Somogyi Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-177. szám)
1994-07-23 / 172. szám
24 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1994. július 23., szombat Elődök mestersége, utódok művészete A fazekas éber álmai A hatodik és a hetedik generáció; Tamás Mária és Tamás László Kovács Tibor felvétele Beteljesült vágyak és asszonyi ábrándok A szerencsés színésznő Béres Ilona a boldog házasságról, a „deszkák” gyógyító erejéről, a szerepekről és a nyelvi tűréshatárokról Tamás László népi iparművész, aki nem restellj azt sem, ha csupán tanult mestersége szerint fazekasnak titulálják, éber álmú ember. Amúgy jó alvó, ám lefekvéskor mégis kezeügyében tartja a vázlatfüzetet meg a ceruzát. Ha szavai szerint „piszkálni kezdené” valamely korsó, tál vagy tányér ötlete a fantáziáját, papírra „teszi” azonnal. Addig nem nyugodhat. Noha nyugodhatna akár a babérain is, hiszen az iparművész cím mellett kitüntetések, elismerések birtokosa. Nemcsak egyéni sikerekre tekinthet vissza, hanem a kaposvári agyagipari szövetkezet múltjára is. Amelynek nem egyszerűen alapítója, vezető embere volt, hanem tanítványok nevelője, mesterségért perlekedő, olykor dohogó, olykor ösztönző lelkiismerete is. Talán a vérében van, s eredeztethető ama nevezetes elődtől, aki a 18. században az erdélyi Csíkból Kalocsára költözött. Amikor 1936-ban Tamás László a nagybátyja szekszárdi műhelyében inasnak állt, ez egyúttal azt is jelentette, hogy személyében a hatodik generáció kezdett a korongozáshoz. No, meg ahhoz, ami e mesterdinasztia öröksége, s az agyag kiásásától a portéka piacra, vásárra viteléig tart. Igaz, jó ideje már, hogy a piac „kopogtat” a tágas Komárom utcai portán, s a vevőknek rendszerint a lánya nyit ajtót. Ámbár ez is képletesen értendő, mert Tamás Mária eszerint hetedik generációs fazekas, a Folkartnak szállít Budapestre. Dohog is apja az idegen elnevezésen, de hát — mint mondja — ilyen világot élünk. A fontos az, hogy van vevő, ámbár mindkettejük szerint az örömben üröm, hogy a külföldi érdeklődést meg sem közelíti a hazai. Pedig Mária apjával egyetértésben vallja, hogy a Kaposváron honosított sárközi és habán kerámiák nem csupán vitrinbe kívánkozó, szemnek szóló dísztárgyak. A művészi igény és a használhatóság, az esztétikum és a célszerűség nem zárják ki egymást. Érdekes, ahogy azonosan állítják: a fazekasmesterséget tudni, tisztelni kell, de úgy, hogy ne kösse gúzsba sem a kezet, sem a képzeletet. Itt is igaz, hogy korlátok között válik el a mester. Tamás Mária is az. Cím szerint is mestere a népművészetnek. Kérdeztem is apját, mire gondolt, mit érzett, mikor leányának átadták a megtisztelő kitüntetést. Kissé megütközve hallottam, hogy ő bizony ott sem volt. Élég volt addig ott lennie, amíg Mária a szövetkezetben megtanulta a szakmát, meg amíg közbe kellett szólni, ha valamit nem jól csinál. Amióta jegyzett alkotó ő is, kihallható beszélgetésükből, hogy inkább amolyan „kollégaként” osztoznak a műhelyen. Mert ha nem is piacra, de Tamás László most is dolgozik. Azt tiszteletben tartja, hogy lánya kedvére röpteti a fantáziáját a számára hagyományosan kedves habánban és sárközi kerámiákban, ám ő pár éve másra adta a fejét. Mint annak idején, amikor a török eredetű sárközi mellett megpróbálta a svájci eredetű habánok mesterségét is. Legutóbb pedig a Zsolnay-ti- tok hozta lázba, s a nyugdíjban sem hagyja nyugodni.Kemencét épített hozzá (ha jól jegyeztem, a hatodikat életében), újfajta vegyszerekkel próbálkozott, s minden kísérletét pontosan, pedánsan naplóban rögzítette. Ha szakember lennék, bizony, szájtátva hallgatnám az eozin vagy a lüszterezés technikájának meglelt és felfedett titkait, amelyeket szívesen megoszt kollégáival is. így bizony csak a csodálkozás marad a polcon sorakozó, csillogó, fémes-fényes bronzba vagy opálba játszó, kecses díszítésű vázák láttán. Amelyeket egy katalógus szerint nemcsak a mostani közös szántódi kiállításon csodálhat meg a közönség, hanem nemrégiben megcsodált a tengerentúl, Amerikában is. Apa és lánya egyébként nem tartják számon a tárlataikat. A szakma természete szerint az a fontos, hogy kelendő