Somogyi Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-177. szám)

1994-07-09 / 160. szám

24 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1994. július 9., szombat Emberek a végtelenbe futó sínpályák vonzásában A 44. vasutasnapon nem­csak az aktuális problémákról faggattuk a kaposvári állo­másfőnökség dolgozóit, első­ként az állomásfőnököt. Amíg Máyer József éppen a vas­utasnapi beszéd kifundálását szerette volna áttestálni valaki másra, addig alkalmam nyílt Gróf Széchenyi István falra ki­függesztett, „elavult” javasla­tát elolvasni a magyar közle­kedés rendezésérül: „csak a vasút képes gyors, szakadat­lan, s olcsó összeköttetést szerezni”. — Azóta egy kissé megvál­toztak a dolgok — kommen­tálja a legnagyobb magyar gondolatát az állomásfő­nök. Máyer József 1956-ban, „a gőzösvilágban” lépett be első munkahelyére, a Magyar Ál­lamvasutakhoz, ahol vonatfé­kezőként és távírászként kezdte a pályát, Gyékénye­sen. Aztán, ahogy az a vas­utasok nagykönyvében írva vagyon, úgy lépkedett előre a szamárlétrán. Sok-sok vas­utasnapot megélt. — A „vasút az mindig lesz”, így aki megbecsüli munkahe­lyét, azt a vasút is megbecsüli — állítja. A vasút az első munkahe­lye Kispéter Sándornak is. A dombóvári vontatási főnökség kaposvári részlegvezetője éppen a 25. évét „töltötte be” a vasútnál. Ő sem titkolja, hogy gőzmozdonyfűtőként és -vezetőként kezdte. — Sőt, ma is szeretek ki­menni a vonalra ellenőrizni, mert akkor mindig vezethetek egy kicsit — mondta. S hogy megbánta-e a vasútnál lehú­zott negyedszázadot, arra kis hallgatás után nem-mel felel. Kispéter Sándor részlegébe 142-en tartoznak, közülük 96 a mozdonyvezető. Alapbeso­rolásuk, mondjuk 25 év után, havi 168 óra munkával 37 ezer 800 forint. Elhivatott em­berek ők, szeretik a munkáju­kat, tartja a részlegvezető. Igaza lehet. Ifjabb Kovács Já­nos például olyannyira von­zódott e pályához, hogy habár váltókezelő édesapja elle­nezte, és az akkori vezetési koncepció is „új vért, új géne­ket” szeretett volna a szak­mában tudni, mégis moz­donyra ült. A veszélyekről kérdeztem: — Félni, azt nem lehet. Csak számolni a veszéllyel — közel tizenötéves a szakmai tapasztalata. — Kétszer talál­koztam össze fénysorompóba szorult autóval, de csak meg- úsztuk mindannyian. — Egy­szer pedig, egy órával azelőtt, hogy leváltottam volna a tár­samat a BZ-s „Piroskáról”, el­ütötte egy kamion — komoro- dik el a mozdonyvezető arca. Amint neki a veszélyt, úgy a .forgalmistának a felelősséget kell megszokni. Keserű Attila 6 éve irányítja az állomásra érkező személy- és tehervo­natok mozgását. Bármi baj van, őt veszik elő. — Itt nem lehet tévedni — mondja. — Meg kell követelni a szigorú rendet, csak úgy ke­rülhető el a baleset. Ebben nagy szerepe van a vasútforgalmi naplózónak is. Sulmics Sándorné hangját ti­zenkét éve hallhatja, aki vo­natra száll Kaposváron. Előtte egy nagy szövegkönyv, de legtöbbjét már megtanulta kí­vülről, említi meg, és kis tü­relmet kér. „Figyelem! A gyékényesi személyvonat azonnal indul. Kedves utasainknak jó uta­zást kívánunk!” S nemcsak a vasutasna­pon. Balassa Tamás Kutas Lajos mozdonyvezető munka közben Fotó: Király J. Béla Dr. Muzslay István professzor, nyugalmazott tanár István atya Dr. Muzslay István profesz- szor, a leuveni magyar kollé­gium igazgatója, a Leuveni Ka­tolikus Egyetem nyugalmazott tanára. — Professzor úr, tapaszta­lom, hogy azok a lakók is At­yának szólítják, akik nem gyakorolják a vallást. Úgy érzem, hogy a szó jelentés- tartalma az idők során kiszé­lesedett. — 1948-ban hagytam el Ma­gyarországot, hogy teológiai tanulmányaimat Hollandiában folytassam. Pappá szentelé­sem után a tilburgi egyetemen szereztem gazdaság- és tár­sadalomtudományi doktorá­tust. A holland jezsuita tarto­mányi főnök Indonéziába sze­retett volna küldeni főiskolai tanárnak. 