Somogyi Hírlap, 1994. április (5. évfolyam, 77-101. szám)

1994-04-02 / 78. szám

24 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1994. április 2., szombat Mindennapi feltámadásunk Tőkés László: A hagyományos közösségi mintákat szeretem a legjobban (Folytatás az 1. oldalról) — Milyen jellegű ez a visszarendeződés ? — Nem tudatos kommunis­tabarát egyházi magatartás jellemző bárkire is, hanem in­kább önigazolásból fakadó. Vannak olyan személyek is, akik átmentették magukat, és ma is magas egyházi posztot töltenek be. Nekik kapóra jön az általános társadalmi-politi­kai visszarendeződés — mondta Tőkés László. — 1990-ben meghúzták magu­kat, és megtérést, bűnbánatot mutattak. Most fokozatosan és nagymértékben felerősödik a hangjuk, és megkérdőjelezik az egyházi megújulás szük­ségességét. Úgy állítják be a jelent, mint a múlt szerves folytonosságát. Saját és egy­házuk szerepét pedig úgy, mintha csak kisebb hibák let­tek volna, de valójában az egyház a hivatása magaslatán állott. Ez az ellentét különösen a romániai református egyház zsinatának keretében élező­dött ki. — Többen szemére vetik: mivel ennyit utazik, jut-e egyáltalán elegendő ideje a hivatására. Mikor osztott utoljára úrvacsorát? — Megnyugtatásul elmond­hatom: a kolozsvári és a nagyváradi püspök a maguk 15-20 évi püspökségük alatt nem prédikált együttvéve annyit, mint én. Természete­sen úrvacsorát is osztok. Az nehezíti meg a helyzetemet, hogy egyszerre kell az egy­házi tevékenységnek és a kö­zéleti pályának eleget tenni. Ez óhatatlanul túlterheltséggel jár, viszont semmiképpen sem egymás rovására. Egyik mun­katerület erősíti a másikat. Hi­ába prédikálnék még több­ször, ha a romániai vallási tör­vény elfogadásáért nem har­colnánk. Ebben az esetben kegyes önáltatás volna min­den hitbuzgalmi tevékeny­ség... Meg kell teremtenünk azt a jogi keretet, amely bizto­sítja a tényleges vallási sza­badságot és a vallásgyakorlat maximális lehetőségeit. — Mit érez ebből a fele­ség, és a három gyerek: Máté, Ilona és Márton? — Nagyon hiányos a csa­ládi és a magánéletem. Min­den felelős beosztású politi­kai, egyházi személy, külö­nösképpen ebben a régióban, többé-kevésbé hasonló hely­zetben van. Szinte elsorvad a magánéletük, de eleget kell tenniük a feladataiknak és az előttük álló kihívásoknak. Ezt nem jókedvéből teszi az em­ber, hanem ha már beállt a táncba, akkor azt végig kell járnia. Ez nem újdonság szá­momra sem, és a család szá­mára sem. Amikor a felesé­gemet nőül kértem, munka- nélküli voltam. Szekusok hada volt jelen 1985-ben dési eskü­vőnkön. A gyerek már Temes­váron született, ahova indirekt módon száműztek szeretett dési gyülekezetemből, kétévi munkanélküliség után. A gyermekeink — mint ahogy a néger gyerek is hordja szülei bőrszínét és az ellen nem lá­zonghat — öröklik a mi sor­sunkat. Merő csalás, ha egy erdélyi más sorsot akarna a gyermekének, mint amilyet Erdély nyújthat. — Mi az, amire minden­áron szeretné megtanítani a gyerekeit? — Én a hagyományos kö­zösségi mintákat szeretem legjobban. Tulajdonképpen egy falusi parasztközösség­ben nem folyt a gyerekek exp­licit értelmű nevelése. A gye­rekek együtt lélegeztek a kö­zösséggel: átvették szokásai­kat, megtanulták a konvenció­kat, az illemet. Amit tudott ne­kik adni ez a kis társadalom, azt kapták. Véleményem sze­rint éppen a válság jele a ne­veléstudomány ilyen hatalmas kifejlődése. Mi nyolcán va­gyunk testvérek, de mindany- nyian úgy nőttünk fel, hogy a nevelés vagy a tanítás, mint olyan, nem volt téma. Olyan természetesen nőttünk, mint a fa ágai. A gyerekek mindent ellestek a szüleiktől. Nyilván erre rátevődött egy kulturális réteg Kolozsváron: ez pedig az anyanyelvű oktatás nyúj­totta információ volt. De a fel­nőtté válásunk természetes dolog volt. Valahogy így pró­báljuk nevelni a