Somogyi Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-177. szám)

1994-07-01 / 153. szám

1994. július 1., péntek SOMOGYI HÍRLAP — BELPOLITIKA 7 Négy év tétje A politika feladata az előretekintés Dr. Jánosi György: A kormány legyen lojális a sajtóhoz, és avassa be a döntések előkészítésébe A kormányalakítást meg­előző koalíciós tárgyalások során az SZDSZ kapta meg a művelődési tárcát, így dr. Jánosi Györgynek, aki az MSZP vezetésében négy éve foglalkozik oktatási kérdésekkel már csak a Fodor Gábor miniszter mel­letti politikai államtitkári poszt jutott volna. Ezt azonban ő nem vállalta. Örömmel fogadta viszont mikor bizalmat kapott az Országgyűlés oktatási és tudományos bizottságának elnöki tisztében. A Somo­gyi Hírlap kérdésére vála­szolva tagadta, hogy a posztosztás során sértődé­sek keletkeztek volna... — Úgy tapasztaltam, hogy — magamat is beleértve — mindenki elfogadta, hogy a koalíció létrejötte általáno­sabb, az egész társadalom szempontjából is fontosabb érdek, mint a személyes am­bíciók. A szocialista párton be­lül ezt mindenki természetes­nek tekintette. — Politikai ellenfeleik a vá­lasztási kampány során a régi emberek visszatérésével igyekeztek riogatni a közvé­leményt. Ha nem is a propa­ganda által dramatizált formá­ban, az valóban nem zárható ki, hogy később egyes ala­csonyabb vezetői posztok be­töltésekor jelentkeznek majd emberek a „régi barátságokra” apellálva... — A kormány és más ve­zető testületek felelőssége lesz, hogy miként állnak majd ellen egy esetleges efféle nyomásnak. Tény, hogy a tár­sadalom nagy része határo­zottan elutasította a „régiek” visszatérésével fenyegető, vádaskodó politikai magatar­tást. Semmire nem jutottak azok a pártok, melyek ilyen eszközökkel éltek, s ez meg­nyugtató. Ami számunkra fon­tos; le kell végre zárni a múl­tat. Az elmúlt évek történéseit vizsgálni természetesen lehet, de ez nem a politika feladata. A politika dolga az előretekin­tés, hogy jó törvényeket al­kossunk, hogy állítsuk helyre az ország működőképességét Dr. Jánosi György minden részterületen. Ezért tekintjük meghatározónak, hogy olyan emberek kerülje­nek pozícióba, akik előre tud­nak tekinteni és szakmailag kellően fölkészültek. — Ennek ellenére lehetnek önjelöltek, akik „kinéztek ma­guknak” valamilyen posztot, s úgy gondolják az MSZP nem mondhat nekik nemet. Nem válhatnak-e ezek az elutasított visszatérők egy párton belüli ellenzék csírájává? — Nem hiszem, hogy ez le­hetséges lenne. Akik ugyanis önként bejelentkeznek, mielőtt bárki fölkérné őket, aligha jut­hatnak pozícióhoz a párton belül vagy a párt által. A dolog Fotó: Lang Róbert nem így működik. Ezek az emberek előbb szigetelődnek el a párton belül mintsem hogy „belső frontot” nyithatnának. Az ilyen politikusok gyorsan perifériára szorulnak. — Az előző kormány gyak­ran vádolta a sajtót ellenzéki­séggel. Mások — köztük poli­tológusok és a médiaszakér­tők —, akik fölismerték, hogy a sajtó uralkodó párttól függet­lenül szükségszerűen ellen­zéki (a kormány mindennapi dicséretéért kevesen adnak pénzt) most tudathasadásos állapotot jósolnak. Liberális vagy szocialista szellemű új­ságíróknak kéne keményen bírálni a liberális-szocialista kormány majdani hibáit... Ön hogy látja mindezt? — Az előző kormánynak és a koalíciós pártoknak volt egy súlyos aránytévesztése. El­lenzéki magatartása miatt szocialistának és liberálisnak minősítette a sajtót, holott a sajtó csak természetes