi gond a világban... Ekkor hirtelen megszakadt a beszélgetés fonala, mert a nagy tavat a háztól sínpár választja el, amelyen épp vonat jelezte füttyel jövetelét. Simándi József felkapta a fejét, és azt mondta: nyolc kocsiból áll majd a bokrok közül előbukkanó szerelvény. Megszámoltuk, igaza lett! Apró öröm az életben. A lakást számtalan használati tárgy díszíti: szecskavágó, pipagyűjtemény, barométer, lélekharang (vajon hány embert kísérhetett végső útjára?), kardok, buzogány, festett tányérok... Mindhez élmények kötik; meg is becsüli, becézi őket módfelett. Tíznél több különféle lámpa függ a falon, áll az asztalokon; valamennyit a hőstenor fabrikálta, s működőképesek. Meglepődött, amikor az egyik nem gyulladt föl első kattintásra, aztán megnyugodva vette észre, hogy a konnektorba a villanyborotva zsinórját dugta be korábban. A hallhatatlan Bánk bán később arról beszélt: nem énekelte még ki magát, tudna színpadi szerepléseket vállalni. De nem akar. „Meg akarom őrizni a méltóságomat. Az embernek tudnia kell: mikor vonuljon vissza.” — Csak ritkán énekelek mostanában és ritkán hallgatok zenét — folytatta Simándi József. Később azért dalolt a riporternek. Egyetlen áhított szerephez nem jutott hozzá hosszú évtizedek alatt a színpadon, a Parsifalhoz. Parsifal fiának, Lohengrinnek a bőrébe azonban belebújhatott. (Egyébként 35 opera vezető szerepét énekelte, legtöbbször a Bánk bánt.) Szóval Lohengrin dalát idézte föl — mint később kiderült, több mint harminc éve énekelte utoljára. Fantasztikus memória! — Verseket olvasok mostanában. Egyre többet. A költészet maga a dal, zeng a lélekben. Jó szöveg nélkül egyébként sem lehet jó operát írni; én csak tudom. Egyre kisebbnek érzem magamat, amikor Petőfi, Radnóti vagy József Attila, a tragikusan fiatalon meghalt szellemóriások költeményeit olvasom. Lánglélekkel szerették a hazájukat, ahogyan én is. Felnézek rájuk. Titkukat azonban megfejteni nem tudom. Igaz: azt sem értettem, miként vagyok képes én újrateremteni hősöket a színpadon. Megfejthetetlen talány ez nekem a mai napig. — Tudja, minden ember egy kört képez maga körül, úgy gondolom — rajzolt ujjá- val Simándi József az asztal viaszkosvászonnal fedett lapjára. — Ha ketten érzik egy picit is, hogy fájdalom vagy öröm érte a másikat, egymásba kellene kicsit olvadniuk. Most az a helyzet, sajnos, hogy ezek a körök legördülnek egymásról. Persze lehet, hogy rosszul mondom, mert a művészek nem jó politikusok, s főképp nem diplomaták. Én pedig egyáltalán nem! De így érzem. A politikáról beszélgetni sem szeretek. 24 évvel ezelőtt történt, hogy egy országos fórumon először szót emeltem a Balaton érdekében; nem készültem rá, csak az illetékesek úgy gondolták, minden jó, minden szép a beszámolójukban. A problémák a lelkem falára voltak égetve, felolvastam hát őket. Persze nem vettek komolyan. Hogyan is lehet esze, miképp is aggódhat a hazájáért egy énekes? — ezt gondolhatták magukban. Én az életem közel egy- harmadát a Balatonon éltem le, tudom, hogy nagyon súlyosak a gondok. Csak elhallgatták őket. Nagyon föl vagyok háborodva; mindenki azt csinál, amit akar, csak az egyéni érdek, a pénzszerzés a fontos. Hogy ez a csoda tönkremegy, az egyetlen embert sem érdekel? Mélyről indult a művész, mindent a saját erejéből ért el. Nagyszüleit nem ismerte, gyermekkora élményei közül főleg azokat őrizte meg emlékezete, amikor színdarabokban szerepelhetett az iskolában, és közben szép ruhákat ölthetett