Somogyi Hírlap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-05 / 54. szám
24 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1994. március 5., szombat LÁNYBÓL VAN AZ ÁRU Nem fenékig tejföl a revütánc A Szardíniáról menekülő magyar lányok esete után le- het-e még hinni egyetlen újsághirdetésnek? Jelentem: lehet. Egy lapunkban megjelent felhívás nyomán ugyanis negyven somogyi honleány utazna — akár már holnap — olaszba. A tét nem kevés: havonta százötvenezer forintos gázsi és persze fény, siker csillogás. 1. A magyar prostitúció legnagyobb vihart kavaró története a három huszonéves lányt szinte rabszolgasorban tartó magyar-olasz maffia nevéhez fűződik. A három-négy tagú csoport a Keleti-pályaudvarról utazott Genovába, majd onnan hajóztat- ták át őket Szardíniába. Ott derült csak ki, hogy nem a tánctudásuk, hanem testük az igazi áru. Ha nemet mondtak, akkor véres verés jött... A sajtóban kipattant köny- nyű testi munka nem kis fejtörést okozott az olasz és a magyar hatóságoknak is. Ki- szűrhető-e, hogy egy csinos magyar leányzó vajon Nápoly látványától vagy a gyönyörtől akar meghalni? A szardíniái szextúra kapcsán nyilatkozta a sajtónak Tonhauser László, az ORFK Nemzetközi Szervezett Bűnözés Elleni Szolgálatának a vezetője: — A mi munkánk akkor kezdődik, amikor odakint bűntett történik, s azt jelzik, a szálak hazavezetnek. Egyébként úgy vélem: naivitás lenne azt hinni, hogy kint kolbászból van a kerítés, és nyelvtudás, szakképzettség nélkül jó keresethez juthat bárki. Ezek a hölgyek nyilván híján vannak a normális óvó családi, szülői háttérnek is. Vagy: már eleve ilyen pályára léptek. Ez pedig nem a rendőrség baja... 2. Tóki József bizalmatlan. A sajtó egy kalap alá vesz minden olasz munkavállalást, ha fiatal, csinos lányokról van szó. — Győzzön meg: itt minden tiszta, mint a patyolat! — ajánlom neki. — Lehet tisztességes úton is 150 ezer forintot keresni? — Valóban ez az összeg szerepel a hirdetésünkben, de tudni kell, hogy ez egy tanfolyam nyelvtanulással, revű- táncképzéssel és munkavállalási garanciákkal. Az Országos Szórakoztatózenei Központ megyei kirendeltségének vezetője egyszerre több papírt rak elém. Az egyiken sorakoznak a feltételek. Nem vesznek föl 18 év alatti lányt, sem olyat, akinek már férje és gyereke van. Olyat főleg nem, aki már vállalt munkát az olaszoknál... — Itt nem egyéni akcióról van szó. Ez nem az én üzletem. Az OSZK ezt a képzést az egész országban végzi, mégpedig fix, jól fizető külföldi állást ajánlva nemcsak Olaszországban, de a nyártól több spanyol nagyvárosban is. Tóki József harmincegyedik éve dolgozik a vendéglátóban. Tudja, mi a tiszta buli. Ez az, bizonyítja. A lányok színpadi táncot tanulnak, lesz tanulmányi szerződés, úti előleg, sőt a tandíjat is majdani fizetésükből fogják le. Az OSZK még a szülőknek is kifizeti az útidíjat, hogy táncoslábú csemetéjüket az olasz mulatókban megnézzék. Kikötés, hogy egyetlen korty szeszt sem ihatnak és nincs sem sztiptiz, sem semmiféle kétes meló... 3. Olvasom a többi iratot. Az OSZK röplap tiltakozását a külföldi prostitúciós szolgálatok hazai magánipara ellen. Aztán a Művelődési és Közoktatási Minisztérium megnyugtató válaszát. Az OSZK tiszta, írja egy osztályvezető, hiszen évek óta minden esetben rendelkezett a Budapesten felvett munkavállalási vízummal, adókártyával és külföldi SZTK-val. (Tóki József megjegyzi: kivétel a fogászat. Minden lány még itthon tetesse rendbe a fogát...) Hát igen, a fog. A szép női mosoly, ez kell az olasz legényeknek. Vagy más is? 4. A lányok — negyvenen — menni akarnak. — Miért? Mert munkanélküliek, mert itt csak tízezer bruttót kínálnak vagy valami kibírhatatlan átképző tanfolyamot. Mert a vendéglátóban nem ritka, hogy mostanság fizetés nélkül csak borravalóért alkalmaznak pincérnőket. Mert fogdossa őket a főnök. Mert kocsit szeretnének, és lakást. Mert, mert, mert. Mert unják a banánt. 