1955 nyarán ta­nácsot kértem egy Leuvenben élő, magyar jezsuita atyától: mit tegyek? Válasza elgondol­kodtató volt: „A Jóisten ma­gyarnak teremtett! Nem talál­nál-e olyan tevékenységet, amivel a magyarságot szolgál­hatod?” A sors különös véletlent pro­dukált, amely meghatározta életem további menetét. Az ut­cán találkoztam egy szinte tel­jesen lerongyolódott magyar fiatallal, aki élelmet kért. Ter­mészetesen nem tagadhattam meg tőle a segítséget, és ha­marosan 12 magyar fiatal számára szerveztem meg az ennivaló biztosítását. Ezeknek aztán apjuk, anyjuk lettem egyszemélyben. — Nem utazott Indonézi­ába? — Nem. Feladatomat módo­sítottam, sőt a történelem köz­beszólt. 1956 december elején már 95, Magyarországról me­nekült diák elhelyezéséről kel­lett gondoskodni. Ebben a ne­héz munkában részt vettek azok a már 1948-ban kimene­kült diákok — szám szerint ti- zenketten —, akiknek az ott­honi keresztény és katolikus mozgalomban végzett munká­juk miatt kellett hazájukat el­hagyni. Ezek a fiatalok az itteni magyar diákság jó hírnevét alapozták meg, hiszen közülük 6 egyetemi tanár került ki. Lámfalussy Sándor, aki szintén leuveni diák volt, számos ve­zető pozíciót töltött be a belgi­umi bankéletben, jelenleg az Európa Közösség Központi Bankjának elnöke, akit a nem­régiben elhunyt Balduin király, munkássága elismeréseként bárói rangra emelt. A forradalom után, 1957 nyarán, ismét menekült hul­lámmal kellett számolnunk. Kevesen tudják, de tény, hogy a forradalom ideje alatt aktív tevékenységet kifejtő diákság nem csupán Nyugat felé me­nekülhetett, hanem Dél felé is. Tito Jugoszláviája fejkvótában részesült az átmeneti menedék biztosításáért. Egyetemeinkről, így Leuvenből is, küldöttségek érkeztek Jugoszláviába, a me­nekülttáborokba. Tevékenysé­gük eredményeképpen a Liege mellett elhelyezett, mintegy 100 menekült egyetemista kö­zül, a legtöbben Leuvent vá­lasztották. Leuvenben a lakáskérdés megoldására az egyetem rek­tora ideiglenesen a magyar di­ákok rendelkezésére bocsá­totta a Collégium Falconis épü­letét. Az épület lakhatóvá té­tele, és berendezése mintegy 800 ezer belga frankba került. Ebben az épületben kapott el­helyezést 145 magyar diák, míg a többiek belga családok­nál maradtak. Az egész diák- közösség étkezési lehetősé­get, kápolnát, könyvtárat, olva­sótermet, kulturális képzést kapott 1957 tavaszától 1960 októberig. Az intézmény ebben az időben vette fel a Collégium Hungaricum Lovaniense nevet. — Mindez nem kevés szer­vezőmunkát igényelt. — Valóban. Ám, ahogy a szervezőmunka első eredmé­nyei mutatkoztak, új gondok, problémák merültek fel. Sokáig tartott, míg a magyar diákság visszanyerte lelki egyensúlyát, alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, megfelelt az egyetemi tanulmányi követel­ményeknek. Ennek könnyíté­sére vezetésemmel egy bizott­ság alakult, amelynek javasla­tot kellett tenni az egyetemi felvételre. Az első tanévben a hallgatók úgynevezett szabad diák státust kaptak, és ameny- nyiben sikerrel vették az aka­dályokat, a második évtől ren­des diákká válhattak. Az 1957- 58-as tanévben beiratkozott 164 