Somogyi Hírlap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-04 / 130. szám

1994. június 4., szombat SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 23 Hatni akart a nézőre, nem gyönyörködtetni Velence hű fia, a „hanyag” alkotó Világjáró Somogyi Aprók Pezsgős határátlépés — A táncosok nemcsak színpadon tehetségesek — Vörös rózsák a művészeti vezetőnek — Szauna a tengerparton — Akiről majdnem lecsúszott a szoknya — Ernő, a nagy improvizátor Kérdések: — Bevette mindenki a Daedalonját? Előkészítetté­tek a zacskókat? — Aki feledékeny volt, dr. Gál Éva gyermek- orvostól megkapja a gyógyszert. Kedd este van, kilenc óra. A kaposvári Somogyi Aprók gyermektáncegyüttes megkezdi nagy kalandját. Ezúttal a Kalevala földjére, Finnországba szóit a meghívó. Ha az ember mostanság a velencei Canale Grandén hajózva egy kanyart köve­tően megpillantja a három híd közül a középsőt, hatal­mas felirat ötiik a szemébe. A Rialto-hídon ugyanis egy tábla függ, s rajta egy név: Tintoretto. Minden igazi velencei pol­gár Tintoretto bűvöletében él, aki meg is érdemli a különle­ges tiszteletet. Nincs a művé­szettörténetben még egy festő, aki annyira ragaszko­dott volna városához, mint Tintoretto. Velence pedig nem felejti hű fiát, aki épp 400 éve hunyta le örökre a szemét. Jacopo Robusti 1518-ban született. A Tintoretto, azaz „Festőcske” nevet kelmefestő apja után kapta. Életéről ke­veset tudunk. Mindössze két­szer mozdult ki szeretett váro­sából, mert soha nem vágyott mást megismerni, mint Velen­cét. Kezdetben Tiziano tanítvá­nya volt, majd Parmigianino és Michelangelo művészi ha­tása alatt fejlődött művészete, amely későbbi pályája során rendkívül széles ívet ölelt fel: az érett reneszánszból a ki­bontakozó manierizmuson át a barokk kezdetéig. Eredeti, nagyszerű tehetség volt, s rengeteget dolgozott. Ma a tu­rista akárhová megy Velen­cébe, biztos, hogy talál lega­lább egy Tintoretto-festményt. Tintoretto hatalmas életmű­vének egyes darabjait sem könnyű megemészteni. Itt van például a Szent Márk holttes­tének megtalálása, amely re­mekmű ugyan, de ember le­Helmut Kohl kancellár hétfőn a mulhouse-i francia-német csúcstalálkozón, jelképes gesz­tusként átadott Francois Mitter­rand francia elnöknek egy Cla­ude Monet-képet, hogy juttassa vissza ahhoz a francia zsidó családhoz, ahonnan a háború alatt a megszálló náci csapatok eltulajdonították — erről számol­tak be a héten francia és német források. A cím nélküli Monet-kép 1870-ből való, és a Párizstól nyugatra lévő, behavazott lou- veciennes-i utat ábrázolja. A vá­szon hátoldalán apró feljegyzés található: „Hó és a lemenő nap”. Jacques Cousteau világhírű óceánkutatót és Olivia de Ha­villand színésznőt a párizsi Amerikai Egyetem díszdok­torrá avatta. A díszdoktori ok­levél átvételekor a 84 éves óceanográfus felhívta az egyetemet elvégző ifjakat és lányokat, vegyék kezükbe „a Föld ügyét”. De Havilland, aki főszerepet játszott az Elfújta a szél című filmben 1939-ben és Oscar-dí- jat kapott 1949-ben, kijelen­tette: az egyetem ez évben végző hallgatóit szívébe zárja. gyen a talpán, aki kibogarász- sza az ábrázolt eseményt. S a méretek... A Doge-palotában már a Sala del Senato terem mennyezetére festett világhírű „Velence, a tenger királynője” című képe sem akármilyen tel­jesítmény, a Sala del Maggi­ore