5. Tóki József mesélt egy kaposvári klasszis táncoslányról, akit ő beszélt le az útról. Táncra való, nem a vendéglátóba. Egy kadarkúti munkásnőről, akinek Nagyatádon áll a gyára s hónapok óta nem fizet. Szegény elesettekről és „jó családban” felnőtt hajado- nokról. Sőt, még a táncban és zenében tehetséges saját lányáról is. Aki azzal állt elő egy este: apu én is megpróbálnám... — Nézze, ez az út egy tisztességes akarat. Lehet, hogy valamelyik lány megbotlik. Akkor viszont körön kíNéha nem árt a védőháló Fotó: Csobod Péter vülre kerül, nincs helye a csapatban. 6. Egy csinos pincérlánnyal beszélgetek Kaposvár ismert szórakozóhelyén. — Megy? — kérdem tőle. — Megkérdeztem Doditól (ez Tóki József beceneve), mi az ábra — feleli —, de a fiúmnak, már el sem mertem mondani. — Miért? — firtatom tovább. — A 150 darab ezres nem csúnya havonta... Szemembe néz. Hát ez micsoda palimadár, gondolhatja magában. Aztán legyint: — Hagyjuk... Békés József Visszamenni az ablakon át is... Ahány ügyfél, annyi emberi sors... Fotó: Kovács Tibor Négy különböző korú, érdeklődésű és végzettségű ember. Közös bennük az, hogy jól kerestek — állást. Munkanélküliként a megyei munkaügyi központ által létrehozott álláskeresők klubjába jártak. Addig azt hitték, tudják, hogyan kell munkát keresni — mégsem sikerült elhelyezkedniük. A klub tanfolyamán eltöltött három hét után állás- ajánlatot kaptak, sőt van, aki már munkahelyet is változtatott. Állítják: a titok mindösz- sze a jó módszerben, az akaratban és egy telefonban rejlik. O A fiatalasszony, Mária a Kaposvári Villamossági Gyárban dolgozott anyag- gazdálkodóként. A műhely megszűnt, egyhónapos vég- kielégítéssel tavaly januárban munkanélküli lett. — Láttam a felhívást a klubról. Általában olyanokat hívtak a tanfolyamra, akik tartósan munkanélküliek. Én nem vártam meg, amíg az leszek; megkérdeztem, jár- hatok-e. Hatalmas az üresség, amikor nem kell felkelni és dolgozni menni... Aranka nemrégiben végzett a közgazdasági szakközépiskolában. Egy miskolci cég képviseleténél dolgozott a megyeszékhelyen — amíg meg nem szűnt a kft. Már öt hónapja volt munka nélkül, amikor szóltak neki: jöjjön el az álláskeresők klubjába. Azóta már munkahelyet is változtatott: a munkaügyi központ visszahívta, legyen náluk titkárnő... Harmincévi munkaviszony után mondtak fel Rozáliának: — A főnökömnek nem tetszett, hogy ragaszkodom a munkaügyi jogaszbályok betartásához, és közölte velem: azonnal csomagoljak össze és hagyjam el a munkahelyemet. Egyszer elhívtak a klubba. A szomorú az, hogy harmincnál több munkanélkülit vártak és tizenket- ten alig jöttünk össze. Tizenöt hónapig járta a munkahelyeket, és mindenhol elutasították Józsefet, aki a Kaposgép mernyei részlegénél volt üzemfenntartás-vezető. — Nagyon el voltam keseredve — mondja. — Vidéki vagyok, és 42 éves, ez nem jó ajánlólevél. Vezető voltam a régi munkahelyemen, sok emberrel tárgyaltam mindig. Tizenöt hónap után félve vettem fel a telefont... Volt egy ismerősöm, aki az álláskereső-klubból helyezkedett el, ezért én is megpróbáltam. Másfél hónapja van már munkahelyem. © Sokan csak akkor jönnek rá, hogy mit adhat ez a klub, amikor járni kezdenek a tanfolyamra. Addig csak a kirekesztettséget érezték, a megaláztatást: nincs rájuk szükség. Mária, ha baráti társaságba ment, már meg sem mert szólalni... Rozália állítja, ő optimista volt még munkanélküliként is: — Harminc évet dolgoztam már, nem volt mindegy, hogy elvesztettem a munkám. Mindenhol azt mondták, köszönik