Somogyi Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)
1993-12-24 / 301. szám
14 1993. december 24., péntek SOMOGYI HÍRLAP JL KARÁCSONY TÖRTÉNETÍRÁS ÉS KATEDRA A történelemtanár, sajnos, nem olvas szépirodalmat Glatz Ferenc a költségvetésről, a szőlőművelésről és az elmúlt három év deficitjéről Glatz Ferenc: Botrányosan beszélnek a tanárok Fotó: Török A. (Folytatás az 1. oldalról) — Amikor az „adminisztrációban” dolgoztam, a felvételi rendszer gyökeres megváltoztatását terveztem — mondta Glatz Ferenc. — Az egyetemi oktatásban nincs meg az a követelés és az a követelményrendszer, amely még megvan a középiskolákban vagy ami a nyugati egyetemeken általános. Úgy vélem: nagyon sok okos diákból nem lesz sok okos értelmiségi, s ez a tanárokon múlik, mert nem vagyunk elég szigorúak, elég következetesek. Nálunk ha egy tanár nem jelest ad, akkor azt már kinézik a többiek. Amikor fiatal oktatóként az 1970-es évek elején elkezdtem elégteleneket osztogatni, nemcsak a diákok szóltak meg és kerültek el — előadásra hozzám jöttek, de vizsgázni a kollégáimhoz —, hanem az oktatók is egy kicsit bolondnak tartottak. Az általam képviselt teljesítményközpontúság — amit gyakran a szememre hánytak, akárhol dolgoztam — az ember érdekében van. Szónoklatok és tények — Milyenek a tankönyvek? — A nyugati államokban sincsenek jól ellátva a tanárok. Ott vannak standard tankönyvek — hiszen ott egy konszolidált társadalomról beszélhetünk —, nálunk nincsenek. Eléggé paradox, de így van: a tanárok évekig azt kérték, hogy ne kelljen a tankönyvet tanítani, hanem kapjanak tanári szabadságot. Ma pedig azt mondják: kérem a tankönyvet a kezembe! A tanárnak igaza van, hiszen olyanokat várnak él az oktatásban, amit tulajdonképpen a szülők, a társadalom, a helyi politikai szónokok fogalmaznak meg. Órán a szegény történelemtanár az ütközőpontja a politikai szónoklatok és a történelmi tényanyag között feszülő ellentmondásoknak. Ugyanakkor azt is látom, hogy a jelenlegi kézikönyv-irodalommal és szakmai anyaggal nem bánik elég jól a társadalom. Nem szoktak hozzá a tanárok, hogy bibliográfiát forgassanak, hogy tájékozódjanak bizonyos kérdésekről. Sajnos olyan az anyagi helyzetük, hogy pótlólagos munkavállalásokra kényszerülnek. Ez pedig gátolja a szellemi élvezkedést. Ha nekem van két nyugodt éjszakám Ze- begényben, a hegy tetején, akkor mindig olyan könyveket olvasok, amelyeket mint kutató történész nem is mernék magamnak bevallani. — Nevezetesen? — A gondolkodásomnak szerintem sokkal többet használnak a természettudományos, ismeretterjesztő könyvek a fekete lyukról vagy az atomelméletről, mintha még három könyvet olvasok el a XVII. század eleji jobbágysági viszonyokról. Az hiányzik a történelemtanárnak, hogy él- vezkedhessen, hogy legyen egy nyugodt szabad órája, amikor az adott korszak szép- irodalmáról tájékozódik a másnapi történelemórája előtt. Jót, S jól — Milyen a jó tanár? — Olvas és gondolkodik, s megtanul beszélni. Botrányosan beszélnek a tanárok. Rossz fogalomhasználattal élnek, nem figyelnek eléggé a mondatfűzésre, a hangsúlyokra. Mindez megoldható lenne. A tanárokat nem szidni kell! Nem kell szemükre hányni a hiányosságaikat és a múltjukat boncolgatni, amint azt teszik, hanem segíteni kellene nekik. Az 1989-es oktatáspolitikai koncepciónak az egyik alapgondolata éppen az volt, hogy az óvodáskortól a halálig terjedően fogalmazta meg a teendőket. Az iskolai képzésre szervesen ráépítette a diploma utáni képzést. Olyan gyors ma a tudomány fejlődése, s az ember egyszerre több életet él meg — szemben a korábbi évtizedekkel —, hogy egy államnak gondoskodnia kell az önképzési feltételekről. Ez nagyon hiányzik... Hiteles képek — Glatz Ferencnek hány élete van? — Különböző konferenciákon veszek részt Európában, a repülőterekről rohanok ki