moz­gásirányt követve írt kritiku­san, ellenzéki hangvétellel. A sajtó alapeleme a nyílt, kriti­kus hang, bármiféle politikai színezet nélkül. Ezzel az új kormánynak is szembe kell nézni, és min­dennek tudatában kell viszo­nyulnia hozzá. Döntő kérdés­nek tartom, hogy sajátos lojali­tást is mutasson a kormány a sajtó felé. Ez esetben ugyanis a sajtó csak a valóban bírá­latra érdemes hibákat fogja kritizálni. A sajtónak csak az egyik feladata az, hogy tájé­koztassa a közvéleményt a kormány lépéseiről, magatar­tásáról, céljairól. Legalább ilyen fontos az is, hogy szem­besítse a kormányt a társada­lomban meglévő kritikai véle­ményáramlatokkal. E kettő egyensúlyáért a kormánynak is sokat kell tennie. A kor­mánynak gesztusokat kell tennie a sajtó felé, be kell avatni a sajtót a döntések elő­készítésébe, hogy minél meg­alapozottabb információkhoz jussanak. Ezt mulasztotta el az előző kormány. — Hogyan tud majd együttműködni Fodor Gábor művelődési miniszterrel? — Bizakodásra adott okot a koalíciós tárgyalások szakbi­zottsági része, ahol Fodor Gábor és én vezettük a két párt delegációit. A fontos elvi kérdésekben rendre közös nevezőre jutottunk. Ha ezektől az elvektől nem tér el a kormányzat, akkor jó együttműködés várható a szaktárca és a parlamenti bi­zottság között. Ez esetben alighanem Fodor Gáborral együtt állunk majd harcban sa­ját pártjaink, illetve a kormány gazdasági és pénzügyi szak­embereivel az oktatás és kul­túra érdekében. — Köszönjük a beszélge­tést. Bíró Ferenc Az MSZP és az SZDSZ há­rom heti kemény tárgyalás után aláírta a koalíciós megállapo­dást és ezzel lényegében meg­született a szociálliberális kor­mány. A politikai közvélemény mindvégig feszült figyelemmel kísérte s a felmérések szerint a lakosság nagy többsége támo­gatta a szociálliberális koalíció megkötését. Ehhez a tárgyaló küldöttségeknek utólag meg kellett szerezniük a pártkong­resszus avagy a küldöttgyűlés hozzájárulását, ami mindkét részről megtörtént. Érthető módon mindenki a miniszteri tárcák elosztására, azaz a kormány személyi ösz- szetételére figyelt. Nyugaton, a konszolidált demokráciákban valóban az a fő kérdés, hogy melyik párt milyen tárcát kap a koalíciós osztozkodáskor. A közép-európai fiatal demokrá­ciákban viszont a közös prog­ram, azaz a politikai alku sokkal fontosabb. A tárgyaló felek mind a tíz szakbizottságban egyetértésre tudtak jutni a főbb kérdéseket illetően, s ennyiben mind a két párt nyertesnek mondható. Természetesen nagy csaták voltak személyi kérdésekben is, de tulajdonképpen az alap­vető alku már a tárgyalások előtt megköttetett azzal, hogy az SZDSZ elismerte Horn Gyu­lát miniszterelnöknek. Egyetér­tés volt abban is, hogy Kuncze Gábor miniszterelnök-helyet­tesi funkciót kap. A koalíciós kormányzást a két párt egyetér­tési jogára építették, vagyis arra, hogy a lényeges kérdé­sekben konzultációk révén konszenzust teremtenek, s ez­zel a koalíciós tárgyaló bizott­ságok tulajdonképpen a kor­mányzás idején is legfelsőbb egyeztető testületként működ­nek. Horn és Pető rendkívül ügyes, szívós tárgyalási ké­pessége és kompromisszum­készsége végül is eredményre vezetett. Az SZDSZ három mi­niszteri tárcát és öt politikai ál­lamtitkári helyet szerzett meg, ami a parlamenti bizottságok­ban kapott fontos pozíciókkal együtt jelentős szerepet bizto­síthat számára a politikai élet­ben. Kilenc tárca és egy tárca­nélküli miniszteri poszt, vala­mint hét politikai államtitkári