Somogyi Hírlap, 1994. június (5. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-18 / 142. szám
14 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. június 18., szombat Életnyi kórusmű-alkotás Zákányi Zsolt karnagy: Az iskola számomra misszió Zákányi Zsolt, a Vikár Béla Vegyeskar Liszt-díjas karnagya és a Kodály Zoltán Általános Iskola tanára szigorú, harcias ember hírében áll. Ezzel szemben barátságos és nyíltszavú riportalany. Nagyon komolyan, hittel és energikusan tárja elém hivatásának szép és árnyékos oldalait. — Az iskola fontos misszió az életemben. Jó a gyerekek között lenni: regenerál. Igaz, néha degenerál. Vállalom, hogy hangulatember vagyok és nagyon fontosak az érzelmeink. — Szép eredményeket ért el a felső tagozatosok kórusával. Merre jártak májusban? — Munkácson, a város kórusiskolájának meghívására vettünk részt egy nemzetközi kórusfesztiválon. Három éve Lengyelországban egy egyházzenei rendezvényen találkoztunk velük először, és azóta tartjuk a kapcsolatot. Alig, hogy hazaértünk Ukrajnából, már mentünk is Budapestre május 28-án, a magyarországi ének-zenei általános iskolák első országos fesztiváljára. Nagyon szép gesztusnak tartom, hogy a Zeneiskolák Szövetsége meghirdette és megrendezte ezt a találkozót. Hangkazettán küldtük a nevezési műsort, s ez alapján döntötte el a bizottság, hogy az országos 29 kórust hívnak meg. A gyerekeket doppingolta, hogy a tiltás ellenére versenyműsor közben is kaptak tapsot! Meg kell említenem, hogy bármennyire is elevenek, szerepléskor nagyon figyelnek és izgulnak, mert érzik a felelősséget. Nívódíjat kaptunk és a legnagyobb összegű támogatást. — Milyen az utánpótlás? — Nehézkes. Nagy gond az is, hogy sok jó képességű tanuló elmegy az iskolából, mert az idegen nyelvek nagy húzóerőt jelentenek. Pedig ez az iskola ad utánpótlást a Vikár Kórusnak és részben a zeneiskolának és a zenei gimnáziumnak is. — A Vikár Kórussal nemrég a Róma melletti Colle de Fuoriban járt. Ismét egy versenyen vettek részt? — Nem, hanem annak a kórusnak a meghívására utaztunk el Olaszországba egy találkozóra, amelyik nálunk vendégszerepeit a tavaszi Zákányi Zsolt (Fotó: Kovács Tibor) fesztiválon. Belefáradtam a versenyzésbe, fesztiválokra, cserehangversenyekre vágyom. Mint a Hévíz 200 éves fennállásának alkalmából rendezett ünnepségsorozat. — Mivel zárják az évet? — Június 26-án lesz a holocaust-megemlékezés a városházán. Szívesen eleget tesz a kórus a megtisztelő felkérésnek. — Mi lesz pályája következő művészi kihívása? — A tavaszi fesztiválon mutattuk be Foure Requiemjét, régebben Mozartét. Ezt a vonalat követve jövőre Brahms Német Requiemjét szeretnénk előadni. — Honnan ez az aktivitása 69 éves korában is? — Istennek hála, a munkámhoz szükséges erőt és egészséget még mindig élvezhetem. Még mindig vannak művészi ambícióim. Örülnék, ha a többi zenész kollégával együtt, egy közös cél érdekében, egy irányba tudnánk haladni. Nagy Gabriella A megye segít a kisegítő iskolák fenntartóinak Ahová jut is, de ahol inkább csak marad (Folytatás a 13. oldalról) — Látogatásukat miként fogadták a polgármesterek? — Meglepően jól. A polgár- mesterek általában nem szeretik, ha a települési hatáskörrel nem rendelkező megyei önkormányzat „belebeszél” a dolgaikba, még ha ezt nem is okos- kodási szándékkal teszi, hanem csak a tapasztalatszerzés szándékával. Én abból indultam ki, hogy a megyei önkormányzat segítő jobbot nyújtott; ez azt hiszem, bizalmat ébresztett. — Milyen körülményeket láttak az intézményekben? — Néha bizony