legyen az áru és jöjjön a jó vevő'.! Hogy az milyen? Tamás László azt tanulta eleitől, hogy a jó vevő nem csomagoltatja papírba sem tálat, sem a fazekat. Büszkén mutatja inkább, hogy széphez jutott. Tröszt Tibor Aki visszalapozza az évkönyveket, talán el sem hiszi: a Színház- és Filmművészeti Főiskolán három évtizeddel ezelőtt diplomázott az az osztály, amelynek tablóján ott van — sok, ma már ismert osztálytárs között — egy sugárzóan vonzó kislány: Béres Ilona. Azóta a színészvilág hazai élvonalában „bérelt” helye van: Já- szai-díj, érdemes-művészi cím, s ami alighanem ennél is több: országos ismertség és népszerűség. Amikor az öltözőben beszélgetünk, arca, frizurája már Warrennéé — a mosoly, a csevegés sokféle témája még a hétköznapi pesti asszonyé, aki ugyanúgy örül, bánkódik, ábrándozik vagy bosszankodik, mint sok ezer társa... — Ha most lenne egy varázsszőnyege, hova utazna rajta? — Nem túl messzire. Mondjuk, a színpadra — már ha odaengednek... Vagy a tengerpartra, ahol meleg van, süt a nap. De talán legelőbb is: haza, az otthonomba. — Akinek ilyen könnyű beteljesíteni a vágyait, az boldog ember lehet... — Valahogy így is van. Otthon érzem legjobban magam, aminek egyszerű a titka: boldog házasságban élek. Huszonegy éve tart ez a kapcsolat, és nem titkolom: még mindig vele a legjobb, a legszóra- koztatóbb, a legpihentetőbb az együttlét. Sajnos, nincs gyerekünk... — A pályán eltöltött évek nem koptatták meg a színpad varázsát? — Úgy látszik, ebben is hűséges típus vagyok: nem múlik a szerelem... Előfordul velem — biztos, sok kolléga is megélte, megéli ugyanezt —, hogy úgy érzem: ezer bajom van, ez fáj, az fáj, ilyen állapotban képtelen vagyok színpadra lépni. Aztán persze mégis képes vagyok, és amikor kezdődik a játék, észre sem veszem, hogy bármi fájna, megszűnnek a gon- dok-bajok. A világot jelentő deszkáknak csodás gyógyhatásúk van! — Minden színpad, minden szerep ilyen hatásos orvosság? — Azt nem merném mondani. De az utóbbi években szerencsém volt, mert szerettem a figurákat, amelyeket alakítottam. Fiatalon belekóstoltam a „futószalag-szerepekbe”, a havonkénti harminc fellépésbe, a bulizásba, a „nagy életbe”. Akkor örömte- lenné vált a színpadi munka. Most? A Cseresznyéskert Ra- nyevszkaja szerepét imádtam. A Tóték Mariskája remek karakter-feladat volt, a Warrenné is ott van a szívem csücskében. A sors — és Bálint András — összehozott egy fiatalemberrel, a Nyíregyházán rendező Zsótér Sándorral. Amikor először találkoztunk, már tudtam: nekem együtt kell dolgoznom vele... A darab szövegét csak az olvasópróbán ismertem meg. Amikor Sándor befejezte a felolvasást, belémvillant: veszem a kalapom, és megyek; a darab vaskos, obszcén nyelvezete túl van a tűréshatáromon... Ma már örülök, hogy utóbb mégis vállaltam: nagyszerű volt a munka Kulkával, Takács Katival, Görög Lászlóval. S hogy borzasztóan „érdes” a szöveg? Berzenkedhet ellene az ember, a nő... de végül is az életnek vannak ilyen szegmentjei is. Különben a bemutatón nagy siker volt; a kollégáktól meg aranyos kis ajándék- tárgyakat, leveleket is kaptam. Szóval csupa nagy öröm ért. — Akkor most az újságíró egy boldog művésznővel, boldog asszonnyal készített interjút? — Nem tiltakozom... Sokat kínlódtam az életben, a kapcsolatokban, a szakmában, de most elégedett vagyok. Jóban vagyok önmagámmal. Virág Katalin A fiatal Béres Ilona — mint Tímea — Az aranyember egyik jelenetében Szabó Ernővel és Csorba Andrással Fejében volt a testvére A somogytarnócai fiú, Balogh Zsolt 17 éven át nem is gondolt arra, hogy „van” egy ikertestvére. Sőt szülei sem sejtették, mígnem az ipari tanuló hősünk rosszul lett, kórházba került és megoperálták. A diónyi daganat jóindulatú volt, csak amit a burokban találtak az volt döbbenetes. No nem a kaposvári Kaposi Mór Megyei Kórház idegsebész főorvosának, dr. Kopa Jánosnak, ő már találkozott hasonló esettel. A horroriszti- kus történeten talán leginkább az édesanya lepődött meg. — Barcson az ipari iskolába járok, ács szakmunkásnak tanulok. Március 25-én dolgoztunk a közeli halastónál, innen úgy 8 kilométerre lehet, az erdő mellett. Egy nagyon