Somogyi Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-177. szám)
1994-07-09 / 160. szám
14 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. július 9., szombat Kaposváron is: rendszerváltás A FINNFÖLDI FENYVESERDŐK ALJÁN Jukka, a faházgyűjtő Skanzen a rengetegben — Szaunából a tengerbe — Megmentett építészeti értékek — Kandalló és villanyradiátor Kandalló, nemcsak a hangulat kedvéért A főzéshez is ért a ház ura — Nincs nálam nagyobb őrült Finnországban — mondta mosolyogva Jukka Lehtonen, az Euraban — Ra- umától 24 km-re — lévő „miniskanzen” tulajdonosa. A napcserzett arcú, ötvenéves férfi szenvedélyes gyűjtő. A régi finn használati és dísztárgyakon kívül faházakat gyűjt. Birodalma a szennai néprajzi gyűjteményre hasonlít, ám az évszázados épületeket, tárlókat óriásfenyők vigyázzák. A földterület egyik oldalát pedig a tenger mossa. — Az első faházat 1965-ben építettem fel, de nem költöztem ide — meséli. — Nyolc éve élek idekint, és semmi pénzért nem laknék a városban. Jukka Lehtonen technikusként keresi a kenyerét egy ra- umai iskolában. Ezermester, mindenhez ért. Ő maga telepíti át a régi, népi faházakat. Felújítja a halálra ítélt épületeket, majd berendezi. S teszi mindezt a maga, és felesége örömére. 1755-ből származik a legrégibb épület. Egykor ruhákat tároltak benne, de magtár is volt. Jukka pedig megmentette, s ha a turisták felkeresik, büszkén mutatja kincsét. A ma „nappaliként” használt faházat 1804-ben építették, s gabonát tároltak benne. Az eredeti, koromfekete, füstös szauna a századfordulóról származik. Gazdája még most is naponta alágyújt a köveknek... Az ősrégi szauna mellett van egy modern, zuhanyzóval felszerelt, úgynevezett szmogszauna. Az ide érkezők kedvükre válogathatnak, melyikben akarnak izzadni. Úszásra pedig ott a tenger. — Én nagyon szegény családból származom — tudom meg a házigazdától. — És felnőttként sem igen ment jól. Kevéske pénzemből jutányosán vehettem meg a házakat, amelyek többségét Poriból vagy a környékről hoztam ide. Amikor felújítottam az első kettőt, már nem volt visszaút. Jelenleg kilenc van, de tovább akarom bővíteni a gyűjteményt. — Más normális ember a bútorait tologatja, ha változtatni akar, az én uram meg a házakat bontja-építi — veti közbe a pedagógusfeleség, Er ja Irpota. — Ha Jukka jobb helyet talál valamelyik háznak, lebontja, s néhány méterrel odébb újraépíti. Vaskos ajtó vezet a nappaliba. Óriáskandalló ontja a meleget. Bár többnyire fával fűte- nek a háziak, a biztonság kedvéért a házigazda villanyradiátort is felszerelt a kétszázéves deszkalapokra. A hosz- szú asztalt gyakran üli körbe a baráti kör. Ilyenkor Jukka sem rest a zongora mellé ülni, hogy eljátssza, elénekelje a legszebb operettrészleteket. Egy pori kórusban énekel, s nem is akárhogy! A közelmúltban jelent meg egy kazettájuk. A sarokban hintaszék, de nemigen van idő a pihenésre. Amikor hazaér a házaspár — két kocsijuk van — rögtön munkához látnak. A férj nemrég épített egy apró csónakházat a stég mellé, a feleség pedig a faházakat takarítja. Meglepően sok trófea fogadja a látogatókat. Az agancsokat, a rénszarvas és marhabőröket lappföldi barátjától kapta Jukka. Erja szerint elkelne vagy tíz tyúk, de addig, amíg férje nem épít egy ólat nekik, nem tudják hova tenni. A háziasszony várja, hogy a „téli ház” komfortosabb legyen. Bár remek a szigetelés, a konyhában minden megvan, ami a modern háztartáshoz kell, s a telefont, a tévét, s a videót sem nélkülözik, jó volna mielőbb kibővíteni, és bizony egy benti WC is kellene már. Hogy mit jelent ez a finn paradicsom a háziaknak? Otthont, életet. — Ez