magára. Hegedülni szeretett volna, de a családnak nem jutott pénz a hangszerre. Rongylabdát magának kellett fabrikálnia, ha játszani akart. A polgári iskola elvégzése után, 1931-ben a fővárosi Szürketaxihoz vonult be, autósze- relő-tanoncnak. Tíz fillér órabért kapott. („Sokat változtak azóta a kocsik, de a Traban- tomat még mindig meg tudom javítani”.) Huszonkét éves korában kezdett el énekelni „versenyszerűen” — de ez ma már történelem... Judit asszony az Operaház balerinájaként aratta sikereit. Miközben beszélgettünk, a konyhában tett-vett (rájött, hogy elfogyott a kenyér, el kell majd menni a faluba), aztán összepakolta a nyugágyat a kertben, hogy a szél el ne ragadja. Figyelt a két fiúunokára is, közben szapora fejbólogatással kísérte párja beszédjét. — Sok a munka a kertben, magam nyírom a füvet, gondozom a növényeket — mondta Simándi József. — Egyedül a permetezést bíztam egy helybéli fiatalemberre, de a metszéstől kezdve minden egyebet én csinálok. Szeretem. Terveim? Csak annyi: egészséges legyek, ameddig lehet. — Verdit kedvelem a legjobban és Beethovent — merengett el a Badacsonyra, Szigligetre, Tátikára tekintő teraszon, fürdőnadrágban, mezítláb a művész, aki olyan, amilyennek ismeri az ország: egyszerű, közvetlen. — A könnyűzenét egyáltalán nem szeretem — mondta. — Operettet csak azért énekeltem néhanapján, hogy azokhoz az emberekhez is eljussak, akik nem szeretik az operát vagy nem tudnak eljutni komolyzenei koncertekre. Igaz, a „Vágyom egy nő után...” kezdetű operettet szívesen énekeltem mindig. És a summázat: — Szerintem én azért voltam, hogy örömet szerezzek az embereknek. Nagy alázat kell ehhez, én csak tudom, hiszen autószerelőként léptem a felnőttkorba. Lehet, hogy nyu- godtabban alakul az életem, ha megmaradok az eredeti szakmámban; de hát én énekesnek születtem... Kép és szöveg: Czene Attila Bunyevácz Pál, a kitartó krónikaíró (Kovács Tibor felvétele) „Amikor bevonultunk, rögtön másnap behívtak bennünket az irodába. Mindenkit kü- lön-külön, káderozásra. Egy nyomtatványt adtak a kezünkbe, azt kellett kitölteni. Én úgy töltöttem ki, hogy anyanyelvem horvát, beszélek horvátul és magyarul. Mindennap délben kb. 200- 300 métert kellett menni zárt rendben a szálláshelyről ebédelni. Másnap meneteltünk ebédre, zárt rendben. Elől a simagalléros Bora János gyűdi lakos ment, oldalt a tizedes. Menetelés közben egyszer „Ennyit tartoztam leírni életünk útjáról...” A nagyapa különös öröksége csak odaszól hozzám a tizedes: — Bunyevácz honvéd, kilépni! Futás a szakasz körül! Nem tudtam elképzelni, hogy miért kell ezt csinálnom, de szaladtam a menetelő szakasz körül. Amikor odaértünk az ebédlőhöz, a tizedes azt parancsolta, hogy lépjek be a menetbe. Beléptem. Az ebédlő előtt megálltunk, sorakoztunk. Én olyan ideges voltam, hogy gyors léptekkel odamentem a tizedeshez. Tisztelegtem, és alázatosan megkérdeztem, hogy miért kellett nekem ezt csinálnom. Ő először nagyon meglepődött, majd azt felelte, hogy azért kellett körbefutnom a szakaszt, mert horvát vagyok. Erre én azt feleltem, hogy „köszönöm”, letisztelegtem, és elmentem a többiek után. Meg kell jegyeznem, hogy ehhez nagy bátorság és merészség kellett, főleg egy újoncnak. De ő soha többé nem éreztette velem a történteket. Persze én is a magaviseletemmel a becsületet kiérdemeltem." A fenti história egy örökség része. Olyan különös örökségé, melyet egy nagyapa — Bunyevácz Pálnak hívják, s Tótújfaluban él — hagyott az