hely viszont az MSZP többsé­gét biztosítja a kormányban. Nagy vita folyt a belügyi és az igazságügyi tárcák körül, ame­lyeken végül is megosztoztak. Az SZDSZ nem különösebben kívánta megszerezni a sok konfliktussal járó gazdasági minisztériumokat, inkább a ke­vesebb feszültséggel járó, vi­szont több sikerrel kecsegtető belügyi, infrastrukturális és kul­turális tárcákat igényelte, de po­litikai államtitkárai révén jelen­tős befolyása lesz az ipari, a földművelési és a külügyi tár­cánál is. A személyi kérdések és a pozíciók aránya azonban csak másodlagos kérdés. A koalíció igazi nyeresége az MSZP szá­mára a széles tömegtámogatás elnyerése volt a társadalmi­gazdasági válságkezeléshez, továbbá az, hogy várható elé­gedetlenséget kihasználni tudó lehetséges konkurens szövet­ségese lett. Ugyanakkor az SZDSZ számára a megállapo­dás lehetőség annak bizonyítá­sára, hogy nemcsak élesen kri­tizálni, hanem hatékonyan kormányozni is tud. A két párt egyezsége olyan „játék”, amelyben mindkét fél nyert. A koalíciós megállapodásnak persze számos buktatója is van. Mindenekelőtt az, hogy a két párt frakciója fegyelmezet­ten betartja-e négy éven át — minden esetleges külső nyo­más és elégedetlenség elle­nére — a szavazási fegyelmet, biztosítva ezzel a kormány mű­ködőképességét. A szociálliberális koalíció nem azzal bukna meg igazán, ha a négyéves parlamenti idő­szakot esetleg nem tudná kitöl­teni, hanem azzal, ha nem vé­gezné el válságkezelési felada­tát, hiszen erre a sajátos fel­adatra hozták létre. Ha tehát e történelmi feladat megoldása későbbre tolódna, a koalíció akkor is bukottnak tekinthető, ha négy évig simán a hatalom­ban marad és a két résztvevő párt képes lesz jól együttmű­ködni a kormányzásban. A mandátumok 72 százalé­kát átfogó koalíciónak csak ak­kor van értelme egy versengő pártrendszerben, ha a koalíciós kormány rendkívüli feladatra vállalkozik, s ez a gazdasági­társadalmi válság eredményes kezelése. Ez lesz az_ igazi pró­batétele. Ágh Attila Vendég falva — Somogybán (1.) A Honban mindenki otthon van Az ispotályos kolostor emléke — Tizenegyezret érő „krajcáros” — Az a bárány medve volt A restaurált korpusz a gyűjtemény legbecsesebb da­rabja (Kovács Tibor felvétele) Hon — így nevezik egysze­rűen a mesztegnyőiek a hajdani elemi iskolából, tanítólakásból kialakított faluházat, ahova sű­rűn járnak el a helybeliek és a vendégek is. Itt van a gyermek­kortól a felnőttkorba kísérő ha­gyományőrzés eleven köz­pontja, továbbá a helytörténeti gyűjtemény, ugyanakkor a me­gyei honismereti mozgalom olyan fellegvára, amelybe a ha- tárontúli magyarság hagyomá­nyőrző fiataljai, szakkörvezetői hűségesen elzarándokolnak, évente egyszer legalább. Ám egyre sűrűbben kopogtatnak a program, s látnivaló reményé­ben a falusi turizmus jegyében érkező német, holland vendé­gek is. Az intézmény vezetője, a faluház háziasszonya Kö- vesdi Tiborné pedig kapkodja a fejét, pörgeti a szót, szervez és tájékoztat, lelkes és lelkesít. Mondja, hogy a Honra ke­reszteléssel a honismeretet rö­vidítették le az itteniek, ámbár a különböző gyűjtő, feldolgozó, majd jeles alkalmakkor bemu­tatkozó csoportok nemhogy rö­vidülnének, inkább gazdagod­nak ismeretekben. Am a nép­rajz, a természetszeretet, a tár­gyakban — szokásokban ele­ven folklór fényében vajon nem vész-e ködbe a régi történelmi múlt? Például egy olyan „apró­ság” amely Mesztegnyőt is érin­tette. 