egy olyan hely, ahol nagyon könnyű békében élni, én bármimet odaadnám ezért a birtokért — feleli a férj. — A természet része vagyok. Együtt élek a fákkal, a vízzel, a halakkal. Csak télen nehéz itt a lét. Nyáron hangos a környék, de a zord időben csak ketten vagyunk. És az első bolt öt kilométerre van tőlünk... Kép és szöveg: Lőrincz Sándor Kaposváron a József Attila Könyvesboltban is árusítják Kasza László interjúkötetét Metamorphosis Hungáriáé címmel, amely a rendszerváltásról szól. A szerző így ír interjúinak körülményeiről 'az előszóban: „Annak lesz könnyű dolga, aki hiányzó neveket keres a listán. A megszólaló 26 magyar állampolgár kivételével tízmillióból válogathat. Mindenki fontos lett volna, mindenki tudott volna újat mondani. Nincs két ember, aki egyformán élte meg azt a folyamatot, amely a diktatúrát demokráciává változtatta. Számomra ez az 1993. december és 1994. március között folytatott beszélgetések legfontosabb tapasztalata. Törekvésem ezért csak arra korlátozódott — a szélsőségek kivételével —, hogy megszólaltassam a legfontosabb politikai irányzatok, intézmények, társadalmi szervezetek néhány képviselőjét. Az interjúalanyok között vannak olyanok, akik a rendszerváltás előkészítésében vettek részt, mások megvalósításában, megint mások — a pult mögött vagy a miniszteri székben — a metamorfózis valamennyi szakaszában közreműködtek. Mindenkinek feltűnik, hogy egy név hiányzik: Antall Józsefé. Elvben már az időpontban is megegyeztünk: 1993. december 15. 14 óra. Mindössze hárman nem tettek eleget — különféle okokból — a felkérésnek. Csoóri Sán„Igricek, regösök, lantosok...” címmel énekmondók találkozóját és műsoros estjét rendezik meg hétfőn Békésen. A XVIII. Békés-Tarhosi Zenei Napok alkalmából sorra kerülő népzedor úgy gondolta, hogy még nem jött el az ideje a teljes igazság elmondásának. Le- zsák Sándor nem tudta beleszorítani határidőnaplójába az interjúhoz szükséges két órát. Pálfy G. Istvánnak pedig az MTV alelnöke nem engedélyezte a részvételt. A kötetből arra kap választ az olvasó, hogy a megkérdezettek hogyan látják az eseményeket, azokban játszott szerepüket. Nem volt célom „az” igazság kiderítése. Egyéni, személyes igazságokat teszek asztalra, amelyek segítségével — ha azt szükségesnek tartja — az olvasó is kialakíthatja a sajátját. A műfaj természetéből adódóan rengeteg kérdés merül fel. Mégsem lehet kizárni bizonyos esetekben a hiányérzetet, amelyet egy-egy kérdés elmaradása okoz. Gyarlóságomon túl ennek az is oka lehet, hogy azt a témát másik interjúalannyal vitattam meg. A hiányérzet tehát a továbbolvasás órán mérséklődhet.” A kötetnek, amelyben megszólal többek között Sólyom László alkotmánybíró, Pozs- gay Imre, Orbán Viktor, Horn Gyula, Pető Iván, Konrád György, Mester Ákos, Frenkl Róbert és Bulányi György is — két somogyi interjúalanya van: Gyenesei István, a megyei közgyűlés elnöke és Kercza Imre, a Somogyi Hírlap főszerkesztője. A kötetet a Századvég Kiadó adta ki. nei-népköltészeti rendezvényen Kobzos Kis Tamás, Kuncz László és L. Kecskés András, valamint Bánffy György színművész és a Békés Banda népzenei együttes lép közönség elé. Igricek békési estje Bal-csapáson hajózva A nap szikrázó korongja néha előbukkant a rongyos felhők hasadékain, ilyenkor kiderült a világ. Táncolt a fény a habos hullámtarajokon, és megvillantak a fehér sirályok, amint egy szárnycsapással irányt változtatva hagyták magukat sodródni a levegő áramlattal. Északnyugati szél fújt. A pöffök beledagadtak a grosvi- torlába, döntögették a hajót. Ézsiás a kopkit oldalának támasztva lábát, kiülte a hajót. Jobbjában