Somogyi Hírlap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-23 / 146. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KITEKINTŐ 1994. június 23., csütörtök Egy öreg csíki székely visszaemlékezéseiből Ennyi elég a meghaláshoz! így vagyok Kedves Áron, madarasi születésű székely... A Role rockegyüttes pünkösdi királysága A Role együttes Csíkszereda főtéren Fotó: Gyurka I. Csongor Hát immár most egy év múlva vagyok százesztendős. Mihály napkor születtem, de apám úgy mondta volt, hogy azért nem keresztelt Mihálynak, mert az egy olyan hitvány ember volt a faluban, hogy nem nekem való az a név, ezért kereszteltek Áronnak. így vagyok Kedves Áron, madarasi születésű. Minden voltam hál’ Istennek világéletemben, idegen országokban is, háborúban is vagy kettőben. Az első háborút kijártam Tallián- országban, a 82-es gyalogezreddel, még Ferenc Jóska alatt. Sokféle nemzettel kerültem össze, de mi magyarok akkor is alattvalók voltunk. Én 11 nemzettel tudtam értekezni. Osztozkodtunk, hát reá is értünk. Megjártam Doberdót, voltam Veronában is mint fogoly. Négy évig voltam akkor fogságban. 1919-ben jöttem haza. Akkor Magyarországon úgy emlékszem kommunista forradalom volt. Nekem, mondom, könnyű volt, mert sok nyelven értekeztem. Németül mint szabóinas tanultam a szászoktól, a szakmát, igaz nem folytattam, de a nyelvet igen, katonáéknál. Húszesztendős voltam, amikor hazajöttem. Megnősültem, s aztán gazdálkodtam, de jött Ami Magyarországnak nem jött össze, Romániának sikerült: labdarúgó-válogatottja ott van a világbajnokságon. Tudás vagy szerencse dolga ez, egyre megy. A tény az tény marad: a román csapat ott a huszonnégy legjobb között, s beszél róla a világ. Természetesen ki is használják ezt a politikusok, az államelnökkel és a kormányfővel az élen zengik az őslatin- ság dicshimnuszát: mi vagyunk a legjobbak, mi vagyunk a legszebbek, essen térdre mindenki előttünk. Ez az egyik véglet, mert az őszinte, tisztességes szurkolás jogát sem lehet elvitatni senkitől. A románoktól sem. Azt sem, hogy felettébb dicséretes húzással tehetséges gyerekek százait — egészen pontosan 256 középiskolás diákot — ültettek repülőgépre, hogy részesei legyenek a nemzet ünnepének, s a helyszínen biztassák kedvenceiket. Pontos mérce szolgált alapul a gyerekek válogatásához: a tantárgyversenyek országos döntőinek nyertesei utazhattak Amerikába. S milyen a sors? Mivel — tetszik, nem tetszik — megint a másik háború. Menni kellett ismét. Sok helyen megfordultam akkor is, fogságba, igaz, hogy nem estem, de a sarkunkkal fenyegettük az oroszokat (menekültünk). Szakaszparancsnok voltam a határőröknél, a fiam is velem volt akkor. Megfordultam az Úz völgyében, Gyimesben, kijártunk a hegyekre, Hegyes havasra. A határokon nem jártunk túl. Inkább hazaszöktünk, Romániában magyarok is élnek, magyar gyerekek is lehetnek elsők az országos megmérettetéseken. Lettek is, közülük ketten Hargita megyéből. Lőrincz Magdolna az egyik, Balassi Bálintról írt csodájatos dolgozatot, Kovács Éva a másik, ő fuvolajá’44-ben én is jöttem. Úgy fogadott az asszony, hogy jó hogy megszabadulhattam, immár hallgatkozzunk egy kicsit... A sógoromat elvitték volt fogságba, s amikor tért haza Oroszországból, az asszony úgy fogadta, hogy azt mondja: Jaj, te Dénes, milyen hamar hazajöttél. — Ej, az Istenedet —, felelte, ejsze neked öt esztendő hamar van. Hát nem úgy, na, nem! — szólt vissza tékával bűvölte el igényes hallgatóságát. Mindketten ptt vannak most az Egyesült Államokban. Los Angeles, Detroit, Washington várja őket, hogy ismerkedjenek az újvilág csodáival. Két székely kislány Amerikában. Megtörténhet, hogy a az asszony. Még nem tudtam minden házimunkát befejezni, hogy úgy fogadhassalak, — csak azért mondám. A kommunizmust én nem támogattam, mert mindig feszületet hordoztam; talliánék- nál is feszt imádkoztam, itthon is örökké, még egyháztanácsos is voltam... A vége felé aztán beálltam a pártba, 4-5 hónapig ott is voltam. Ez már utoljára volt, amikor már majdnem mindenki ott volt. Gondoltam, én se maradjak ki. Mikor behívtak a pártba, mondtam, hogy