gyermekein­ket; természetesen megke­ressük a legjobb lehetősége­ket, de ebből nem űzünk kul­tuszt. Mi nem akarunk se szu­pergyerekeket, se tehetségku­tató technikák által kitermelt egyedeket belőlük. Normáli­san akarjuk nevelni őket, vi­szont ebbe beleszól sajátos helyzetünk. — Nevezetesen? — Féltenünk kell a gyerme­keinket, mert fenyegetések érik őket. Most is egy ilyen ügyben levelezek a román biz­tonsági szolgálattal. Sajnos, a sajtóban folyó propaganda ki­egészül egy bürokratikus nyomással, egészen a gyer­mekek fenyegetettségéig, amely ellen védekezni kell. — Talán ez még hangsú­lyosabbá teszi a szülő-gye­rek kapcsolatot a Tőkés csa­ládban. — A szeretet — amennyi­ben megvan — a távolsággal egyenes arányban nő. Ne­künk tökéletes a kapcsolatunk a gyerekekkel. Valóságos, természetes és megindító, és a sok távoliét miatt rendkívül intenzív is. Szerintem egy kapcsolatot nem feltétlenül az együttlétek gyakorisága és a majomszeretet, a szülők túl­zott gondoskodása minősít, hanem az együttlétek minő­sége. — Milyen gondolatokkal készül 1994 húsvétjára, az ünnepi istentiszteletre? — Nemigen kedvelem a dogmatikai elvontságot, vagy azt, hogy a hit céljait a meny- nyek országának távolába transzponáljuk. Természete­sen anélkül, hogy a mennyek országának valóságában ké­telkednék. Viszont számunkra még a távoli feltámadás, az örökkévalóság világa itt lé­nyeges, a mindennapi megélt viszonylatainkban, életünk­ben. Számomra a húsvét je­lenkori és sajátos üzenete az, hogy miképpen valósul meg Tőkés László püspök az újjászületés, a feltámadás a jelen társadalom és élet ka­tegóriáiban. Nem sokra me­gyek én azzal, ha az örökké­valósághoz egy romló, le­mondó, a megoldásokat a tá­voli jövőbe odázó magatartás­sal viszonyulok. Nekem itt kell megélnem a húsvétot. Nekem itt kell megkérdeznem, hogy miért keresitek a holtak között az élőt, s a távolban a megva­lósulást. A mi mindennapi fel­támadásunkban népünk, kö­zösségeink, családjaink újjá­születése, talpraállása a tét. Ha hiszünk Istenben, s ne­künk valóban Krisztus a feltá­madás és az élet, akkor ennek feltétlenül itt kell megnyilvá­nulnia. Ha valaki azon a címen a halál cimborája, hogy az éle­tét meg akarja tartani, akkor önmagával kerül szembe, s mutatkozik meg hamis maga­tartása. ■ Lőrincz Sándor Tájékozódási futóverseny ma Bóna József: A kezelői jog nem a miénk — Hivatal Nándor: Jogcímünk sincs az intézkedésre — Németh István: Csak a tettenérés esetén — Lévai József: Nincs, aki törődjön vele Tündérek kútjábói szagos vizet hoztam. Somogy élő hagyománya A Gyertyános-völgy — közel Kaposvárhoz — kitűnő tájfutó­terep. Nem is olyan régen még rendeztek is itt versenyeket, s a versenyzőkartonokon ilyen pontmeghatározások voltak: hangyaboly, jellegfa, forrás. Ma a pályakijelölők egész más tá­jékozódási pontokat írhatnának a lapra: rozsdás fazék, akkumu­látorhegy, döglött disznó, fes- tékesdoboz-halom, traktor­gumi. Próbáljuk is ki; három, kettő, egy, rajt...! Ha a töröcskei út felől sze­retnénk megközelíteni ezt a hajdan népszerű kirándulóhe­lyet, legjobb, ha a nejlonzsákba dugott és dróttal átkötözött dög­lött malacnál fordulunk be az erdőbe. Ez pontosan szemben van egy szépen művelt kerttel rendelkező, boltívtornácos hét­végi házzal. Ha kocsival jö­vünk, leparkolhatunk a két fes- tékesdobozkupac közé, és a sittel övezett úton indulhatunk a völgybe. — Nem a mi hatáskörünk— mondta Bóna József a Sefag Rt vezérigazgatója. — Az erdő a Sefag tulajdona, de a kezelői jo­got nem mi gyakoroljuk. A ter­mészetjárók szövetségét ke­resse talán meg, ők többet tud­nak erről. Míg régebben több mil­lió forintot is kaptak az erdőgaz­daságok a parkerdők karbantar­tására, ma egy évre mindössze százezer forint jut erre. Nemcsak a Gyertyános-völgyben vannak gondok: az összes többi park­erdő hasonló helyzetben