Consiglio számára festett Paradicsoma pedig a világ legnagyobb méretű festmé­nye: 17-szer 22 méteres. Tintoretto nem gyönyörköd­tetni, hanem hatni akart. Ezért sok festményén felrúgott min­den kompozíciós szabályt. Ebbéli törekvéseit sok kor­társa fogadta értetlenséggel, de ez már így szokott lenni az új utakat kereső művészekkel. Giorgio Vasari, a kor nagy műkritikusa egyenesen meg­hökkent „befejezetlen” mű­vein, s úgy vélte, hogy Tinto­retto tönkreteszi képeit ha­nyag kidolgozásával... Az utókor már árnyaltabban értékelte művészetét. Amint egy kritikus rámutatott: Tinto­retto és a hozzá hasonlók a dolgokat új fényben akarták felmutatni a múlt legendáinak S ' szerű ábrázolásait kutatták. maga például akkor tekin­tette késznek a képét, ha úgy érezte, híven közvetíti látomá­sát. A Tintoretto művészetéről folyt polémiák sem magyaráz­zák azonban azt a velenceiek ál­tal is elismert szégyenteljes tényt, hogy az 1594-ben elhunyt mesternek — aki imádta városát — csak 1937-ben állítottak egy szerény kis mellszobrot a Ma­donna deli’ Ortóban található sírköve fölé, amely alatt két gyermekével együtt pihen. Kovács Tamás A Monet-kép egy 28 darabból álló, a XVI.századtól kezdve az impresszionistákat is felölelő gyűjteményhez tartozik, amelyet a háború óta egy múzeumban őriznek az egykori NDK-ban. A német hatóságok úgy döntöttek, hogy a gyűjtemény egyes darab­jait hamarosan visszajuttatják eredeti tulajdonosaiknak. Az egykoron elrabolt művek között szerepel egy Delacroix, egy Courbet, egy Renoir, egy Paul Gauguin-kép, Georges Seurat két alkotása, egy Cé- zanne-rajz, valamint Corot, Mil­let és Manet vázlatai — írja az AFP hírügynökség. De Havilland, aki angol szár­mazású, de amerikai állam­polgár, Párizsban él. Johanna Stobbs, az egye­tem szóvivője elmondta az AP amerikai hírügynökség tudósí­tójának, hogy az egyetem pro­fesszorai és hallgatói együtte­sen választották ki a két sze­mélyt, akit díszdoktorrá avat­tak. Több név felvetődött, de a választás „természetszerű” volt, a kitüntetettek „életmű­véért és a társadalomnak tett szolgálataiért”. Mire Abdára érünk, sokan alszanak, de a fényárban úszó placcok mindenkit kijózaníta­nak. Primőr zöldségek, pré­mek, trófeák, italok, kisbúto­rok, és még sorolni is sok, mi minden nem várja á hozzánk betérőket. Azt sugallva: Ma­gyarország igen gazdag or­szág... Szuvenír Magyar-szlovák, szlovák- cseh határ. Izgalom, ám — mint végül kiderül — teljesen fölösleges volt. Jóllehet az egyik határőr már szuvenírrel kezdte. No, nem ő adta: ő kérte. Amikor nem talált va­lami fogára valót — állítólag a kóláért volt oda —, rögtön ér­deklődőbb lett. Az autóbusz­ban zseblámpával keresett va­lamit, és maga is megijedt, amikor megszólalt a CB éteri hangja: Lajos, hol vagy? Rög­tön kérte a rádió papírjait, s kinyittatta a csomagteret is. Dr. Andrássy Antalnénak, a Kodály iskola igazgatónőjének egyik pezsgője bánta, s már szabad volt az út... A rostocki kikötőbe — hiába volt kiszámítva előre az uta­zási idő — fél órával az indu­lás előtt értünk. A két gépko­csivezető mindent feltett, csakhogy rajta legyünk a ha­jón. Miközben peregtek a ki­lométerek, a video is dolgo­zott; a gyerekek nemigen akartak elszakadni a szem rá­gógumijától. A hajón Az igazi élmény a TR-Line fedélzetén várta az aprókat. A balti tengert átszelő hajó