én nem nagyon állhatok be oda, mert feszületet hordozok. Azt mondták, az nem számít, hordozhatom továbbra is. így bolondultam bé 77 éves koromban én is a pártba. Dolgoztam akkor én a kollektívban, brigádos is voltam; fát szállítottunk, annyit, amennyit csak kellett. Úgy folyt a pénz, hogy kocsmából kiittuk, ami ital volt mind... Az embereken segítettem, annyi munkanapot, pontot írtam nekünk, amennyit csak kértek; a hídmérlegen is annyit mértem nekük, amennyit akartak. Engem senki sem átkoz, s ez a lényeg. Ennyi elég a meghaláshoz! Lejegyezte: Kristó Tibor futball vajmi keveset érdeklő őket, de sokat nyerhetnek vele, ha nyitott szemmel járják a metropoliszokat. Drukkolnak is tán egyik-másik meccsen. Hogy szívből vagy kötelességből, az már kizárólag rájuk tartozik. Borbély László A pünkösdi búcsú alkalmával került piacra a Csíkszeredái Role együttes újabb műsoros kazettája. A felvétel a készülő Keresztét című rockopera hanganyaga. Az utóbbi pár hónap sikere, remélhetőleg, nem pünkösdi királyság. — Mikor alakult a zenekar? — kérdeztük Darvas Lászlót, az együttes dobosát. — Olyan 1986-ban, csak úgy, a zenélés kedvéért. Bár a tagok állandóan cserélődtek — csak Nagy Tivadar és Nagy Ferenc bizonyultak állandóknak — egymás után aratta a zenekar a különböző fesztiválokon a díjakat. Aztán megszületett az első rádiófelvétel, ennek felhasználásával készült később az első tévéfelvétel. — Miért cserélődtek a zenekar tagjai? — A legtöbben a hajdani csapattársak közül külföldre menekültek. Bár olyan is akad, aki kalandvágytól fűtve itthon maradt, és zenét tanult. 1993 elejétől nem változott a tagság, annál inkább a tempó: sebességbe kapcsoltunk... — S ekkor jött a Ki mit tud? — Igen, a kettő összefügg. Sorra nyertük a selejtezőket, a magyarországi országos selejtezőn külön dicséretet kaptunk Babos Gyulától és Berki Tamástól. De nem sikerült továbbjutni az elődöntőn. Nem került be a döntőbe egyetlen rockzenekar sem. Amit akartunk, azt elértük. Később meghívást kaptunk Ausztriába, ahol sikerrel koncerteztünk. — Sokat voltatok külföldön? — Nyáron igen. Aztán itthon is kellett maradni egy keveset. Próbák, stúdió. Karácsonyra aztán három anyaggal jelentkeztünk. Elkészültünk a Ká- joni-rockmisével, amit a csík- somlyói kegytemplomban is bemutattunk, valamint piacra került két kazetta. — Credo és Role, s mind ti vagytok? — Es NO. A sok névvel úgy kezdődött, hogy a Somlyói Salvator együttes megkért, hogy segítsünk be nekik egy koncerten. Aztán a Salvator megszűnt, onnan átjött hozzánk Csiszár László és Pora Gabriella, és az új felállásában Credon néven énekeltünk. Miután a karácsonyi Credo-kazetta elkészült, úgy döntöttünk, hogy csak a Role nevet használjuk, mert a sok név zűrzavart okoz. — Jelenleg? — Rohangálunk. Elkészült a Keresztút rockopera hang- felvétele, s most készítjük elő a nyár végére tervezett bemutatót. Az előadást Papp Kincses Emese rendezi. A kazettát különben meg lehet rendelni a 20-as postafiókon keresztül. A Keresztút nem ismeretlen a közönség számára, hiszen már többször előadtuk oratóriumként. Még nem tudom, hogy kik alakítják a fontosabb szerepeket, csak annyit tudok, hogy Ghinescu Carmen, Pora Gabriella, Csiszár László és Abos Károly énekelnek. — Hol készültek a hang- felvételek? — Saját stúdiónkban, csekély két hónap alatt. Nehezen, gyorsan és jó minőségben. — További terveitek? — Zenélni szeretnénk. — A zenekar jelenlegi felállása? — Nagy Tivadar (gitár, hegedű), Nagy Ferenc (basz- szusgitár), Darvas László (ütőhangszerek), Küsmödi Zoltán (billentyűs hangszerek), Ghinescu Carmen (ének), Pora Gabriella (ének), Csiszár László (ének), Kádár Gyula (technikus). És Szilviké. Ő az autó. — Miből éltek, hiszen főállásban zenéltek? — Hát a zenéből. Legalábbis próbálunk megélni belőle. Sarány István Két kislány Amerikában Kovács Éva fuvolával bűvölte el hallgatóit Lőrincz Magdolna Ballasiról írt dolgozatot Nálam kalibáztak... A sötétpataki (Gyimeskö- zéplok) 63 éves Blága Károly, a községi csángó táncegyüttes egyik szervezője, táncos tagja járt-kelt ember hírében áll. Együttesével megfordult