Somogyi Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)
1993-12-24 / 301. szám
24 SOMOGYI HÍRLAP KARÁCSONY 1993. december 24., péntek „Pinokkió” Amerikában Pogány Judit: „Odakint ha valaki már letett valamit az asztalra, attól kezdve hitele van, lehetőséget és pénzt kap a munkára! — Már két hete folytak a Tisztújítás próbái a színházban, amikor megjöttem Amerikából — meséli Pogány Judit. A darab rendezője, Beze- rédi Zoltán ennyi időre engedett el a produkcióból. Mivel a menetrend szerinti időponthoz képest többórás késéssel érkeztem Budapestre, azonnal beültem az autómba, s indultam Kaposvárra az esti próbára. így nem sok időm maradt elmélkedni a kint töltött időről. — Mégis mi a legszembeötlőbb különbség az ön szemében Amerika és Magyarország között? — Az embert szinte arcul csapják az élmények. Mivel művészeti pályán dolgozom, a leglényegesebb különbséget abban látom, hogy odakint bár végtelenül nehéz kitűnni, feltörni, de ha valaki már letett valamit az asztalra, ha már bebizonyította, hogy tehetséges, hogy sikereset tud alkotni, attól kezdve az embernek becsülete, hitele van, lehetőséget és pénzt kap a munkára. Itthon hiába sikeres valaki, s erkölcsileg is megbecsülik, a pénzhiány mindennek gátat vet. Odakint, sajnos, rohamosan nő a volt szocialista országokból kitelepedett tudósok, kutatók, művészek száma. Nem kivétel Magyarország sem, és ez riasztó. — Merre jártak a filmbemutatót követően a hivatalos programokon kívül? — New Yorkban két napot töltöttünk. Érkezésünk estéjén a város legnagyobb éttermének tulajdonosa, a magyar származású Kövi Pál várt minket vacsorára. Lenyűgöző úriember, Kolozsváron és Szek- szárdon tanult, és az édesanyja receptje szerint készített kacsasülttel kínált minket — többek között — , ugyanis a vacsora legalább tíz fogásból állt. — Meg tudtak birkózni az ételekkel? Mi volt a kedvenc? — Minden fogás fantasztikus volt, s főleg az, ahogyan szervírozták. Ketten voltunk a vacsorán „hölgyek”: Bunyik Bélának, a Sose halunk meg című film kinti forgalmazójának a felesége és én. Azt hiszem, a nők egy ilyen vacsorán rafináltabban tudnak jóllakni. Mindent megkóstoltunk, de semmit nem ettünk meg egészen. így még a kedvencem, a hetedik fogásként tálalt kis könnyű szuflé nevű édesség sem fogott ki rajtam. Robi és Bunyik Béla másnap bevallották, hogy semmit sem aludtak, mert bizony csak reggelre csillapodott a rosszullétük. De azt hiszen, a Négy évszak — így hívták az éttermet — megérte ezt az éjszakát. Negyedévenként cserélik az éttermi részben az évszakoknak megfelelő fákat. Mi az őszi fák alatt ültünk, de a következő hétre várták a télieket Japánból. Az óriási terem közepén kristály- tiszta vizű medence csillogott. A folyosón óriási Picasso-kép. De nemcsak az étterem, hanem egész New York egy őrület; nem hiszem, hogy tudnánk ott élni. — És Los Angeles? — Óriási, egy országnyi területen fekvő, szétnyúló város, ahol nincs is centrum, mégis melegebb, otthonosabb, pedig alig lehet embereket látni az utcán. Mindenki kocsival jár. Hollywoodban többször is voltunk. Egyszer a Warner Brothers Stúdió gazdasági igazgatója, Koltai István hívott meg minket. Az öccsét Róbertnek hívják, s a családra több barát, ismerős rátelefonált, hogy nem is tudták, hogy Róbert hazament filmet rendezni. Bár csak névrokonságról van szó, a család különösen kíváncsi lett ránk. Megmutatták filmcégük egy részletét; azért nem az egészet, mert egy városnyi területen fekszik. Láttuk egyébként a század elején épült utca-díszleteket, a Casablanca című film híres ablakát, ahonnan a két főszereplő nézett a messzeségbe. És azt is láttuk, hogy a valóságban a két színész éppen egy ben- zinkútra nézett. A csodákat nem is tudom felsorolni. Kolta- iéknál ebédeltünk, és ismét furcsa, szomorú melegséget éreztünk a kitelepedett, tehetséges magyarok iránt. — Chaplin képe mellett is lencsevégre