Ze- begénybe, ahol egy 500 négyszögöles hegyoldalam van, ahol megtanultam paraszt- kodni. Kapálok, szőlőt termesztek, van már egy pincém is. Ugyanakkor rengeteget zongorázom az utóbbi időben. Magam javítom a História korrektúráit és kéziratait. Különféle intézményeknek és többszázmilliós alapítványoknak vagyok az elnöke. Imádom a gazdasági hivatalokat kezelni. A költségvetésben nagy előnyöm van, hiszen matematikus szerettem volna lenni. Ha nem jön 1956, akkor belőlem nem lett volna történész... — Ha már 56-ot említette: véleménye szerint mennyire hiteles ma 56 megítélése? — 1956-ról nagyon sok hiteles kép készült, hiszen mindenki másként élte át. Most, utólag, nem is emlékszik mindenki arra, hogy miként élte meg az eseményeket. Barátaimnak, nálam idősebb vezető értelmiségieknek éppen a múltkor hánytam szemükre, hogy a hatvanas években én mondogattam nekik: hagyjátok már 56-ot, most meg mindegyik 56 hőse lesz. — Az exkultuszminiszter hogyan szemléli a nemrég még általa irányított minisztérium munkáját? — Nagyon rövid ideig voltam az adminisztrációban. Aránylag egyszerű helyzetem volt, mert 25 éven keresztül foglalkoztam az európai kultúr- és tudománypolitika történetével. Nem voltam tehát idegen, amikor beléptem a minisztériumba. Én nagyjából azért tudtam, hogy egy hatéves gyerekből mi lesz 22 éves korában. De tudtam azt is, hogy az autonómiák mit jelentenek a tudományban. Rövid volt tehát ez az időszak. Sok minden elkezdődött, sok mindent részben be lehetett fejezni, de most másként csinálnám. Nem akarom megjátszani az okos embert sem azokkal szemben, akik most izzadva húzzák az igát. Ezért nem beszélek arról, hogy én hogyan csinálnám. — Véleménye szerint ma Magyarországon mi a művelődés, a kultúra legnagyobb problémája? — Az, hogy nincsenek olyan egyéniségek, akik képesek lennének végiggondolni az adófizető polgár forintjának befizetésétől az adójából kultúrát nyerő polgárig az egész kulturális nagyüzemet. Ezért van kapkodás, koncepciótlanság. Passzív tartalékok — Erre megvannak-e a személyi tartalékok? — A magyar társadalom jelentős tartaléka passzív ma. Ez a legnagyobb deficitje az elmúlt három évnek. — Mi adja Glatz Ferenc optimizmusát? — Történészként nem lehet az ember optimista, bár a történelem optimizmust sugall. Azt mutatja, hogy a politikusok jöhetnek, mehetnek, az ember marad. Egy nemzetet nem lehet leváltani. Hiába azonosítja magát egy kormányzat a nemzettel. Azért vagyok optimista, mert talán pontosan el tudom helyezni parányi tevékenységemet. Soha nem hiszem azt, hogy a munkámmal elbukik az az intézmény, amelyben éppen dolgozom. Lőrincz Sándor Pályázati böngésző A „szerencsés” tizenhármak Több mint tizenötmillió az iskolai könyvtárakra — Kihasznált és kihagyott lehetőség Somogybán A Köznevelés decemberi első számának mellékleteként az Iskolai Könyvtárakért Alapítvány közzétette a kuratórium döntése alapján az 1993. évi pályázat nyerteseinek listáját. Összesen 15 millió 809 ezer forintot osztottak fel az ország kezdeményező-fejlesztő elgondolással pályázó bibliotékái között. Az oktatás égető gondjainak ismeretében gyorsan megjegyezhető, hogy a kiosztott summa az igényekhez képest nem sok, ám tegyük hozzá: korántsem az egyedüli forrás a fejlesztésre. Az ebből beszerezhető könyvek, folyóiratok, lapok vagy megoldható módszertani újítások többlete mégsem jelentéktelen. Mert a fejlesztő szándékhoz, a meglevőkhöz mégiscsak jól jön az ötezer forint s a negyvenezer forint közötti pénz, annak tudatában is, hogy: jóval több kellene. Miként kellett korábban is... „Kimagasló” pályadíjként az Országos Széchenyi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központja kapott 700 ezer forintot az iskolai könyvtárosok képzésére és továbbképzésére. Már az alapítvány ténye is jelez önmagában egy