unokáira. A Visszaemlékezések című füzetet — melyet amerikai rokonai adtak ki — előbb volt szerencsém olvasni, minthogy szerzőjét megismertem volna. Ezért nemcsak élete sorának tudójaként, hanem a tótújfalui községtörténet beavatottjaként is kopogtathattam a tágas, kert övezte, szorgalmas gazdakézről tanúskodó portán. Itt él s ahogy egészsége engedi, munkálkodik ma is Bunyevácz Pál feleségével és fia családjával. Élete párját is Bunyevácznak hívják, gyakori név a faluban. Az azonban aligha feltehető, hogy valamennyi Bunyevácz ilyen krónikáskedvű lenne... — Én már gyermekkorom óta írogatok, talán azért, mert olvasni is mindig szerettem... Mindenfélét, ahogy jött, leginkább az újságot. Úgyhogy amiből ez az írás született, az egy régtől vezetett napló — mutatja a gondosan megőrzött sárga kéziratot. Nagyot nézek, nem annyira a terjedelem, hanem inkább a rendkívül gondos, igen tetszetős kézírás láttán. Aztán a vaskos naplóra utalva megjegyzem: nem lehetett könnyű ebből a legfontosabbat s a legjellemzőbbet kiemelni. Mert a Visszaemlékezések szerzője a sorsát meg a faluja krónikáját igen élményszerűen, akár egy néprajzosnak vagy történésznek is kedvére valóan örökítette meg. Olyan ember szemével, aki a tisztességgel elvégzett munka jussán nemcsak a dolgok színét és visz- száját látja meg, hanem eltöpreng az élet értelmén, tanulságain is. Bármilyen közhely- szerű is, ezért kérdeztem a hetvenhat éves Bunyevácz Pált a leginkább örömteli és a legkeservesebb évei felől. — A legnehezebbek a kötelező beszolgáltatás évei voltak... A Rákosi-korszak, ahogy ma mondják. Elvittek tőlünk is mindent, ami csak elvihető. Hatvannégyben jártam a rokonoknál Amerikában, s elcsodálkozva láttam, hogy mennyivel előbbre tartanak, főleg a technika területén. No, azért nem estem hasra mindentől, mert láttam például azt is, hogy mi van a négernegyedekben... Aztán, hogy hazajöttem, az volt a leginkább örömteli, s máig is az, hogyha dolgozott az ember, amikor ment is valamire. Boltos voltam, s ma is büszke vagyok arra, hogy hányszor kaptam Kiváló Dolgozó kitüntetést. Nemcsak én, mindenki vitte valamire a faluban, ha volt igyekezete hozzá... Akkor tudtam először építkezni. Szóval mondjanak most bármit, nekem akkor volt a legjobb. S ezt meg is írtam. — 1991-ben zárta a kéziratot, s 1993-ban jelent meg. Mi most a véleménye? — Most még sok a kéredő- jel, hogy merre...A legjobban azt fájlalom, hogy sok került prédára abból, ami közös volt. Meg azt, hogy nem egységes a falu, nagy az önérdek, a széthúzás... De ezt sem csak úgy mondom, mert megírtam ezt is. Látnivalóan Bunyevácz Pál nem tette le a tollat, kritikus krónikása a jelennek is. Az olvasója kizárólag a család, gyermekei, unokái, akik nem tartják különc szeszélynek, hanem érdeklődve veszik kézbe a nagyapa naplóit. Bizonyság erre az is, hogy lánya nemrégiben egy új naplóval ajándékozta meg, amelyben már szépen szaporodnak a sorok. Figyelemmel böngészik akkor is, amikor a rokonokkal vannak együtt vagy húszán is, az asztal körül. Ugyanis a Visszaemlékezések befejező sorai végén nyitott okulásra az intelem: „Ezen könyv olvasóinak — az én drága unokáimnak, gyermekeimnek — sokkal boldogabb életet kívánok, mint amilyen az enyém volt. Külön kívánom nektek, hogy ilyen türelemmel, kitartással, a közösségi munka szeretetével éljétek le ti is az életeteket. A bíróságot ne ismerjétek! Mindig alkalmazkodjatok az adottságokhoz. Úgy érzem én ezt tettem...” Tröszt Tibor