kapták. — Azt hiszem, a Chaplin Stúdió érintett meg legjobban. Amit csak lehetett, megőriztek átépítetlenül. Megrendülve jártunk-keltünk a folyosókon és az irodákban, ahol Chaplin járt és dolgozott. A stúdióban láttuk a kiszálaso- dott köteleket, a rozsdás láncokat, amelyek ma már használhatatlanul lógnak a falon. Én mindig is Chaplin-ra- jongó voltam, de ott, a kopott kövű udvaron, a régi falak között különösen feltört bennem az iránta érzett szeretet, tisztelet. Egész lényét csodálom: az életét, a küzdőképességét, az utat, amit bejárt. Azt a lázat és pontosságot, ahogy dolgozott. És amíg élek, hálás leszek annak a kritikusnak, aki a kaposvári Pinokkió- ról írva a világgá induló fabábut, amint távolodott a színpad mélységében, Chaplinhez hasonlította. — Egyik program a másikat érte. Kikkel találkoztak? — Valóban, szinte ámokfutás volt a kint töltött idő. Gazdag Gyula filmrendező barátunknál laktunk. Őt most újra meghívták tanítani a Filmművészeti Egyetemre. Gyula egyébként gyakran vendégeskedett nálunk, a Honvéd utcai lakásunkban, amikor a színházban rendezett. A náluk töltött idő méltó zárásaként egy búcsúvacsorát rendeztek, ahova több kint tartózkodó barátot hívtak meg. így találkoztunk többek közt Baló Györggyel, Berend T. Ivánnal, Miklós Mari filmvágóval. Meleg hangulatú, fontos este volt. — Egyszer felléptek Los Angelesben. Koltai Róbert tanárparódiákkal, versekkel lépett közönség elé, ön sanzonokat énekelt, és Walt Disney Kacsameséiből megszólaltatta Nikit, Vikit és Tikit. Végül önmagával összeveszett. Milyen érzés volt Amerikában Koltai feleségének lenni? — Nagyon jó. Folyamatosan ünnepeltek bennünket, rajongtak értünk. Az igazi ünnepelt Robi volt. Én a filmben oly kicsi szerepet játszom, hogy ha valaki elkésik a moziból, már nem is tudja, miért írták ki a nevem a szereplők között, ám ez a pici szerep Robi édesanyját idézi, ezért különösen fontos. De a szeretetből nekem is bőségesen jutott. Nagy meglepetésemre sokan gratuláltak az Eldorádó, a Hol volt, hol nem volt..., a Túsztörténet és az Egymásra nézve című filmekben való alakításomhoz. Az is nagy élmény volt, hogy Robival tíz napig folyamatosan együtt lehettünk. Szinte a második nászútunk volt ez, hiszen annak idején, 22 éve csak néhány napra utaztunk el Fonyódligetre, de mára második napon megérkezett hozzánk Kiss Pista színészbarátunk Bessenyei Zsófival, így három napot négyesben töltöttünk egy egyszobás garzonban, bár ők tapintatból az erkélyen aludtak... Mióta hazajöttünk, ismét sokat vagyunk külön; éljük a saját életünket, tesszük a dolgunkat. Megkezdődtek a félórás telefonbeszélgetések, és eljött újra a pesti lakás különböző pontjain hagyott üzenetek, levelek korszaka is. Lőrincz Sándor Békében születettek Hajrija kéthónapos, Amira négyhónapos. Mindketten bosnyák szülők gyermekei. A kicsik világra jöttét nem kísérte fegyverropogás, sebesült emberek fájdalomsikolya. A hazájukban dúló háborúról — a szülők remélik —, otthon, Boszniában csak történelemórán tanulnak majd. Most mindannyian a nagyatádi menekülttáborban élnek. Hajrija anyakönyvébe állampolgárságként már ez került: magyar. o Hóvalbélelt decemberi nap. A falunyi menekülttáborban sűrű a csend. A Boszniából érkezettek szorosabban húzzák össze a kabátot, nem szoktak hozzá a fogvacogtató hideghez. A volt laktanyaszoba előtt cipők sorakoznak. Hadzimu- natovic asszony betessékel minket meleg birodalmába... — Nem terveztük mi ezt a gyereket, hiszen látja, hogy élünk — mutat körbe az anya. — De nem lehetett elvetetni, így megszültem, itt, a nagyatádi kórházban. De több nem lesz. Három gyerekem van még, a legnagyobb lányom itt ment férjhez, elmentek Németországba... A szoba — amely egyben háló is —, két összetolt vasFotó: Lang Róbert ágyból és több különálló ágyból áll. Ez a nappali egy asztallal és kisszékekkel, s a konyha egy rezsóval. Ez a gyerekszoba