1800-ban, amikor királyi rendeletre a Nemes és Tekinte­tes Somogy Vármegye is fen­nen meghirdette a nemesi felke­lést Napóleon ellen, a közeli Tapsonyban a kötéllel fogdosott gyalogosok fellázadtak. A ma­gyar tiszteket hagyták megug- rani, ám a kísérő osztrák vasa­soknak már nem volt kegyelem. Egy sebesültet a tapsonyiak ide hoztak, a mesztegnyői ispo­tályba. Nagyot néz erre a házi­asszony, mondván: ő ezt nem tudta. Am a mesztegnyői histó­riában mégsem lehet sarokba szorítani. Ugyanis gyorsan ki­derül: csak azt nem tudta, hogy akkor egyet ide hoztak. Mert egy történészprofesszor ala­posságával, a kutató szenvedé­lyével rögtönöz előadást arról, hogy a kolostort — a kegyúr jo- gán-jussán Hunyady gróf épí­tette, s ferenceseket hívott. A szerzetesi élet úgyszólván ter­mészetes része volt a gyógyító tudomány, s erre a mindenna­pokban, főleg hadak járásakor nagy szükség volt, különöskép­pen a kolerajárványok idején. Ám a kegyúri jog — ha már egyszer a jogot hozta szóba —, itt sem járt pörösködés nélkül. Először a nagyszakácsi do­monkosok vádaskodtak terület elvétel miatt a gróf ellen, de eredménytelenül. II. József rendeket feloszlató rendeletével szemben viszont a gróf maradt tehetetlen. A Helytartó Tanács­tól később is hiába perelték az elvitt kegytárgyakat, viszont a gyógyítás ittmaradt. Majd irgal­mas apácák jöttek, akik nem­csak gyógyítottak, hanem taní­tottak is. A füvekben, népi gyógymódokban jártas Felicitás nővér jótékonyságát még ma is idézik az öregebbek. Mindezek jóval bővebb elő­adását jegyezgetve én is nézek nagyokat. Kövesdi Tiborné pe­dig mintha revansot akarna venni: ha a tisztelt okoskodó vendéget a tizenhetedik, tizen­nyolcadik század érdekli, hát tud ő olyant is mutatni, melyre múzeumok is fenik a fogukat. Márpedig hiába, mert azok Mesztegnyén maradnak! De miért „mesztegnyézik”? Azért, mert ez a falu eredeti neve! Egy közigazgatási elírás nyomán vált Mesztegnyővé, ám lássam: itt az egykori krajcáros bélyeg másolata, rajta a postabé­lyegző: Mesztegnye. Akinek ilyen van, annak az, a filatéliai árfolyam szerint, ma tizen­egyezer forintot ér. A magyarázat szövőszékek, hímestojások, hímzések, haj­dani konyhai, szobai bútorok között hangzik. S a mások számára oly értékes butéliák, szövések, még a hetyke pará­déskocsis dolmány is — mintha irigyen figyelnék a két ritkasá­got. Az egyik egy mázas „kups- indő” — amit az utolsó medvés ház lebontása után hoztak ide. Igaz, többször is bárányosnak mondták az élén látható állatfe­jet, mert ez kegyesebben hang­zott, mint a pogány világra em­lékeztető medvefej. Pedig való­jában annak készült, s azért, hogy mindenféle dögvésztől óvja a ház lakóit, jószágait. A fényes állatszemek több mint három évszázadon át vigyázták az ittenieket. S vigyázta az a megkínzott Krisztus arc és te­kintet is, amely a 17. századba visz vissza. A festett fakorpusz a kereszttöredékkel a földből került elő. Szépen restaurálták, s a festés alapján hitelesíthető, hogy a környéken letelepedő német családok készítették. A múltidézésnek harsány gyermekzsivaj vet véget. Meg­érkeztek a déli vonattal egy fő­városi ökumenikus iskola diák­jai. Egy újabb vendégcsoport — vendégfalvára. A régi feszület gyorsan a helyére kerül: a ke­resztfa alatti rozsdás orosz és német rohamsisakra vigyáz — immár örök békességben. A Honban leltek ezek is otthonra. Mesztegnyő a hívatlan vendé­gek „látogatására” is emlékezik — ma már csendes kegyelettel. (Folytatjuk.) Tröszt Tibor

Next

/
Thumbnails
Contents