magyar diákból 112 szer­zet diplomát. Ne tűnjön sze­rénytelenségnek, de nagy szükségük volt arra az atyai segítségre, amelyről a koráb­biakban már szólottunk. Szá­mos esetben családpótló sze­repre kellett vállalkoznom. Amikor az első, kiröppenő ge­neráció házasodott, többen ta­lálták magukat szemben a belga családok az idegenke­désével. A személyes közre­működésen túl, házasság ese­tén, 15 ezer frankkal támogat­tam több magyar fiatalt, ami abban az időben nem csekély összeg volt. — Meddig tartott a Magyar Kollégiumban ez a hőskor? — A 60-as évek közepén kellett tevékenységünk célját újra fogalmazni. Az 1945 után kivándoroltak legtöbb esetben feledni akartak, az otthon tör­ténteket csupán rossz álomnak tekintették. Mindvégig határo­zott törekvésük, hogy gyerme­keiknek jobb sorsot tudjanak biztosítani, mint nekik volt. A káros hatások a nyelvhaszná­latban mutatkoztak meg. A magyarság- és sorsközösség tudat ápolásához nem elég csupán a nyelv! Ha a nyelv nem a nemzeti kultúra hordo­zója, hanem csak kommuniká­ciós eszköz (esetleg csakis otthon, a családi körben), a fo­galmi képalkotás már nem ma­gyarul történik. A gyermekeket az iskolában az is kellemetlen hatásként érhette, hogy ma­gyarságukat felvállalva, ki­sebbségbe szorultak. A szülők saját gondjaiktól akarták kí­mélni gyermekeiket: az ő integ­rálódásuk az új társadalomba soha nem lehetett tökéletes, magyarság tudatuktól szaba­dulni sosem tudtak. Ezek a je­lenségek fogalmaztatták ve­lünk újjá a kollégium tevékeny­ségének célját. Az itt élő, ma­gyar származású iskoláskorú gyermekek számára kiegészítő képzést biztosítottunk magyar nyelvből és irodalomból, vala­mint magyar történelemből. — Professzor úr, hogyan élte meg a beilleszkedést? — 1951-es pappá szentelé­sem után bennem is felmerült a kérdés: hogyan tovább? Ere­deti szándékomat igyekeztem követni: a keresztény munkás és agrár népmozgalmi munkát. Otthoni elöljáróim akkor már börtönben voltak, számomra Magyarország eltűnt, elsza­kadtam a magyaroktól... A hol­land és a francia nyelv munka­eszközzé vált. Beilleszkedési problémáim nem voltak, pap­ként és tanárként a franko- fon-flamand ellentéteket ma­gamban át tudtam hidalni. Az egyetem szétválása után mindkét részben tanítottam. Mint 1955-ben kiderült, sor­somat ismét a magyarsággal kötöttem össze. Nem volt könnyű az átállás ismét a ma­gyar nyelvre. A szakkifejezé­seket Heller Farkas könyvéből, a Közgazdasági Kislexikonból tanulmányoztam. Számomra az átállás pszichikai problémát nem jelentett. 1970-ben került sor első magyarországi utamra. — Úgy tudom, 1961-ben kinevezték a Leuveni Katoli­kus Egyetem alkalmazott gazdaságtani professzorá­nak. 1962-ben megalapította Leuvenben a Kelet-Európai Kutatóintézetet, húsz éven át irányította a dokumentáció Közép-Európáról című fran­és védencei cia folyóiratot, magyar nyel­vet és irodalmat is tanított az egyetemen... Változatlanul részt vállalt a magyar diák­ság életének irányításából is. — A folyamatosan változó vi­lág ismét a képzési program módosítását követelte. A 60-as években a Vatikán és a ma­gyar kormány megegyezése, az évtized közepétől lehetővé tette a magyarországi fiatal papság továbbképzését Ró­mában és néha Leuvenben is. Paskai László bíboros az évti­zed közepén szinte minden nyáron itt tanult. A magyaror­szági békepapi-mozgalom is szervezett keretek közé igye­kezett szorítani saját papjainak nálunk történő képzését, ám ez a kapcsolat zátonyra futott... A magyar