is: hatan laknak benne. Az asszony mielőtt mesélni kezd arról, hogy miként szöktek át Magyarországra, kérdezi, honnan is jöttünk. Volt már ugyanis, hogy szerb járt náluk, újságírónak adva ki magát... — Fél óra alatt ürítették ki a falunkat — mondja aztán. — Semmit nem vihettünk magunkkal. Sok embert megvertek; van, aki ott is maradt. Sót etettek velünk. Vagonokba gyűjtöttek össze bennünket. Arra emlékszem, hogy megálltunk egy hídon, mindenkivel felíratták a nevét és azt, hogy mikor született. Végül elengedtek bennünket. Három hónapon keresztül bujkáltak: lépcsőházakban, erdőben, egy bokor tövében aludtak — éberen. Volt, hogy négy nap alatt egyszer evett a család. Ausztriába akartak menni, de onnan „visszadobták" őket. Itt a táborban, amikor végre már megállapodhattak, a gyerekek minden kis zajra felriadtak és futni akartak. Szokatlan volt, hogy már nem kell menekülni... A törődöttség ráncokat rajzolt Hadzimunatovic asszony arcára, s az átélt borzalmak nem múltak el nyomtalanul. Remegő kézzel tölt kávét. Meséli: egy szerb azt ordította az arcába: amennyi haja van, annyi nőt erőszakolt meg... Hiába kérdezem a jövőről, a válasz csak annyi: nem tervez előre. — Boszniában emeletes házunk volt. Én otthon voltam a gyerekekkel, az uram Szerbiában dolgozott. Most meg, azt sem tudjuk, mi van a házzal. Amíg nem ér véget a háború, Magyarországon maradunk. Szeretnénk úgy élni, mint a háború előtt. Nem tudom, lesz-e erre lehetőség. De szeretném, ha a kisgyerek már ott nőhetne fel... © Selimovicék tavaly ismerkedtek meg, ahogy sok fiatal — a táborban. Nagy lakodalom volt, az otthonról kimentett pénzből még futotta rá, bár nem két napig tartott a vígasság, ahogy otthon szokás. A 30 éves Raszim tanárként dolgozott, s mellette egyetemre járt. Felesége 18 éves. A kis Hajrija október közepén érkezett, s a szülők úgy döntöttek, legyen magyar, hiszen Magyarországon született. Se- limovic asszony családja már Németországban él, a fiatal pár is készülődik, csak az engedélyt várják. A hosszú úton egy mackó vigyáz majd a cseppnyi életre. Talán a kis játékállat nem tudja egyedül, mi a félelem. Hiszen csak az emberek halnak meg. Mint az a három család, akiket menekülés közben a szerbek hatalmas kövekkel dobáltak halálra... — Srebrenicán laktam a házunkat lerombolták, csak egy tehenünk maradt — mondja Raszim. — Szüleim a rokonoknál laknak, ott maradtak. Ha béke lesz, szeretnék hazamenni azonnal, s újra dolgozni. De most az a fontos, hogy együtt legyen a család, ezért akarunk Németországba menni. „A legjobbakat kívánjuk neked az életben, üdvözöljük a feleségedet. Istennek adunk hálát, hogy jól vagyunk mindnyájan” — írta édesanyja otthonról nemrégiben. A férfi szerint a gazdagok akarták ezt a háborút, mert nem tudták eldönteni, ki üljön a bársonyszékbe. — A legszebb éveinket veszik el — mondta, miközben Hajriját ringatta. — Szerettem volna otthon megnősülni, gyerekeket nevelni, nem pedig idegen országban. Remélem, egyszer ugyanúgy fognak élni az emberek, mint régen, és Bosznia önálló állam lesz... A táborban nincs karácsonyi készülődés. A muzulmánok december végén elbúcsúztatják az évet. Ahogy Raszim mesélte: otthon mindig a kocsmában gyűltek össze a cimborákkal, és énekeltek. Most azonban nincs okuk örömre, s a jövőre is félve tekintenek. Egy jobb élet reményében legtöbbjük Németországba készül miközben haza vágynak. © Vukovics Zoltán, a Vajdaságból a katonaság elől szökött, s most tolmácsolással kenyerét kereső kísérőnk mesélte: egy Boszniából menekült ember jött nemrégiben a táborba a családjához, de már hiába kereste őket. Asszonya új férjet talált, s magával vitte a gyerekeket is Németországba. Az ember keserűségében belekiáltott az égbe: „Azért esett le a mi zászlónk, mert mindenki elment...” Tóth Kriszta Raszim Selimovic és felesége kisgyermekükkel Pogány Judit: Én mindig Chaplin-rajongó voltam