van. De nemcsak a pénz, hanem az em­beri felelősségérzet is hiányzik. A tetőről meredek ösvény vezet a tulajdonképpeni völgybe. Ez a kirándulás leg­nehezebb terepe, a nyirkos, le­velekkel borított úton nehezebb lefelé menni, mint fölfelé. Ha el­fáradunk, a fák alatt, az eldo­bált és rozsdásodásnak indult konzervdobozok között szed­hetünk ibolyát vagy késői hóvi­rágot, csupán arra kell vigyázni, nehogy törött üvegbe nyúljunk az avar alatt. Vagy belelépjünk valamibe... Bár ez utóbbi lega­lább nem környezetkárosító, el­lentétben azokkal az akkumulá­torokkal, amelyek szanaszét hevernek a fák közt. Ez, bi­zony, már nem „csak” termé­szetvédelmi, hanem környe­zetvédelmi probléma is. — Nem a mi hatáskörünk — mondta Hivatal Nándor, a So­mogy Megyei Természetvé­delmi Szervezet titkára. — Mi elsősorban a belső-somogyi erdőket járjuk, és az ottani problémákról számolunk be az illetékeseknek. De jogcímünk sincs arra, hogy ilyen ügyekben intézkedjünk, hiszen mi társa­dalmi szervezet vagyunk. Ha valóban ilyen komoly környe­zetkárosító anyagok is találha­tók ott, akkor ezzel a környe­zetvédelmi hivatal tud érdem­ben foglalkozni. A völgybe érve kopott, piros zománcú lábos és egy kifica­modott lábú, kiégett vaskályha mellett kell jobbra fordulni a tu­ristaház felé. A lágyan csörge­dező patak mentén jutunk oda. A vízen többször is át kell kel­nünk, amit vagy a foghíjas és igencsak instabilnak látszó fa- hidakon, vagy a sokkal egysze­rűbb és biztonságos traktorgu­mikon tehetünk meg. Ez utób­biból van bőven: némelyiket csak úgy elengedték a dombte­tőn, hadd guruljon, de némelyi­ken látszik, hogy gondos kezek helyezték el a patakban, híd gyanánt. Még pár év, s már nem is látszik a gumi, a követ­kező nemzedék akár termé­szeti képződménynek hiheti. Ugyanez megtörténhet a több mázsányi faltörmelékkel is: el- porlik, eltöredezik és eggyé vá­lik a talajjal. Miközben az eső belemossa a festéket és egyéb káros anyagokat. — A közigazgatásilag Ka­posvárhoz tartozó parkerdők­ben történő illegális szemétle­rakás valóban a mi hatáskö­rük— mondta Németh István, a városi közterület-felügyelet vezetője. — Igyekszünk meg­tenni, ami erőnkből telik, de ez sokszor valóban kevés. A sze­metet lerakók olyankor „dol­goznak”, amikor mi nem, már­pedig csak tettenérés esetén bírságolhatunk. Rendszeresen szervezünk akciókat ezért, volt is jó néhány bírságolás, de gyakoribbá kellene ezt tenni, hogy kellő visszatartó hatása legyen. Erre, sajnos, nem va­gyunk felkészülve. Épp ezért örülnénk annak, ha a jóérzésű emberek, akik ilyet tapasztal­nak, bejelentenék, s a rend­szám alapján felelősségre von­hatnánk az elkövetőket. De ta­núskodni manapság nem nép­szerű feladat. A Négy Testvér forrást annak idején a természetbarát-szö­vetség alakította ki társadalmi munkában, csakúgy, mint a tu­ristacentrumot. A négy testvér közül három régóta az igazak álmát alussza, amit jó volna Csipkerózsika-álomriak ne­vezni, de ahhoz kellene egy herceg is, aki csókol... A Kőér-forrással is ez a helyzet: vize valahova a föld alá bújik el. Talán szégyenében, hogy ilyen szemetes a környéke. A kis tó valaha tiszta vizében halak úszkáltak, ma sötét pocsolya, amelyből sörösüvegek nyaka kandikál ki. Állítólag van egy kezelője a tónak, akinek egyet­len eddigi tevékenysége az volt, hogy a partra ültetett bok­rokat kivágta. Ezzel elindulha­tott az erózió. A turistaházon a lakat már berozsdált, ha hirte­len vihar kerekedne, nem na­gyon tudnánk hova behúzódni. — 18 éven át épült a Gyer­tyános-völgy — mondta Lévai József, aki tulajdonképpen megálmodta annak idején a tu­ristaparadicsomot mint a ter­mészetbarát szövetség főtit­kára, s most a természetvé­delmi szolgálat vezetője a me­gyében. — Aztán ahogy elkez­dődött a kezelői jog ide-oda to­logatása, úgy lett egyre gazdát­lanabb a terület. Mára végleg eldőlt: nincs, aki törődjön vele. A környékről odahordják a szemetet, a szippantókocsi le­engedi a tartályát, és sorolhat­nánk a gondokat. A turistaházat két év alatt tizenhétszer törték fel; minden elloptak, ami moz­dítható volt, még a csatornát is. Sajnos, a „turisták” is hibásak: szétszedik a padokat, eldobál­ják a szemetet. Komoly össze­fogásra — és persze pénzre — volna szükség, hogy megszűn­jön ez az áldatlan állapot. Kü­lönben nemcsak a Gyertyános, valamennyi parkerdő tönkre­megy. Indulhatunk visszafelé már alig várom, hogy ismét az er­dőbe majdnem beékelődő, gondosan művelt hétvégi telke­ket lássam, ott ugyanis egy kis kupac nem sok, annyi szemét sincs. A turistaháztól a zsírpa­pírral és kólásdobozokkal sze­gélyezett úton könnyen vissza­találhatunk. A híd alatt négy srác éppen versenyzett, hogy hosszú póznájukkal melyiknek sikerül felnyársalnia egy békát. Amikor odaszólok: inkább az előbb eldobott műanyag zacs­kót kihalásszák ki a patakból, értetlenül néznek rám... Varga Ottó Húsvét másnapja a locso­lóké. Akik sokszor már kora reggel — különféle rigmusokkal — kopogtatnak az ajtón. Va­laha egy vödör friss kútvízzel öntötték nyakon a lányokat. Később szódával próbálkoztak az ifjak, de nem maradhatott el a kölni sem. — Én bizony mindig elkül­döm a tízéves fiamat locsolni — mondta a törökkoppányi Fe­hér Ferencné. — Felvizezem a kölnit, mert sokan nem szeretik a pacsuliillatot. S ha már a so­kadik locsolkodó megy a házba, messziről érzik a szag. Fehérné egyébként tojásfes­téssel és -karcolással is foglal­kozik, 45 zsűrizett tyúktojás, 8 lúdtojás motívumai között válo­gatott az idei húsvétra. A somogyacsai Varga Fe­rencné ruhafestékkel színezi a tojást. Szép mintáit nemcsak főtt, hanem kifújt tojások héjára is karcolja. Margarétát, árvács­kát, makkot; de a „grábla” és a „vella” — amivel sokat dolgo­zott életében — és a magyar címer is ott díszük egy-egy zsű­rizett darabon. Tojás járt az ifjú locsolóknak. Aki egy lánytól többet kapott, az bízhatott szerelmében. Sok helyen ma is megmaradnak a háziak a tojásnál, a sütemény­nél, de az is gyakori, hogy pénzzel köszönik meg a jókí­vánságokat. (Többen szinte csak erre „utaznak”, becsen­getve a lakótelepi lakásokba, ahol már nem mindig látják szí­vesen a szutykos, aprópénzre váró gyerekeket.) A termékenység szimbó­luma, a tojás is ott volt az alma és a narancs mellett a „beara­nyozott” komatálban, amit a le­endő keresztszülők fehérva­sárnap nyújtottak át — rövid vers kíséretében — egymás­nak . Ma már nem divat So­mogybán a komatálazás. He­lyette reklámszatyorban visz­nek legót és Barbie babát a ke­resztgyerekeknek. Hogy a jeles napok és nép­szokások ki ne törlődjenek az emlékezetből, a helytörténé­szek, pedagógusok szorgosan gyűjtik az adatközlők emlékeit. Művelődési házak színpadán, iskolai honismereti szakkörben elevenednek meg a népszoká­sok. Gyakran dramatizált válto­zatban. De csak ott, ahol fon­tosnak tartják a népélet meg­ismerését. Ahol a lurkó tudja: borotvával lehet legszebben karcolni a tojáshéjat s a hagy­mahéj is remek festőanyag. Ahol nagy gyakorlattal kezelik a gicát, rajzolják a margitvirágot, rozmaringot. Somogybán szerencsére jócskán vannak ilyenek. Lábú­don, Tabon, Mesztegnyőn, Kötcsén — hogy csak néhány települést említsünk. És Szen­nában. Bár Szenna — Burucz András helyi fazekas szerint is — már nem az a Szenna, ami egykorvolt... Húsvéthétfőn a vödör hideg víz helyett fogom tehát a kis üvegcsét, és viszek egy szaty­rot is a hímes tojásoknak. S a Zöld erdőben jártam kezdetű jigmus helyett betanultam már az új locsolóverset: Tündérek kútjábói / szagos vizet hoztam; / van egy kislány a háznál, / meglocsolom mos­tan. / Fáradozásomért / egye­dül azt kérem: / tulipiros tojás / legyen az én bérem. Lőrincz Sándor

Next

/
Thumbnails
Contents