nehéz, egy mázsa körüli farönköt emeltem meg, elvittem egy darabig, és amikor mentem volna vissza a másikért, akkor anyu mondta — mert ő is ott volt —, hogy összeestem, és mintegy negyedóráig tartó rosszullét jött rám. Nem tudtam magamról, elvesztettem az eszméletemet, meg ilyesmi. — Gondolom, hogy nagyon nagy volt az aggodalom mikor rosszul lett Zsolt! — Természetesen. Soha nem volt beteg, meg fizikailag fejlett, szép, nagy gyerek, és egyáltalán nem természetes körülmények között történt a rosszullét. Tehetetlenek voltunk, hatalmas nagy volt az ijedtség. — Látom, hogy még mindig beleremeg. — Iszonyat volt látni. Nem kapott levegőt, a színe megváltozott. Szederjes, lila színű volt a gyerek, rángatózott. — Odajött értem két mentős, de nem a mentőautó, hanem a nagybátyám hozta oda őket traktorral, mert mentővel nem tudtak volna kijönni. Utána vittek Nagyatádra a kórházba és ott végezték el az orvosi vizsgálatokat. Majd utána kellett mennem Toponárra röntgenvizsgálatra, és az állapította meg, hogy cisztám van. — A műtétet megelőzően megbeszéltük a kezelőorvosával — ő Inge László adjunktus —, hogy a műtét után azonnal bemehetek az intenzív osztályra, és az ébredésnél ott lehetek. Természetesen az operáció után azonnal fölkerestem az orvost és érdeklődtem a műtétről, ekkor mesélte el azt, hogy ártalmatlan volt, nem veszélyes a későbbiekben sem és, hogy ez egy ikertestvér. Az egyik petesejt magába fogadta valami módon a másikat, és ez a fejlődés során éppen a halántéklebeny környékén telepedett meg. , — En azt hiszem, hogy So- mogytarnócán még nagyon sokáig azt fogják mondani, hogy Balogh Zsolt 17 éves koráig az ikertestvérét hordta a fejében. Orvosilag azonban pontosan milyen problémával kellett szembenézniük, amikor a műtétet végrehajtották rajta? A Somogy megyei kórház osztályvezető főorvosa, aki a műtétet végezte: dr. Kopa János: — Ez egy ritkaságszámba menő daganat volt, tulajdonképpen egy csíraszórásból származó térfoglalás volt a koponyán belül. — Ezt hogyha lefordítaná? — Olyan volt a daganat felépítése, hogy nem teljesen kifejlett megtermékenyült csírasejtek okozták ezt a térfoglalást, ami le volt tolódva a koponyán belül, illetőleg az agyállomány közelében. — Amikor ezt a daganatot megvizsgálták, akkor mit láttak benne? — Amikor a daganatnak a tokját megnyitottuk, mert végül is ez a kemény agyhártya kettőzetében helyezkedett el, akkor már feltűnt, hogy mésztartalmú dolgok vannak benne és eléggé furcsa a szövet. De akkor, amikor előkerült a csontdarabka —, ami inkább mészdarabocskának felel meg, előkerültek zsíros anyagok meg szőrszálak, már tisztában voltunk vele nyilván, hogy milyen daganatról lehet szó és ennek megfelelően végeztük el aztán a teljes eltávolítását. — Mekkora volt ez? — Körülbelül jó zöld dió- nyira tehető vagy kis tojásnyi a daganat nagysága, és ezt teljes egészében el is lehetett távolítani. — Június 5-én végezték a műtétet és már odahaza van, nagyon jól érzi magát. Ez természetes állapot? — Ez egy agyállományon kívüli daganat volt, amit úgy lehetett eltávolítani, hogy az agyat nem kellett sérteni tulajdonképpen. Ennek megfelelően a beteg is jól volt. Lehetett sejteni műtét előtt, hogy itt egy jóindulatú daganat az, ami eltávolításra kell kerüljön, de ezt a későbbiekben a szövettani vizsgálat is alátámasztotta. — Zsolt, mire gondolt, amikor meghallotta az édesanyjától a hírt? — Hát, csodálkoztam, meg kell hagyni. Először úgy hatott rám, mint egy horrorfilm, de végül is utána elfogadtam, vagy inkább beletörődtem. — Megváltozott valami azóta az életében? — Ha őszintén fogalmazok, akkor meg. Nagyon komolytalan voltam a műtétig, és nem tudom, most mi az oka, komoly lettem és tudok beszélgetni mindenkivel, mindenről. Kicsit most vicces lesz, de a játékteremben a gépeken mindig fölhúzom magam, ideges leszek tőlük, és most ez sincs. Nyugodtan játszom és ebben veszem észre. — Nyugodtabb, megfontoltabb lett? — Igen. De emellett még nagyon vidám is. Ha valaki elsüt egy poént, én vagyok az első, aki nevetek rajta. (A riportot Hangyái János készítette és a Somogy Rádió Tükör című magazinjában tegnap hangzott el)