összeszorult a szívem és a gyomrom, hogy milyen feltételek között dolgoznak pedagógusok, tanulnak gyerekek. Általában a maradék-elv érvényesül: ami tanterem még marad, ami eszközben még van, az az övék. A feltétel- rendszerekben megfigyelhető negatív jelenséggel szemben áll a pedagógusok megkülönböztetett figyelme és törődése; a le- gelkötelezettebb, legnehezebb munkát vállaló, többletdiplomával rendelkező pedagógusok foglalkoznak velük. — A nevelési tanácsadóknál mit tapasztaltak? — A négy nevelési tanácsadó nagyon változatos szervezeti struktúrában működik. Egy helyütt önálló intézményként, és ez a jó. Kedvezőek voltak a tapasztalataink ott is, ahol a kisegítő iskolához tartozik a tanácsadó, annak önálló részeként, önálló költségvetéssel. Viszont volt, ahol kételyeim támadtak abban a vonatkozásban, hogy a tanácsadó pénzeszközei valóban annak a céljait szolgál- ják-e. (Somogybán — Barcson, Nagyatádon, Marcaliban önálló intézményben, Csurgón, Siófokon, Tabon, Lengyeltótiban, Igáiban, Somogy Sámsonban, Iharosberényben és Nagybajomban pedig tagozatként — mintegy 1000 gyermek tanul kisegítő iskolában. Nem pontos ugyan, mégis statisztikai adat: közülük sokan visszatérhetnek a normál iskolákba.) Balassa Tamás Levél Marcaliból a miniszterhez Egy város ragaszkodik a képtárához , Levélben fordult Marcali polgármestere a művelődési miniszterhez, hogy engedélyezze a Bernáth Aurél Emlékmúzeum átsorolását — a nagy szülött nevének megőrzése mellett — városi képtárrá. Mi ebben a különös? — kérdezheténk, hiszen a helybeli helytörténeti múzeum is, és az említett emlékmúzeum is 1992-től a városi önkormányzat tulajdona. Igaz, korábban megyei fenntartásban működött, s amikor a városhoz került, az sem volt csupán formális kérdés. Mert annak idején mindkettő létesítésében igen tevékeny szerepet vállalt Marcali, enélkül nem is jöhettek volna létre. A gazdaszerepben is megállapodtak (ha némi vitával is olykor); mindkét intézmény fogadott időszaki múzeumi, illetve képzőművészeti kiállításokat. Mire most a névváltoztatás? — kérdeztem Auguszt Bálinttól, a polgármesteri hivatal tanácsosától. A kulturális igazgatás tapasztalt szakembere elmondta, hogy a név csupán kötelez, de a besorolás „lemerevítheti” a dolgokat. Az intézmények működtetésére vonatkozó koncepciók, előírások — a „centralizáció”, „decentralizáció" mozgásterében — kapukat nyitnak, zárnak. Nos, a marcaliak óvatoskodása nem az esetleges kulturairányítási változások miatt van, hanem mert szeretnék tartóssá, biztonságossá tenni azt, amit már elértek, a város javára. Nem a Bernáth-kultusz hanyatlását jelzi ez; a mestert nemcsak neve, hanem állandóan látható művei is idézik, s tanítványainak nem pusztán tisztelgő, hanem izgalmas, élményt jelentő közös tárlatait várják továbbra is. Tehát nem ellenére, hanem a kortársmű- vészet. jelenléte érdekében folytatnák a két éve megnyitott sort, amely helyben mutat be egy tágabb elevenebb horizontot, amellyel legjobb szándéka, tudása szerint a művelődési központ szakembere „gazdálkodik”. Remélik, a minisztérium hivatali ajtaja nyitott lesz kérelmük iránt, mert a város tenni mert... Hogy miért mutattam be a hivatali levelezés kapcsán a marcaliak szándékát? Mert túlmutat a hivatali „szabványokon”. Mert értelmesen gondolkodnak az együttműködésben is megvalósítható gazdaszerepről meg az önállóságról. S mert eszembe jut egy „mese”, amely így kezdődik: „Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy Somogyi Képtár.’ Is... (Tröszt) MIKKA M ikka, Mikus, Mikula, Miska, Miksa, Mi- kuci, Cica — mindez egy macska neve nálunk. Mikka, aki éppúgy ideiglenesen házunkban tartózkodó macsek immár öt éve, mint hajdanán a szovjet csapatok itt, Magyarországon. A dolog úgy kezdődött, hogy egy fülledt nyári éjszakán a fiunk állított be vele, azzal az óvatos és előrelátó mondattal, hogy „apu, csak ideiglenesen, addig lenne itt, amíg valami jó helyet nem találunk neki.” Akkora volt, mint egy nagyobb fajta egér. Kékes-szürke pihés szőrével, parányi macskapofájával és értelmes, könyörgő tekintetével kiharcolta a nálunk-maradás engedélyét fiammal együtt, akinek inge alól előkerült. Nyávogása cérnavékony hangján is inkább cincogásnak hatott, de arra alkalmasint jó volt, hogy megértesse: éhes és szomjas és árva, mint az ujjam. Előkerült a tej. Meg- langyosítottuk, egy kis tálkába kitöltöttük, és a csillagos éjszaka kellős közepén remegve vártuk, hogy igyék. Hiába. Esetlenül odatolta száját a tejhez, de láthatólag nem tudott vele mit kezdeni. — Biztos még szopott, amikor elkeveredett az anyja mellől — jelentette ki a feleségem és ujját belemártva a tejbe a kis- cica szájához illesztette azt. A négylábú új jövevény rövid tűnődés után nyelvecskéjével lenyalogatta a tejet és láthatólag ízlett neki. Újabb és újabb ujj- dugás a tálba, lenyalogatás, egészen addig, amíg a cica jól nem lakott. Majd óvatosan elindult életének eme új terepe lassú föltérképezésére. Közte és feleségem között ezzel létrejött valami, mind a mai napig tartó különös közösség. A táplálék, a táplálkozás, az életben maradás, az elfogadás, a szeretet voltak a kötelékei ennek az egyűvétartozás- nak, aminek eredményeként Mikka gyorsan és szépen fejlődött. Jövetelének másnapján egy homokkal teli papírdoboz képezte toaletjét, amit az első pillanattól kezdve megtanult használni. Kezdetét vette a kölcsönös megismerkedés hosszú folyamata. Az iskola, amit egymásnak adtunk, sok, eddig mindkettőnk számára titkos, rejtélyes tudást eredményezett. S kezdtük megtanulni egymás nyelvét. Ezt semmi más nem tette kötelezővé számunkra, mint az együttélés eredetileg rövidre szabott, mégis történelmi kényszere. Az ember beszél az idegenhez, akkor is, ha nem érti, az idegen pedig válaszol valamit szintén kézzel, lábbal, szóval. Aztán lassan kialakul egy sajátos közlési mód, amelyben már értik egymást, tudnak kommunikálni. Lassan letelt a két hét. Mivel azonban sem a macskamama nem jelentkezett, sem pedig más külső közreható körülmények nem akarták módosítani a kialakult status quot, a házon belüli ellenzék (jómagam) is levétetett a lábáról a kis állat ragaszkodó szeretete által. Mikka maradt. Jó néhány hét telt el még, de első és szabadon választott feleségem sem tett lépéseket annak érdekében, hogy az ideiglenesség egy visszavonhatatlan, végső eltávozássá változzék. Sőt! Mikka velünk jött nyaralni a kertbe, ahol csodálatos sorsának még csodálnivalóbb hálájával ajándékozott meg bennünket. Figyelhettük felcseperedését, viselkedésének ezernyi, a mienktől eltérő másságát. Mikka befogadott bennünket az ő világába és kialakította életmegnyilvánulásainak sajátos értékrendje alapján a mi szerepünket is... Átvészeltük az első választásokat is. Mikka erről igen keveset tudott, bár kismacska létére is fel kellett, hogy fogja a demokráciának eme egész lelket betöltő fontosságát az emberek életében. Annál is inkább, mert egyszerre kerekedtünk föl szavazni, s úgy szerveztük, hogy a szabad voksolás után egyenesen a kertbe indulunk. S amíg mi éltünk jogainkkal és a lepe- dős fülke magányában mindenféle