szépen, de nem kellek. — Eldöntöttem, hogy lesz munkahelyem, jó fizetésem. Bejött. Igaz, sokat kell dolgoznom, de én világéletemben többet dolgoztam nyolc óránál. Nem tudom feladni. Volt egy hónap, amikor az egész család munkanélküli volt. Akkor kilencezer forintból éltünk négyen. Hihetetlen, hogy mi mindenen keresztül tud menni az ember, és mekkora ereje van, hogy mégis végigcsinálja... Ami magával ragadja az embert: az egykor önbizalmukat vesztett, létbizonytalanságban élő emberek most felszabadultak, magabiztosak és vidámak. A klubnak varázsa van — állítják. Ide hazajön az ember. Egyforma problémák, sorsok. A varázslat az itt dolgozóknak köszönhető, akik megtanítják munkát keresni őket és nagy segítség: a klub telefont is biztosít az álláskereséshez. — Ötvenéves vagyok — nevet fel Rozália —, de valóban olyan az álláskeresők klubjába jönni, mintha a szüleihez jönne az ember. S ez a klubot vezetőknek, Tóth Annának, Körtésiné Tomcsák Máriának és Mészáros A. Zoltánnak köszönhető. Emberségüknek: a szívüket kiteszik azért, hogy segítsenek. Együtt örülnek az emberrel, de ha valaki le van lombo- zódva, nem sírnak vele, hanem kemények: menjél már, csináld! Segíts magadon ... — mondják. — Én most már azt mondom: sok álláshely van — folytatja. — Azelőtt nagyon fel voltam háborodva, hogy azt mondták a munkanélkülire: nem akar dolgozni. Sokan voltunk, akik nagyon akartunk, s valóban vannak, akik nem. Nem mindegy a hozzáállás. Ettől is függ az álláskereső-tanfolyam eredményessége. © A tanfolyam lényege: megtanítják a munaknélküli- vel, hogyan adja el magát. Hiszen az ember — érték. — Míg korábban a szőnyeg alatt feltartott kézzel mertünk bemenni valahová munkát keresni, most a munkaadók ledöbbennek, amikor előadjuk magunkat — mondja Mária. — Sokunknak szerintem ezért volt sikerünk. Magabiztosan kell bemenni; megmondjuk, mit tudunk és ezért mit várunk. És nem fogják azt mondani, hogy nincs állás. Megpróbálnak valamiképpen segíteni. Először a szakképesítésük szerint kerestek munkát. Ha ez nem sikerül, jöhet a telefonkönyv: munkáltatóról munkáltatóra. Bemutatkozások, időpontegyeztetések sora. József szerint a cégeknél nem a munkaügyi előadóval kell beszélni, hanem közvetlenül az igazgatóval. — A telefon óriási segítség. A segélyem negyven százalékát elautóztam munkakeresésre. Spontán sikerült: egy telefon — egy munkahely. Nagyon sokszor nem jelzik a munkaadók, hogy üres álláshelyük van. o S hogy miként készültek újra munkába állni? Akár kezdőként, gombócokkal a torokban. József állította, úgy izgult, ahogy hajdan az érettségi vizsgán sem. Arankától mindenki azt kérdezte: munkanélküli voltál? Mária az első izgalmak után felsóhajtott: olyan jó, hogy megint dolgozhatok. — A tapasztalat, amit munkanélküliként szereztem, sokat jelentett. Rádöbbenti az embert, hogy nem létezhet munka nélkül. Most, ha a munkahelyemre álláskereső életrajza jön, már tudom, ki a „testvér” — így Rozália. — Bennem még él a félelem, hogy újra elvesztem az állásomat — mondja Mária. — Itt tanultuk: számíts a legjobbra, de készülj fel a legro- szabbra... — Amíg volt állásom, nem foglalkoztatott a munkanélküliség — teszi hozzá József. — Amíg tudtam azt, hogy holnap és holnapután is ugyanoda kell mennem dolgozni. Most, ha egy üres álláshelyről hallok, azonnal beszólok a munkaügyi központba. © Az álláskereső klubtagok most már nevetnek azon, munkanélküliként milyen bután kerestek állást. Mondják: lehet munkahelyet találni, csak nagyon kell akarni, s talpra kell tudni állni. Meg fognak lepődni az állástalanok, hogy mennyi kapu kinyílik előttük. Soha nem szabad feladni. Vissza kell menni az ablakon át is. Magabiztosan lép akkorát az ember... Tóth Kriszta
