Somogyi Hírlap, 1994. április (5. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-16 / 89. szám
14 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1994. április 16., szombat T oponári lakodalmas A „pillangós” keszkenő egykori toponári viselete „Kimentem a kertbe Ráűtem a tökre Násznagyunk a világ Legnagyobbik ökre...” A címben jelzett „népszokást” természetesen nem jegyzi külön a folklór. Ám a falvak arculata, szokásai mégis sajátosan, a közösségre jellemző módon alakultak. így Toponáron is, amelyről köztudott, hogy valaha önálló község volt, mára pedig városrész már. Meglehet, hogy egyes szokások — a nyoszolóasszony, a násznagyok, a vőfélyek, a koszorús- lányok, a szakácsnők s a zenészek szerepét illetően — tartják még magukat. Az értékek átörökítése, a mara- dandóság dolgában viszont nagyonis fontos tudnunk, hogy miként volt hajdanán; miként tette a hétköznapokat jelessé egy-egy olyan esemény is, amely a párválasztástól a családalapításig elkísérte a házasulandókat. Ez derül ki A kézfogótól a keresztelőig című kiadványból, melynek szerzője Schablau- erné Kertész Katalin. A toponári népszokásokat megörökítő munka elején így vall a szerző: „Tízéves kislány voltam, amikor szüleimmel To- ponárra költöztünk. Minden idegen, minden szokatlan volt ebben a faluban: az iskolatársaim, a felnőttek, az életforma, amit láttam, a szokások, amelyek nem az enyémek voltak.” A munka láttán — amely a kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Tudományos kiadványai sorozatban nemrég jelent meg — nyugtázhatjuk: alaposan kinyílt a hajdani kislány szeme. Olyannyira, hogy szemhatárába vonta a múltat is: víg napokat; a község történetét, s a szép szavak mögött álló anyagi „mozgatórugókat”. Tömören s mégis beszédesen, sok illusztrációval, derűs, hangulatos idézetekkel. így teljes mértékben hitelt adhatunk dr. Timaffy Lászlónak, a nyugalmazott tanárnak s kutatónak, aki — egyebek között — ezzel ajánlja figyelmünkbe a kiadványt: „elérte másik fontos célját is: a falu értékes népi hagyományaink megőrzését a mai nemzedék számára is.” S ez egy városrésszé „avanzsált^?) közösségben sem mindegy. (Tröszt) A settenkedő szerepek esete Lukáts Andor üzenetei szorongásról, félelemről (Folytatás a 13. oldalról) Lehet érte lelkesedni, lehet kételkedni, el is lehet utasítani, csak közömbösen nem lehet tudomásul venni. Ha nem lenne olyan beskatulyázó „szaga” a megállapításnak, akkor megelégedhetnénk annyival: lélekábrázoló művész. De ez csak tetszetős közhely. Ám e „tetszetős közhely” mindig valóságos mivoltában reagál a dolgokra. Továbbá az ember után settenkedik, köszönés nélkül megállítja, nyugtalanítja. E mostani kaposvári színiévadban feltétlenül ezt teszi a „Néróban” és a „Kivégzésben”. Pedig egyik darabban sem ő az „abszolút” főszereplő, de abszolút módon fő szereplő mégis! Kitűnő partnerei mellett, mögött, bennük vagy ellenükre. És általuk is. Aztán elszakadva tőlük, elszakadva a produkció egészétől — önálló életet élve leskelődik utánunk, bennünk. Pedig a véres császár nevelője, Seneca, és a bővérű velencei festőnő gyengébb ecsetű, mégis ágyába fogadott kedvese, Carpeta, sem „megírtan”, sem „előadottan” közel sem hasonló figurák. Lukáts nem is akarja hason- líttatni őket valamiféle jellegzetes „ön-imázsba” fogva. És mégis! Akár a rezignált bölcs, akár a dózse előtt cidriző kegyfestő lép elénk, tudjuk: megint Lukáts Andor játszik nekünk, s velünk. Egyszer a sztoikus nyugalom morális prófétájában remegteti fel a szorongást, el egészen a halálfélelemig; másszor meg a félelemmel megvert alattvalóban remegteti fel a szorongást, hogy végre vállalnia kell valakit. Az összekötő kapocs pedig nem más, mint a kiszolgáltatottság pszichózisa, valósága. Ebben nyilván a két rendező is „bűnrészes”, hiszen a ráaggatott jelmezekkel is tudatják, hogy a messzi históriákból ide, nekünk szólnak. Az ám, csakhogy Seneca és Carpeta belülről is viseli ezeket a „kétértelmű” históriai jelmezeket. így képes arra, hogy előbújjon bennünk. De hát mit akar? Miért szól szorongásról és félelemről az „üzenet”? Miért e sokreményű tavaszban ránkhozni rosszkedvűnk telét? Nem kívánom csúsztató kérdésekkel átpolitizálni és laposan aktualizálni Lukáts Andor lesbenállásait. Csupán figyelni és figyelmeztetni szeretnék egy tehetséges színészre, meg arra, hogy készüljünk fel: legközelebb mikor lepleződik le továbbéléseiben, hogy leleplezzen bennünket is. Tröszt Tibor LE 2.1] 3.E 4.3] sm 6.0D 7m 8.E 9.E 10.CS ILS 12.CS Kuncze Gábor, az SZDSZ miniszterelnök-jelöltje: , Azt mondtuk: olcsó és tisztességes államra van szükség. Az adófizetők pénzét ne költsék végkielégítésekre, magánalapítványokra, fölösleges tárca nélküli miniszterek autózásaira. Önöknek joguk van végre a tiszta közélethez, az olcsó államhoz. Joguk van olyan kormányhoz, amely kizárólag az emberek és az ország hasznára figyel.” \ SZDSZ ^ (Fizetett politikai hirdetés) Az istenes költő A sebzett szarvas és a magyar költészet búvópatakja (Folytatás a 13. oldalról) Nehéz kor volt ez. Minden elveszett, minden megingott, ami addig biztonságot jelentett. Az egységes keresztény vallás Rómából irányított biztonságos helyére a reformáció személyes állásfoglalást követelő, előbb lelki, majd teljes háborúja lépett. A haza pedig végveszélybe került. Balassi nagyapja még a mohácsi csatamezőn esett el a történelmi Magyarország védelmében, apja még úr a megmaradt birtokokon, ő már csak a visszafoglalásban reménykedhet. S ez a Balassi Bálint kezd bele, hogy magyar énekben megszólaltassa a 42. zsoltárt. Egyik legismertebb magyar versünket, nem Balassi, hanem ifjabb kortársa, a tudós zsoltárfordító, Szenczi Molnár Albert munkája nyomán nemsokára már négy évszázada éneklik istentiszteleteiken a reformátusok. De első négy sora minden magyar irodalmat tanuló olvasó .számára a költői kép gyönyörű tömörségének mesterpéldája: Mint a szép híves patakra A szarvas kívánkozik, Lelkem úgy óhajt, uramra, És hozzád fohászkodik... De Balassi szarvasa nem egyszerűen szomjas. A bármilyen kínzó szomjúság nem volt elég, hogy érzékeltesse a zsoltár újraköltőjének zaklatott érzéseit, amellyel magára vállalta az ősi bibliai fohász szövegét. Az ő szarvasa Balassi Bálint, aki úgy jutott el a megigazulás forrásához, hogy előzőleg megkergették, megsebesítették. Mint a szomjú szarvas, kit vadász rettentett, Hegyeken, völgyeken széllel mind kergetett, Rí, leh, s alig vehet szegény lélegzetet, Keres kútfejeket... Egy alázatos tanítvány, Rimay János vállalt kötelességet, őrizte meg egy nem túl jelentékeny kötetben számunkra Balassi istenes verseit. Ezek a versek aztán nagyon hosszú ideig a könyvtárakban porosodva vártak valami feltámadásra, míg a Szenczi Molnár Albert által életre keltett zsoltárszöveg élte a maga életét a református gyülekezetekben. Mégis egy jó századdal Balassi halála után II. Apafi Mihály felesége, akit nagynevű ifjabb rokonához hasonlóan szintén Bethlen Katának hívnak, utólag lajstromozott könyvtárában Balassi-kötetet is tart, és amikor saját rövid, ám a test bűneiben gazdag életére tekint, Balassi sorától megihletve írja saját zsoltárát. Mint gyors szarvast ha vadász sért És dárdája szívére ért, Béfut havast, ligetet, tért, A seb mérge hogy hozzá fért. Veti szemét a vett sebre, Lankad ina, mert fogy vére, Ezerjófű hasznos íré, Ha rátalálhat e fűre. Fut sebesen hegyre völgyre, Hallgat s fülel kútfejekre, Nincs gyógyító semmi szere, Hanem ha jut forrásvízre. Forrásvízre, mert zavartul, Mérgétül jól meg nem tisztul, De ha iszik friss patakbul, Szomjúsága múl s megifjul. Aztán sokáig eltűnik szemünk elől ez a búvópatak, s csak a Himfy-versek között bukkan elő. Mint a szarvas, kit megére A vadász mord fegyvere Fut, de későn, foly már vére, Vérzik tőle a csere: Úgy futok én a pár szemtől, A seb mellyem baljában; Ázik a föld keservemtől, Lábam minden nyomában. Végül pedig a bibliai szom- júhozó szarvasból a három részre szakított Magyarország külső és belső háborúságoktól sújtott világában üldözött Balassi Bálint-i szarvasúvá vált ősi kép váratlanul újra előbukkan egy remekműben: Arany Toldijában. Mint hímszarvas, kit vadász sérte nyíllal, Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival, Fut hideg forrásnak enyhítő vizére, És ezerjófüvet tépni a sebére. Jaj! de a forrásnak kiszáradt az ágya, Az ezerjófüvet írül sem találja, Minden ág megtépte, tüske megszaggatta, Úgyhogy még aléltabb most az istenadta. Költészetünk búvópatakjai kimeríthetetlenek. Szerencsére. Ők éltetik, táplálják, olykor kiszáradástól fenyegetett kultúránkat. Hozzájuk járunk szomjunkat oltani. Sebzetten vagy egyszerűen csak felüdülésre vártán. És az sem fontos, hogy mindig tudjuk, milyen messziről jött le a forrás. Az erdei patakról sem tudják mindig, honnan ered. Rigó Béla Klarinéttanárok Kaposváron „Álomország klarinétosoknak” — ígérte az a meghívó, amellyel a kaposvári zeneiskola invitálta az ország zenetanárait Kaposvárra. A különböző településekről csaknem 50 klarinéttanár engedett a csábításnak, s április 11- 12-én körülvették a nagy varázslót, Balogh József klarinétművészt, aki vállalván a mágus szerepét, valósággal elbűvölte hallgatóit. Történhet csoda, mágia ma, a XX. század végén? Akik az újszerű továbbképzést végighallgatták, igennel válaszolhattak. Két napra a kaposvári zeneiskola „álomország” színhelye lett. Semmi más nem történt, csupán egy kitűnő művész egy kicsit elengedte magát, kilépett saját közegének elefántcsonttornyából és kivételes hangszeres tudását, páratlan zeneiségét olyan területen kamatoztatta, amelytől ezideig a szakma finnyásan elhúzódott, lekezelte és tette ezt úgy, mintha maga már eget és poklot bejárta volna. Balogh József bemutatta, hogy szét kell törni az önmagunk által felépített falakat, körül kell nézni a nyüzsgő színes élet forgatagában. Nem leereszkedni, de felkarolni, nemesíteni kell, s így lesz a kommersz művészi és így alakulhat ki egy olyan sokoldalú művészegyéniség, aki egyformán otthonos Mozart, Weber, valamint a pop, a rock, a dzsessz és szinte valamennyi könnyűzenei stílusban. A résztvevő tanárok előtt így nyílt meg lassan Álomország kapuja és feltáruló látvány megmozgatta a fantáziákat. Egy pillanatra megszűntek az előírások, tantervi követelmények, és helyébe a szárnyaló fantázia, az improvizálás, a különböző irányzatok elsajátításának vágya került. Álmodtunk egy kicsit, s ez serkentőleg hatott, feloldott, cselekvésre ösztönzött. Hasznos rendezvény volt, köszönet érte a Liszt Ferenc Zeneiskola kiváló tanárának, Sasváriné Perjés Margitnak. Csupor László Bohumil Hrabal: Foghíjak „Elegünk van Hrabalból! — ez a tisztességes emberek jelszava! Ne hidd, hogy dicsőséged az égig nő. Te szarházi! Te göndör disznó!” Ez az egykori levélrészlet hivatott bizonyítani a mégis égig nőtt dicsőséget, ez az olvasói levél- részlet, amelyet az éppen ügyeletes tisztességes honfitárs szánt a zseniális prágai öregnek, az írás világbajnokának. Szent bizonytalanságom így nem is csoda: hogy veszi az ki magát, hogy fogadatlanul, kéretlen prókátorként egy árva szót is le merjek írni a világ legegyszerűbb emberének új könyvéről. Mégis úgy teszek, mint egy hittérítő, mint egy kul- túrpropos, mint egy misszionárius, csak azért, hogy haverilag oldalba bökhessem a somogyi régiót: ne felejtse Hrabal papa új könyvét. A könyvét, amelyben éppúgy visszatér a felesége fürdetése közben erekció- jával parádézó Vladimir, mint a kerskói erdő és Etán, a kandúr. No, persze akkor sem tudom honnan a bátorság, de hát még nem is kérdezett közbe senki, még akkor sem, ha én is tudom, hogy róla írva az Istent kísértem, hiszen fél Közel-Ke- let-Európa írótársadalma a szemüvegét tologatva zavarában, megszeppenve ül le mellé prágai sörözőjében stul, stul, stul Esterházystul. Az elszántak tudománya, vagyis a kocsmológia fösdmán- jának, minden idők legnagyobb kocsmológusának gyermekkoráról így szól a fáma: „...már kisfiú korában szeretett inni, ahogyan anyuka mesélte: mindent, ami a keze ügyébe került, azt mind felhörpintette, összeöntögette a maradékot a vendégek után és mielőtt anyuka visszajött volna, mialatt kikísérte a vendégeket az ajtóig, hát az ő drágalátos fiacskája az üvegből is töltött az ő bög- récskéjébe, és azt iszogatta titokban és főleg boldogan...” Ez van, tenném hozzá nem túl választékosán és még szen- tebb bizonytalansággal, s végül idézem megint őt: ....az e gyik percben úgy járunk-ke- lünk, olyan peckesen, mintha megütöttük volna a főnyereményt, a másik percben pedig olyan az arcunk, mintha órákig csak szart szagolgattunk volna...” S most, hogy így a somogyi régió oldalba bökve, asszem én el is oldalgok. (Bohumil Hrabal: Foghíjak, Európa 1994) Izing Antal Tamás