iskolarendek is küldtek a 70-es évek közepétől fiatal szerzeteseket kiegészítő kép­zésre. — 1983-ban, 22 éves tanári munkával a háta mögött nyugdíjaztatta magát, és is­mét fölvállalta a Magyar Kol­légium vezetését, úgy tudom azzal a szándékkal, hogy a magyarországi változások nyomán, a fiatal értelmiség lelki, szellemi és tudomá­nyos továbbképzését bizto­sítsa. — A Katolikus Egyetem szel­lemi és anyagi támogatásával lehetővé vált, hogy a magyar katolikus iskolák volt növendé­keinek az egyetem különböző intézeteiben posztgraduális képzést biztosítsuk. Az egye­tem maga minden évben 10 személy számára biztosított egyenként három hónapos ösztöndíjat. így a 80-as évek közepétől ismét a civil vonal erősödött. A három hónapos egyetemi ösztöndíjakat két év­vel ezelőtt felváltotta az Európa Unió „Tempus”-programja, amely igen széles skálájú lehe­tőségeket biztosít a sikeres pá­lyázók számára. Jómagam minden évben egy hónapos ösztöndíjat biztosítok tíz fiatal értelmiségi számára, akiknek munkatervét előzetesen meg­ismerem, illetve személyes be­szélgetésen tisztázzuk a rész­leteket. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi képzési forma a mos­tani viszonyok között ideális, hiszen az ide érkező felnőtt emberek lelkileg és szakmailag felkészültek, tudják, hogy miért jönnek, és munkájukat azzal a felelősséggel végzik, hogy be­csületet szerezzenek a jelen­tős múlttal rendelkező mozga­lomnak. Szokássá vált, hogy minden évben, magyarországi látogatásaim alkalmával, a régi leuveni diákjaimmal (106) ösz- szejövetelen találkozunk. Leg­utóbb 75-en jöttek el, és igazán jó hangulatú volt az együttlét. — A Magyar Kollégium működésének feltételeit kik teremtik meg? — Nagyon érdekes és sok­rétű munka ez. Ismét a kezde­tekhez kell visszanyúlni. A há­ború után a Nyugaton élő ma­gyar jezsuita provincia mege­rősödött. Ez annak köszön­hető, hogy 1949 tavaszától az 50-es évek elejéig mintegy 60 jezsuita kispapot sikerült ka­landos úton kiszöktetnünk, megmentve őket az üldöztetés, börtön elől. A Keleti Pályaud­varról induló szerelvények há­lókocsijainak alján, az akkumu­látor ládában egy ember elrej­tőzésére alkalmas hely volt... Őket Linzben várták, hogy to­vább segítsék, és biztosítsák a lehetőséget a további tanu­lásra. Mostanra ők rendünk de­rékhadává váltak, és nem csu­pán anyagi támogatásuk jelen­tős, hanem a 90-es évek elejé­től Magyarországra való visz- szatérésük az otthoni munkát is erősíti. 1957-ben az egyetem taná­rai vezetésem alatt alapítványt hoztak létre, mely belga jogi személyiséggé vált. Az alapít­ványi tevékenység jelentős publicitást kapott. Az utolsó 3-4 évben, főleg a luxemburgi her­cegségből érkeztek támogatá­sok. A Habsburg ház fiai leu­veni diákok voltak. Félix her­cegnek, Zita királyné fivérének jó példáját 200 luxemburgi kö­vette. Az 1800 belga tagság minimális tagdíjat fizet, de a támogatás összege eléri az évenkénti 2 000 000 belga frankot. Az Európa Unió „Tem- pus”-programjából származó bevételekkel együtt ezekből az összegekből fedezzük a ház minden felmerülő költségét, va­lamint az ösztöndíjakat. * * * Az év elején II. János Pál pápa a nemrégiben megalakult Társadalomtudományok Pápai Akadémiájának tagjává ne­vezte ki Muzslay Istvánt. Ez tudományos és egyházi mun­kájának magasfokú elisme­rése, hiszen az akadémiai tag­jainak száma legfeljebb 40. Az eddig kinevezett 31 akadémi­kus közül az egyik magyar: Muzslay István. Török Tamás

Next

/
Thumbnails
Contents