már monumentalitásával is csábí­totta a lurkókat. A kétezer személyes, többszintes monstrumon nem maradt fel­derítetlen terület. Fel a fedél­zetre, onnan a diszkóba, a bárba, áruházból ki, parfümé­riába be. Csoportok veszik közre a nyerőautomatákat. Némelyik táncos nemcsak a színpadon, hanem itt is bizo­nyította tehetségét. Svéd ko­ronával lett tele a fémtálca. Újabb kockázat, újabb nyere­mény. A néhány órás hajóúton senkit sem kapott el a „tenge­ribetegség”. Pánikban csak Németh Ágnes művészeti ve­zető és Fazekas Márta taní­tónő volt, de remekül titkolták; jóleső sóhajjal, megkönnyeb­bülten léptek ki az ingó-ringó „szörnyből” Trelleborgban. A modern diákszállóban el­költött reggeli után hétszáz ki­lométer választott el bennün­ket Stockholmtól. Méltósággal teli fenyők bólintgattak felénk, eredeti formájukban megőr­zött szélmalmok integettek. Frissen kaszált legelők, ta­nyák bújtak meg 100-120 mé­terre a sztrádától. Embert nem láttunk, a házak előtt elvétve egy-egy kocsi, de a gazdája nélkül. Olyan különös volt a látvány zsibongáshoz szokott szemünknek. Mint ahogy Stockholmban, a tengerparti kikötővárosban is hiába keres­tük a lakókat. Néhány srác ku­tyát sétáltatott, s csak egy ke­rékpáros lány tűnt fel. Tartózkodó, talányos, távoli világ... Út Turkuig Csütörtök este negyed tíz. Az ajánlat: tizenegy óra hajóút Turkuig, a finn kikötővárosig. Újabb felderítő akció a lega­lább hat Somogy Áruháznyi tengerjárón. Beindulnak az automaták, a szerencse itt sem hagyja el az aprókat. Reggel nyolckor a váróterem­ben átvirrasztott, vagy földön átaludt éjszaka után köt ki a hajó, s már az előtérben várja a csoportot liro Aadeli, a ven­dégül látó Nanun iskola igaz­gatója. Újabb 90 kilométeres buszút északra, s megérke­zünk Finnország harmadik leg- ősibb városába, az 552 éves Raumába. Százötven gyerek üdvrival­gása közepette száll le a buszról a csapat. Messziről jött vendégeiket — akikkel kö­zös a nyelvi eredet — maguk készítette, apró magyar zász­lócskákkal köszöntik. Már a bejáratnál felkiált némelyik kodályos gyerek: — Nézd, itt van a Kaposvár album, és magyar plakátok is vannak! Körbeveszik az alkalmi ka­maratárlatot, belelapoznak a balatoni, somogyi, kaposvári prospektusokba, Illyés Gyula finnre fordított népmesegyűj­teményébe, a Reich Károly il­lusztrált számtankönyvbe. Nagy az öröm, de némelyeken már ekkor erőt vesz a hon­vágy. Nem beszélve a tornate­remben előadott műsor láttán, amiben újra megjelenik a ma­gyar trikolór, s némi ízelítőt kapunk a finn folklórból is. — Én nem tudom megenni ezt a levest — mondják töb­ben az étkezdében, finnyásan félretolva a mi frankfurti leve­sünkhöz hasonló, igaz, külön­legesen fűszerezett étket. Ak­kor pedig marad a hazai ma­radék, meg a tej, mert étke­zéskor víz helyett ezt isznak a finnek. És erre nagyon büsz­kék. Felzúgott a taps Érkeznek a családok, pá­rokban „kelnek el” a táncosok. Néhány óra múlva közös séta a raumai óvárosban, amelyet a világörökség részévé nyil­vánított az Unesco. — Figyelj a párodra, nem jó ez a csapás; hangosabban énekelj, mosolyogjon a lány! — szórja instrukcióit Németh Ágnes. Miközben próbálnak az ap­rók, a „kísérők” — köztük a tu­dósító is — gombokat varrnak a nemrég elkészült lánykamel­lényekre. Mire vége a próbá­nak, a kétszáz gomb is elfogy. Színpadbejárás, öltözés. Kele