a kormánylapát rúdja feszült, élesbe tartva a vitorlást, baljában a nagyvitorla kötele, s engedett rá amikor a bum már szinte a vizet seperte. Szeretett egyedül lenni a vízen, megküzdeni a túlpartért, végül szövetséget kötve a széllel. Figyelni a jelzőt, s azt a távoli pontot, ahová igyekezett. Útrakelni és menni, mindig újabb cél felé maga mögött hagyva a múltat. Ez a menekülés talán sosem ér véget, mert ott loholnak utána az emlékek, s hiába igyekszik, beérik... Visszanézett. Győrök távolodott. Pár ember lézengett a mólón, még nem kezdődött el a szezon. A nádas előtti stégek üresek, egy-két madár tollászkodott rajtuk, nagy fehér nyomokat hagyva maguk után. A vízen a habot csíkokba fújta a szél, hínár és nádtöredékeket hintáztatott. Arrább valami szürkeség bukkant fel két hullám közül, s ahogy közelebb ért látta, egy nagy harcsa van hanyatt fordulva, csak puffadt hasa látszik ki a vízből. Élettelenül sodródott utolsó útján, s felette, kíváncsi élescsőrű madarak. A szél erősödött, feltűnt Szigliget. Tudta, hogy itt a csőben, ahogy ezt a széljárta részt szokás nevezni, jól meg kell markolnia a kötelet. Aztán meggondolta magát, miért szenvedjen. Szélbe fordult, s kioldotta a fokvitorla szárát, s a roller felcsavarta a vásznat, így, csak a nagyvitorlával, sokkal egyszerűbb. Amint visszaült helyére és befogta a szelet, tekintete az árbóc melletti részre esett. S ekkor újra ott látta Griselt, amint a merevítőbe kapaszkodva a rúdnak támaszkodik vállával, néz előre. Fehér trikóját lobogtatja a szél, mellének íve rezdül a mozdulatokra. A fröccsöktől combja fénylik a napsütésben, s talpát másik lábfejére téve, arcát a szélbe tartja. Szeme hunyva, szája körül titokzatos mosoly. Oly tisztán látta a lányt, hogy akár meg is érinthette volna és akkor a látomás biztosan életre kel. De nem akarta. Újra élőről kezdeni, aminek csak egy lehet a vége, hisz lassan túl van rajta. Már tud rágondolni anélkül, hogy a gyomra összeugorna. A hogy nézte a kibontakozó hegyet, tetején a várrommal, eszébe jutottak a nyarak. Mi űzte őket ide minden évben legalább egyszer, hogy egymást átöleljék a sekély, langyos, iszapos vízben. Mint ahogy a pisztrángok igyekeznek egy helyre ívni, úgy keresték fel minden évben a strand melletti nádas keskeny utcáit. Aztán fel a hegyre, s mindig megtalálták a dűlőt s annak rejtekét, ahol ölelkezésük közben hátukon táncolt a napfény. — Melyik házat vegyem meg neked? — hallotta Grisel évődését. — Aztán élünk majd ott boldogan, ki találna itt ránk... — s nevettek, mint a csíntevő gyerekek. Üres lenne már az a ház — gondolta Ézsiás. Napról napra fögyott Grisel arcáról a mosoly. Mikor okát kérdezte, elutasította. — Ugyan hagyd, ha téged naponta nem ölel meg az ember, már azt hiszed.... D örrent az ég. Felnézett. Egy gépmadár ezüstös teste száguldott tova, kon- denzcsíkot húzva fúrta át magát a felhőgomolyagokon. A viharjelző sárga fénye a strandtetőn félpercenként villant a távolban, s itt a csőben lecsapott a szélroham. Sivítot- tak a merevítő sodronyok, s a gros kiengedve, néha belobbant. Az ágaskodó méteres hullámok a fartükör mögött elmaradtak. Mint habrintyoló, nyálát freccsentő vénasszony szájak, támadtak újra. A kikötő felé vette az irányt, változatlanul a balcsapáson haladva, s a nyomás lassan engedett. S, hogy már nem kellett annyira figyelnie, újra elkalandoztak gondolatai. A dekken látta a lányt feküdni a fukslyuk mellett, amint kezével az orrkosarat markolja. Élvezte a napot, bőre csillogott az olajtól. Mellbimbójának barna udvarával volt egyszínű. S amikor feltűnt a helikopter s kíváncsian lejjebb