krikszkrakszokat csináltunk listákra, személyekre, a házunkban még mindig ideiglenesen tartózkodó Mikka macskakosarába zárva a Skoda hátsó ülésén nyávogott, és elégedetlenkedett az emberi világ gyarló és parancsuralmi rendszerével szemben. Nehéz évek teltek el azóta. Kis zsarnokunk, ez a szabad lélek, akit oly nagy szeretettel fogadtunk, s aki iránt kinyílt a szívünk, lassan de alaposan megismert bennünket. Nemcsak a lakást cserkészte be és foglalta el a maga helyét minden puhább, melegebb részében, de megtanulta azt is, hol van a kamra, az élelem. Füleivel messziről meghallja, mikor kezdi nejem bontani a csirkét, vagy a húsvágó deszkán mikor, miért koppan a konyhakés éle. Kiváló szimatával messziről megérzi a legjobb falatokat, és kissé erőszakos kedvességgel kiharcolja magának a jussát, hogy aztán jóllakottan letelepedjék az egyik párnázott székre a konyha asztal alá. Hazudnék, ha csak a magunk kinyílt szívéről és szeretetéről beszélnék. Mikka kis szíve is megnyílt felénk. Sajátos értékrendjét érvényesítve a macska-világ belső demokráciája szerint. Van közülünk, akinek engedi, hogy leglehetetlenebb helyzetekbe hozza őt. Ez a valaki a fiúnk. Űt nem karmolja meg, ha egyik kezében tartva a feje fölé emeli őnagyságát és jól megló- bálja. A nejem, aki eteti, gondozza, szőrét kefélgeti, bizony kap már néhány játékos karmo- lást, ha Mikkának nem tetsző dolog történik. De ők ketten azért mégiscsak egy húron tudnak pendülni az egymáshoz tartozás szeretetélményében. Jómagam a két véglet között mozgok a macska-ember világban. Hol a jóságos nagymacskának érezhetem magam, akihez napi harcai után megpihenni tér a kis ragadozó, hol pedig talán a legszolgaibb szolgának, akinek feltétlen engedelmesség a dolga vagy közönséges egérnek, akinek egyetlen küldetése az életben a kicsinyített tigris odaadó táplálása. A négylábúval együttes négyesfogatunk manapság nem éppen felhőtlen napokat, heteket él át. Az oly harmonikus megértést, a kölcsönös toleranciát a gyomor türelmetlensége kikezdi olykor. A helyzetet az is nehezíti, hogy a pénzünk ma kevesebb, mint tegnap volt. így egyáltalán nem könnyű előteremteni a mindennapi betevő falatot. S Mikka is felnőtt korú macska már, s a maga nemében elég sokat fogyaszt. Emellett válogatós. De ne panaszkodjunk! Végtére is együtt vagyunk, háborúság és temetés nélkül. Mert ez fontos mutatója állapotainknak. Élünk, és Mikka is él... S annak hogy együtt vagyunk, így négyen, a szerencse mellett van egy kézzel fogható — Mikkára nézve ugyan talán kissé szomorú — oka. Nevezetesen pedig, hogy amikor a felnőtt férfikort elérte kedvencünk, akit — ideiglenességi státuszát mindvégig hangoztatva — vé- gülis tudomásul vettünk, sőt a magunk módján megszerettünk, egy kedves fiatal állatorvos segítségével megszabadítottunk nemi ösztönei időszakos, ám de annál vadabb jelentkezésének legfőbb forrásától. Magyarán: Mikkát, a kandúrt ivartalanította az orvos. A z operáció után néhány órával, kábulatából ébredezve nyilván nem tudta még, mit veszített el, de azt sem, minő jóságos cselekedet volt ez. Azóta nem rohan a fajfenntartás belső parancsától fejvesztve át az utcán másnemű macskák után, a sűrűn elsuhanó autók között. A mi Mikkánk békésen, ül körünkben. Nálunk e téren béke van. Mi büszkén éljük a magunk szegényedő, de szabad életét az erős családi fészekben, Mikka pedig hallgatólagosan tudomásul veszi, hogy ugyan ő van kiszolgáltatva nekünk. Ám valójában nagyon is jól tudja, hogy fölöttünk való szelíd uralkodása örök és megbonthatatlan. Csikós József