határainkon kívül is, viszont az ő ajtaján is többen kopogtak az évek hosszú során. Károly bácsi pedig tudta, hogy kiket tisztelhetett ezekben a személyiségekben. Mert jórészt nagynevű művészek, írók keresték fel a vígkedélyű embert az említett patak fejében, szálltak meg néhány napra Hevederben található kalibájában. Járt nála Szervatiusz Jenő és fia, Tibor —■ évente visszajöttek —, egy alkalommal Sára Sándor filmrendező (és nem Nagy László, ahogy egyesek állították), jelenleg a Duna Tv főszerkesztője is velük volt. Alább közölt visszaemlékezéseiben Károly bácsi beszél e találkozásokról. (Rendelkezésünkre bocsátva egy korabeli felvételt is, melyet egyik legbecsesebb dokumentumként őriz). 1956-ot írtak a naptárban. Épp az esztendőben nősültem, Já- várdiban (Hidegség) volt akkori szálláson. Fenn voltunk szénát készíteni, Szent István napja tájékán lehetett. Jövök haza, ide Sötétpatakra, s hát nálunk van két vendég. Bemutatkoztak: Szervatiusz Jenő és fia, Tibor. Amint kivettem, hevedert (innen 4 km-re levő) szállásom felől érkeztek, mert a kaliba már akkor megtetszett nekük, s kérték, engedjem meg, hogy ott szállhassanak meg. Hamar barátságot kötöttünk. Akkor négyen voltak, másik kettőnek csak személynevére emlékszem, egyik András, társa Gábor névre hallgatott. Akkor egy kerek hétig laktak kinn a kalibában. Jenő bácsi furcsán rajzolga- tott, s amint kivettem a dologból, odahaza ezekután a rajzok után faraghatott. Esténként feleségemmel jártunk fel hozzájuk a kalibához, reggelenként ereszkedtünk le. Ők napvilág járták a hegyeket, be-betértek a nyájat terelő pásztorokhoz. Érdeklődtek a gyimesi két világról, úgy értve,hogy a második, nyári szállásokról, az ott folyó életvitelről. Jenő bácsi beszédesebb volt: elmesélte életét, hogy árva gyermek volt, hogy kerekesinasként kezdte s hogy Amerikában is megfordult, ott határozta el, hogy művész lesz, s egy örök életre eljegyezte magát a vésővel. Egyik alkalommal egy budapesti főorvos, Benedek Tibor professzor is velük jött, máskor pedig Sára Sándor, a filmes érkezett velük. S mikor itt volt, épp akkortáj- ban született lánykájuk. Tavaly találkoztam vele Budapesten, akkor már 18 éves volt Enikő. (Számolja ki, hányban lehetett!) Akkori feleségem gyimesi öltözetet készített ugyan a lánykának, hogy itteni szokás szerint kereszteljük meg; akár a keresztapaságot is vállaltam volna. Hanem valami közbe jött, s nem jöhettek el a keresztelőre. Jenő bácsi akkor hagyta itt a faragást nekem, emlékbe. Fából készült fejet formált, s ellátta azt kézjegyével, a Búsuló juhásznak, Budapesten porcelánból öntött egyik példányát is itt hagyta nálunk; azóta ott tartom a sifonéron. Sára Sándorról nincs felvételem, hanem úgy marad meg emlékezetemben, mint aki mindig pipából eregeti a füstöt. Tibor sem volt beszédes. Általában borozgattunk esténként a kaliba előtt... Szervatiuszék egymás _ után több évben is felkerestek. Általában hoztak magukkal élelmet, hanem a puliszka készítésére minket kértek fel. Egy alkalommal megint jöttek, de a Ceau- sescu-rendelet értelmében nem aludhattak meg nálunk. Lementünk innen, a patak fejéből a milíciára, s kértük engedjék meg nálunk való tartózkodásukat. A román rendőr szemet hunyt, megengedték, viszont akkor is kedvelt helyükön, a hevedert szálláson töltötték az éjszakákat. Én oda építettem volt még egy kisebb kalibát, abban jól érezték magukat... Engem odakinn mindig szeretettel fogadtak, általában a tánccsoporttal utaztam ki Budapestre. Voltam a műtermükben is. Egyik alkalommal úgy tűnt, hogy egy ismerős jön szembe vélem élő elevenben. Pedig csak szobor volt az: Márton Áron embernagyságban... E mlékezetes marad még az is, amikor még élt Domokos Pál Péter, s ott bemutattak neki. Keblére ölelt, úgy mondta, hogy: földijeim. Nem tagadom énnekem is akkor kiesett néhány könnycsepp a szememből. Itt súroltam el, ni, azokat, az öklöm fején... Kristó Tibor Csíkszeredából a Hargita Népe című laptól látogatott — Kristó Tibor és Sarány István a Somogyi Hírlap szerkesztőségébe. Összeállításunkban erdélyi kollégáink írásait adjuk közre.