ereszkedett, nem nyúlt a törölközőért, hogy testét elrejtse. Ez őt nagyon dühítette, de nem szült. így múlottak mind mélyebben a napok. Mind kevesebbet találkoztak, már nem volt fontos, hogy szökjenek. S, hogy szavuk is elakadt és a tekintetek se beszéltek, tovább nem erőltette. Menjen hát. S Grisel, mint a kalitkából szabadult madár, boldogan reppent, otthagyva a verseket. Azóta egyedül hajózik. Ahogy jön a hétvége, kocsiba ül és irány a kikötő. Bevásárol és elvan magában, a kajütben alszik. Ahogy jön az este a nyugvó nap felé fordul. Nézi a tűzkorong süllyedését a pi- ros-lilás felhők alatt, mint csúszik a hegyek mögé és aranyozza meg a vizet. A híd nála ér véget, tán csak rá kellene lépnie, s mehetne egyenesen az égbe, ahová elszálltak álmai. Azóta kerülte Szigligetet, s mindent ami rá emlékeztette. Ezért csodálkozott,mi szánhatta meg, hogy ki akar ott kötni. S ha nem resteilte volna, tán magában beszélne, s tenné fel hangosan a kérdéseket. De közben oly békesség szállta meg, amit már rég nem érzett. Nem fájt a lelke, és szinte vidám lett hogy oda tud menni. A kikötő közeledett. Annyiszor megidézett képe valóság lett, mint ahogy az előhívó tálban úszó fotópapíron lassan kirajzolódnak a vonalak. Szélbe állt, és lehúzta a grosvitorlát. Csobogott a hajó orra a hullámokon, meg-meg- billent. Gyorsan elrendezte a búmon, és átkötötte a grosfall végével, hogy a szél ki ne kaphassa. Aztán beindította a motort, és lassan, csobogva indult a kikötő öble felé. Itt sem voltak többen mint másutt. A köveken horgászok áztatták zsinórjaikat. Egy motoroshajó állt bent utasokra várva, és pár kopasz árbócú hajó bólogatott jobb idők reményében. F eltűnt egy alak. A móló vasbikáján ült. Piros póló simult felsőtestéhez. Rövid rojtozott farmer látni engedte formás combjait, amint keresztbe vetve, térdére könyökölve nézte a vizet. Félhosszú fekete haja szemébe lógott, és eltakarta fél arcát. Mellette egy színes hátizsák árválkodott. Ézsiás leállította a motort, hogy egyedül maradt, a kikötés volt a legnehezebb. Lassan úszott hajója a lány melletti üres hely felé. Oldalazva fordult rá, és közelített. Aztán gyorsan előrement, és felragadta a kötelet. A lány felnézett, barna szeme rácsodálkozott. — Segítenél? — kiáltotta Ézsiás. A lány bólintott, és ő kihajította a kötelet. — Tartsd meg... ügyes! A pufferokat kilógatta oldalra, hogy védje a hajó dörzs- lécét, aztán kilépett a partra. — Köszönöm — mondta, és átvette a kötelet. A lány bólintott, és visszatelepedett helyére. Ézsiás kikötötte és bezárta a hajót. Elindult, hogy bejártja azokat a helyeket. De aztán mégis, inkább betért az első kocsmába. K ét kisfröccsöt kért. Letette a poharakat a lakkozott asztalra, aztán koccintott magával. A csapos unottan nézte, rajta kívül más nem volt bent. — Mondja — szólalt meg Ézsiás, — ez Szigliget? — Viccel?— kérdezett visz- sza a mogorva kocsmáros. Ézsiás megvonta a vállát. — Minek tenném... csakhogy, én Szigligeten egész másként szoktam érezni magam. Na, békesség — és ezzel kifordult az ajtón és indult vissza a hajójához. A lány még, mindig ott ült a kikötődúcon. Ézsiás, először a hajó farát oldotta el, aztán egyenesbe tolva kezdte eloldani az orrát. A lány felvetette fejét, arcából kisimította haját.- — Elvinnél? — kérdezte. — Gyere — felelte röviden Ézsiás. A lány bedobta hátizsákját az orrba, aztán elkérte a kötelet. — Menj csak a motorhoz, majd elrúgom... ne félj, hajóztam már... A nap lemenőben volt amikor elhagyták a móló vonalát, és Fonyód felé fordultak. Ézsiás előre nézett, és tudta, hogy mögötte van már a hegy, tetején a várrommal. Ujkéry Csaba