György, a technikus sze­rel. Ugyanis gépzenére megy majd a műsor. Zengőék élő muzsikájától — mivel a zene­kar turnézott — ezúttal kényte­len volt eltekinteni a koreográ­fus. De így is teljes volt a si­ker. A félezres nézőtéren fel­zúgott a taps. A széki és a mezőségi táncokat a finn kö­zönség látta először. Vörös rózsák a táncosoknak, a mű­vészeti vezetőnek egy egész csokor... Még másnap, a csónakokon is arról folyik a szó, mit kellene a következő műsorban szeb­ben, jobban csinálni. A raumai kikötőből — ahol másfél ezer csónak pihen — röpke egy óra alatt érnek el az egyik sziget­hez a magyar táncosokat szál­lító vitorlások, halászhajók, csónakok. (Daedalon itt is fogy.) Kétórás barangolás az érintetlen, buja vidéken, majd szendvics, üdítő, nyárson sült kolbász. Es libikóka. Este pe­dig Raumában, a tengerpar­ton, az elmaradhatatlan sza­una. Mindenki kipróbálja. A finnek jól tudják: nálunk, ide­haza még nincs kultusza. Pe­dig élettani hatása kiváló. (Fő­leg, ha az ember utána meg­mártózik a nyolcfokos tenger­Kikötő - hajók százaival ben, mint ahogyan néhányan tettük másnap. Az egyik busz- sofőr nem is akart kö­télnek állni, csak azt hajto­gatta: meg vagyunk őrülve, tel­jesen elment az eszünk. Ő pu­lóverben, dzsekiben majdnem megfagy, mi meg meztelenül eszetlenkedünk a hideg víz­ben. Vendéglátónk el is ne­vezte plasticman-nek, azaz műanyag-embernek.) — Ha nem kapjuk meg idő­ben a termet, nem lesz fellé­pés — „fenyegetőzik” a művé­szeti vezető, s kérése pa­rancs. Kinyílik időben a torna- csarnok, dolgozhat a techni­kus. Újabb színpadbejárás, próba a Raumanmeri School- ban. A diákközönség többször követel ráadást. Ragyognak a táncosarcok. Danes Ernő volt a sztár, aki improvizált az egyik számban, mert párjának le akart csúszni a szoknyája és magára hagyta. Bemenekült a kulisszák mögé. Ernő pedig minderre fity- tyet hányva tovább táncolt, és nem is akárhogy! Délután még egy bevásárló- kőrút a városban. Ajándék öcsi­nek, bácsinak, másnap pedig reggeli után irány: Magyaror­szág! A busz körüli búcsúzko­dáskor még a kamaszfiúk sze­mében is megcsillan egy-egy könnycsepp. Titkolni akarják ér­zelmeiket, de nem megy. Egy utolsó ölelés, egy baráti kézszo­rítás, és az iskolaudvarról kigör­dül az autóbusz. Hazafelé Vissza ugyanez: sztráda, ha­jóút, sztráda, hajóút. A maradék valutákat elnyeri az automata vagy a WC melletti shop. Pu­ding, jégkrém, csoki nélkül nem élet az élet. Stockholmban, eb­ben a méltóságában is lenyű­göző városban marad idő vagy három órányi sétára. Bogdán Gergő, a kisbokrétás táncos esernyővel a kezében pózol a svéd királyi palota egyik őrbó­déja mellett. A fiatal, mozdulat­lanul álló őrnek ugyan tetszik a pajkos kölyök találékonysága, de még a fotó kedvéért sem húzná mosolyra a száját... Hazafelé a következő megálló a drezdai Zwingernél van, majd Prágában, ám az eső miatt csak egy éjszakai buszos városné­zésre futja. Reggel fél nyolckor érkezik a busz a tanítóképző elé, ahol a szülők hada már régóta várja a világjárókat. Az aprók megjöttek. Es a másfél hét alatt nőttek is egy keve­set. Lőrincz Sándor Jelképes gesztus a mulhouse-i csúcstalálkozón Kohl visszaadta a Monet-képet Díszdoktorrá avatták a híres óceánkutatót Cousteau az ifjúságra bízza a Föld ügyét

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents