Somogyi Hírlap, 1994. április (5. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-09 / 83. szám
24 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1994. április 9., szombat Varga László stációi A biztonság ás a szabadság nem versenytársak Minden negyedik magyar szegény Ferge Zsuzsa: Nem a kormány, hanem a piac teremtett munkahelyet (Folytatás az 1. oldalról) — Felelőssé tehetők-e a szegények azért, hogy sanyarú sorsra jutottak? — Bizonyos mértékben mindenki felelős önmagáért. Másfelől azonban — és számomra ez sokkal fontosabb — a társadalom működése nagyon sok embert hoz olyan helyzetbe, hogy nem képes saját magát a hajánál fogva kirángatni a sárból. Amikor száz segédmunkásnak egy vagy két hivatalos munkahely jut, akkor értelmetlenség azt követelni, hogy mindenki vállaljon munkát. — Ki tekinthető ma Magyarországon szegénynek? Sors és mérce — Sokféle mérce van; az egyik szerint azok, akik az átlagbér fele alatti egy főre jutó jövedelemből élnek. Bármilyen mércét használunk is, a szegények között az országos átlagnál nagyobb arányban vannak tartós munkanélküliek, két-három gyerekes családok, kisnyugdíjasok, s általában szakképzetlenek. Valamennyi rétegben számuknál jelentősebb a cigányok aránya. — A társadalom egészének hány százalékát tekinthetjük szegénynek? — 1989 óta közel kétszeresére nőtt a szegények aránya; most 25 százalékra tehető. — Lehet-e a szegénység a társadalom mozgatórugója? — A középkorig az emberek beletörődtek abba, hogy szegények. Azóta a történelem sok példát szolgáltat arra, hogy fellázadtak rossz sorsuk ellen. A modern társadalomban azonban általában a szegénység, nem pedig a rendszer felszámolása ellen harcolnak a nehéz sorsú emberekkel szolidáris mozgalmak. — A segítés egyik formája a segélyezés. Az elosztásban azonban sok szélsőség tapasztalható. — Két érv szólhat a segélyezés mellett; az egyik az, hogy olcsóbb, mintha mindenkit segítenénk. A másik az, hogy hatékony. — De... — Nem igazak az érvek. Nem olcsó a segélyezés az óriási bürokrácia miatt. Ráadásul az embereket arra kényszeríti, hogy szegénynek vallják magukat, különben elesnek a segítségtől. Ezen túl megbélyegzi az állampolgárokat, megosztja a társadalmat. Szembefordítja az adózókkal a segélyezetteket, és aláássa az adómorált. A segélyezés mindig igazságtalanságérzést szül. Ráadásul elkerülhetetlenül csapdát állít: a munkanélkülieket nem serkenti munka- vállalásra. — A kormány azt mondja: soha ennyi vállalkozás nem indult az országban. És segített az embereken a privatizáció is. Súlyos terhek — Nem a kormány teremtett munkahelyeket, hanem a piac. A kormány ehhez feltételeket tud teremteni. A gyanúm az: messze nem történt annyi erőfeszítés munkahelyteremtés ügyében, mint ahogy azt beállítani szeretnék. A társadalom döntötte meg a régi rendszert, nem a kormány. Nagy ára volt az átalakulásnak. A baj az: hihetetlenül egyenetlenül oszlanak el a terhek, és elsősorban azokat sújtják, akik amúgy is a legvédtelenebbek. Nemcsak a kormány felelős ezért, de jóval többet tehetett volna annak érdekében, hogy erősítse a társadalom szolidaritását. A parlamentben is számtalan felszólalás hangzott el, amely a munkanélkülieket és a szegényeket hibáztatja rossz sorsukért, s ezzel támogatást kaptak a társadalomban meglevő, amúgyis bűnbakképző nézetek. — Mennyire különbözőképp vélekednek a szegények számáról az állampolgárok, a hatalmon levő politikusok és a kutatók? — A kormány négy évről szóló sikerjelentése egyáltalán nem beszél a szegénységről, tehát ott tartunk, ahol az ötvenes években; amiről nem beszélünk, az nincs. Ez borzasztó nagy baj. A társadalomkutatók között is nagyok a különbségek, hogy milyen súlyosnak ítélik a szegénységet, mert egyre kevésbé lehet mérni. A jövedelembevallások egyre rosszabbak. A fekete gazdaság szerepe mind nagyobb, és amikor a kutatók felmérést készítenek, beleütköznek abba, hogy az embereknek majdnem 45 százaléka szorong, lemond cselekvési lehetőségéről. — Mennyiben befolyásolja a szegények számát az, hogy diktatúrában vagy demokráciában élnek? — A diktatúra nem szünteti meg a szegénységet, erre számos példával szolgált a történelem, noha kétségtelen, hogy egyfajta létbiztonságot szinte mindenütt teremtett. De szegénység fogalma roppant komplex; nemcsak a pénz és a fogyasztás van benne, hanem kultúra, jövő, remény... A nyilvánosság, a közélet kontrollja sokat segíthet. De magától egy demokratikus berendezkedés sem működik úgy, hogy mindenki egyenrangú állampolgár lehessen benne. Ehhez közmegegyezés kell. — A biztonságot vagy a szabadságot becsülik-e jobban az emberek? * Érték-arány — Az emberek véleményét mindig befolyásolja az, hogy mivel rendelkeznek. Amikor nem volt szabadság, például tíz évvel ezelőtt, akkor a szabadság fontosabb volt, mint a biztonság. Most az elemi szabadsággal rendelkeznek, emiatt az emberek a biztonságot a szabadságnál is fontosabbnak tartják. Ezt a két értéket nem szabad versenyeztetni egymással, az egyik a másik nélkül nem ér semmit. Az állampolgárok most úgy érzik: létbiztonságuk megrendült. És úgy gondolják: a szabadsággal nem nagyon tudnak élni, ha folyton az köti le őket, hogy képesek lesznek-e holnap fizetni a villanyszámlát, tudják-e iskolába járatni a gyereket... — Köszönöm a véleményét. Czene Attila — Van-e munkaideje a papnak? — kérdezem a kaposvári Szent Imre plébánia apró szobájában Varga László plébánost. — Papja válogatja — feleli. — Van, akinél különválik a pihenőidő és a munkaidő; nálam nem. Ma például szabadnapom volt, csak az esti misére jöttem. Egyébként teljes emberként vagyok pap; legfeljebb a plébánia hivatali idejét lehet behatárolni. Ha csendre vágyom, félrevonulok, hogy személyesen találkozhassam azzal, aki meghívott és aki megtart. A betegség egyébként mindig jó, mert akkor megpihenünk. Varga László a Tapolca melletti Sáskán született, és a győri bencéseknél még a harmadik évben is mérnöknek készült. Jelentkezett a püspöknél, és felvették a budapesti Pázmány Péter Hittudományi Főiskolára, ám alkalmatlan minősítése ellenére behívták katonának. — Hiába mutattam a papírt, nem érdekelte őket. Azt mondták, ha leteszek a szándékomról, akkpr érvényes csak a határozat. Én hajthatatlan voltam. Össze is tépték a papírt, és 45 kilósán Lentibe, a büntetőezredbe kerültem. így kezdődött kalandom a Jóistennel. Olvastam a Bibliát, s megfogadtam: Én szó szerint veszem, amit hirdetsz. Megteszem, amit kérsz. De ha nem igaz, amit mondasz, nem leszek se pap, se keresztény. A hitnek ereje van, legyőzi a félelmet. Akárhogy akartak rávenni: nem lőttem. Mondtam: nekem Isten parancsol és nem a Varsói Szerződés. Többször letartóztattak, nem engedtek haza. Én pedig imacsoportot szerveztem, bibliaórákat tartottam, s kapcsolatba kerültem a Bokor közösséggel is, ahova olyan értelmiségiek jártak, akik az állásukat is kockára tették hitükért. Miközben az erősek egyházát építette, a gyengékkel foglalkozott. Mozgássérülteket ápolt, s erősített meg hitükben. Végezte a szemináriumokat, de mindig közbejött valami. — Mindenféle kifogásokkal — nincs fekete zoknim, nem hordom a kolárét, nem teszem össze a kezem — kirúgtak, de mindig visszavettek. A harmadik évben viszont magam hagytam ott a szemináriumot, mert úgy éreztem: nem tudok olyan egyházban élni, amelyik együttműködik az állammal. A Thália Színházban kisegítő dísz- letes voltam nyolc hónapig. Közben viszont viaskodtam önmagámmal, hiszen megszöktem a Jóisten elől. Akkori püspököm hiába bizonygatta: van hivatásod. A kispap egy idő után visz- szatért. A 3-4. évet egyszerre tette le, és negyedév végén diakónussá szentelték. Utána — politikai szervezkedés miatt — ismét „megváltak tőle”. Hogy miért? Azért, mert tiltakozó levelet írt néhány társával az ellen, hogy egyik pap társukat közösségi kapcsolatai miatt nem akarják felszentelni. A levélről a Szabad Európa Rádió, az Állami és Egyházügyi Hivatal, valamint a püspöki kar egy időben értesült. Az ötödik évet Szegeden végezte el, s pappá szentelése előtt másfél hónappal a napirend áthágása, valamint „alkoholizmus” vádja miatt ismét szedhette sátorfáját. Az igazi indok azonban egy közösség megszervezése volt. Varga Lászlót 1982. április 17-én szentelték pappá. Két hét múlva már Várpalotán volt káplán. Gitáros csoportot, ifjúsági kört szervezett. Vonzotta a fiatalokat. Miközben sikeresen helytállt, belülről — ahogy ő fogalmaz — teljesen kiégett. — Egyre üresebb lettem, mert nem tudtam megbocsáj- tani a katonáknak, a rendőröknek, a békepapoknak. És becstelenségnek tartottam volna, hogy pap maradjak úgy, miközben másként érzek. Mert a szeretetről kellett Varga László plébános Fotó: Török Anett prédikálnom és a megbocsáj- tásról. Elmentem egy lelkigyakorlatra, ahol egyetlen ima meggyógyította bennem a cinizmust, a gyűlöletet. Újra ereje lett a szentségeknek, a zsolozsmának; értelme volt a cölibátusnak, megújult a kapcsolatom önmagámmal. Papságom újra tele lett erővel. A somogysámsoni csöndben döbbent rá: számára az értelmi fogyatékosok, a mozgássérültek a legszegényebbek. Magához vett egy 36 éve mozdulatlanul fekvő, kullancscsípéstől lebénult férfit, aki azóta is vele él. Alkoholistákat, börtönből kiszabadultakat gyűjtött maga köré. Hívei feljelentették a püspöknél, a község tanácselnöke viszont büszke volt arra, hogy falujának papja felkarolja az elesetteket. Kaposvárra tavaly augusztusban került. Úgy véli, elődje, Pázmány atya jó közösséget hagyott rá. Esket, temet, és keresztel. Hitoktató a katolikus gimnáziumban, a dél-dunántúli régió ifjúsági referense, a Nyolc Boldogság közösség gyóntatója. A kicsiknek a gyerekmise után szörpentő-hör- pentőt rendez, bibliaórát tart, a bálokon táncra kéri a lányokat. S a kórházban is gyakran feltűnik. Emellett pedig gondozza a tehetetlenül fekvő férfit; Pál apostollal vallva: Az én erőm a te gyengeségedben lesz teljessé. Lőrincz Sándor Egy falat tökfödő Kaposváron, kalapom-pom-pom? A hölgynek papírja van. Ne tessék félreérteni: arról van papírja, hogy ha sikerül megszerveznie Kaposváron a gyárat, lesz megrendelés. Várja a szebbnél szebb fejfedőket a török, az ukrán és az amerikai piac. Csak hát egy kis bökkenő. Senki sem adja meg rá a szükséges tízmilliót. Begovátz Klaudia három- gyermekes munkanélküli asszony öt nyelven beszél. Kaposváron lakik egy udvari lakásban, és kalapgyárról álmodik. — Még Krakkóból van az ötlet, én ugyanis lengyel vagyok. Amikor a Bonanza című sorozatot vetítették az egész város kovbojkalapban járt. Aztán Krakkóba látogatott De Gaulle elnök, és ötven Begovátz Klaudia: — Lelkesítenek, de a tőke csak nem akar jönni Fotó: Lang Róbert szabó gyártotta másnaptól a jellegzetes katonai sapkáját. Mindenki ezt hordta, még a lányok is. Ma ugyanez a helyzet. Kérdem a kalapos ismerőseimtől, mennyi Joc- key-féle kalapot tudnának eladni. Amennyit hozol, felelték. — Ön azonban gyár híján egyet sem visz... — Hát ez az. Pedig mit futottam az ötletem nyomában. Jártam Isztambulban a híres Pepo kalapcégnél, Celel Naz- linál. Neki mindössze egy ház a gyára, mégis százezerszámra hordják tőle az árut. Voltam a híres Wegenernél, akinek egész hálózata van Európában. Szívesen fogadott, körülvezetett a gyárában. Meg sem mertem mondani, hogy én nem egy luxus-gép sort akarok venni. — Hogy áll a gyáralapítás? — Áll! — vágja rá mégsem letörtem — A kereskedelmi igazgató már meg van. Tréfát félre: nem mondtam le róla. Budapesten megszűnt a Bécsi úti kalapgyár. Pesten van egy szövetkezet és Jászfény- szaruban egy kisebb üzem húsz munkással. Én is egy ilyet gondolok. Kértem árajánlatokat egy amerikai ismerősömtől, aki megküldte az ottani öt legjobb cég katalógusát. Húszezer dollár lenne egy valamirevaló gép. Fölvettem a kapcsolatot a Start alapítvánnyal, pályázatot adtam be. Lelkesítenek, de a tőke csak nem akar összejönni. — Nem divatjamúlt dolog a kalap? — Ha nincs a boltban, hogyan keressék? A kalapnak óriási jövője van az egész világon. Celel Nazli az araboknak adott el több tízezer nyári kalapot, pedig azt hiszi az ember, hogy azok csak olyan kockás fejkendőkben járnak, mint Arafat. Kínai kereskedő is járt nála, próbaképpen vitt százezerét. Ahol egymilliárd ember él, ott mi százezer kemény sapka? Nekünk itt lenne az ukrán piac. Egy szem gyár sincs, divat és szeles-hűvös idő viszont mindenhol van. — Győzzön meg, hogy jó üzlet kalapot csinálni! — Legkevesebb ötvenszázalékos haszon. A nyári vászonkalapok után most óriási az érdeklődés. Hódítanak a luxus fejrevalók. Egy fehér borjúbőr kalapért megadnak simán száz dollárt. Kedvelt a nyúlszőr, s az alapanyagot Somogybán is könnyen föl lehetne vásárolni... Klaudia tervez, leveleket ír, fut a befektetők után. Azok azonban a kaposvári kalapgyár ötletére — rajtuk kívül érthető okokból még a nyulak vannak így — nem túl lelkesek. Tán mégiscsak meggyőzi őket. Addig is jó sárgaréparágást, uraim! Békés József