folyamatot, annak a nyomatékos tudatosítását, hogy a nagyobb múltú és kiterjedtebb közművelődési könyvtárhálózat mellett nemcsak elméletben van, hanem valóságosan működik is az iskolai könyvtárhálózat. Igaz, egyik sem foghíjak nélkül, sőt újabb foghíjak lehetőségének és valóságának kényszerűség vagy nemtörődömség okozta veszélyével néz szembe. Somogybán annak idején meglehetősen nagy lendülettel indult a közművelődési könyvtárak mellett az iskolai hálózat szervezése, kiépítése; számottevő eredményekkel. Kísérték jócskán viták is, a módszertani „gazdaszerepet”, a párhuzamos fejlesztéseket, az indokolatlan átfedéseket illetően. A gazdasági-gazdálkodási ésszerűséget vagy szűkkeblűséget néhol keresztezte az esetenként túlhajtott ágazati, szakmai „önmeghatározás”. A dilemmák sorára az ön- kormányzatok megnövekedett önállósága (és költség- vetési kényszerpályája) tett pontot. Mégpedig sajátosan „kettőspontot”; van ahol az arányos fejlesztés mellett, avagy az ésszerű közös működtetés mellett dönthettek, s van, ahol az elvékonyodott fenntartói buksza (vagy az arra való hivatkozás) mutatott fityiszt a kötetre váró polcoknak. Eközben „kiárusításra” — mondhatni kulturális kótyavetyére — került több üzemi-szakszervezeti könyvtár is. Mindezek ellenére: könyvtárak mégis vannak! A már említett milliókat — ha jól számoltam — 95 fővárosi és 410 vidéki iskola kapta. Az arányokon nem különösebben érdemes elgondolkodni, mert nyilván a pályázók száma és a pályázat minősége volt a perdöntő. Ilyen alapon kapott támogatást az ádándi, az andocsi, a barcsi III. számú, a karádi, a magyaregresi, a mernyei, a mesz- tegnyői, a somogyjádi, a szennai és a zamárdi általános iskola; továbbá Kadarkút polgármesteri hivatala, a csurgói református gimnázium, valamint Kaposváron a tanítóképző főiskola gyakorlóiskolája. Összesen tizenhárom somogyi pályadíj tehát! Ezúttal a tizenhárom mégiscsak szerencsés szám. Ám ki tudja? Az arányokon mégis érdemes elgondolkodni. A legkevésbé sem a kuratóriumnak címezve olyan feltételezést, miszerint „nyomják Krahá- csot.” Bizonyára több és jobb pályázat is születhetett volna megyénkben. Mert tudott, hogy Somogybán a felsoroltaknál jóval több iskolai könyvtár működik, amely bizonyára más forrásból teremti elő költségeit, s valami miatt most nem „indult”. Feltételezem, mégsem veti fel őket a pénz, tehát innen is jól jött volna. (Tröszt) Szárszói esték a Kossuth Klubban Szárszói esték címmel a budapesti Kossuth Klubban rendezvénysorozat kezdődött. Bemutatták az augusztusi szárszói találkozó jegyzőkönyvét, amelyet a Püski Kiadó jelentett meg. A 700 oldalas kötetet Püski Sándor, Csoóri Sándor és Kanyar József mutatta be. Emlékbélyeg Antall Józsefről A Magyar Köztársaság nemrégiben elhunyt miniszterelnökének emlékére december 30-án a Magyar Posta bélyegblokkot ad ki, amelyen Antall József portréja, az Országház sziluettje és hazánk címere látható. A bélyegblokkot Pásztor Gábor grafikus- művész tervezte. Az 50 forintos névértékű bélyegblokk 500 ezer példányban jelenik meg. Múzeumok ünnepi nyitvatartása A somogyi múzeumok december 24-25-én zárva tartanak. A legtöbb budapesti is zárva lesz: kivételt a Magyar Nemzeti Galéria, amely 24-én 14 óráig látogatható, a Néprajzi Múzeum pedig ezen a napon 10-től 14 óráig fogadja az érdeklődőket. Január 10-től folytatódik a Szépművészeti Múzeum felújítása, ezért március 11-ig nem fogad látogatókat. • • ünnepi program a TV-3-on Ideiglenes frekvencia-engedéllyel a karácsonyi ünnepek idején műsort sugároz a TV-3 Budapest adó. Az adás fogható lesz a 46-os csatornán, az AM mikrorendszer 36-os csatornáján és a kábel- televíziós hálózaton. A frekvenciakérelemről még mindig nem döntött a bizottság, holott a törvényileg előírt határidő már lejárt. Tévésorozat a Bibliáról A Biblia televíziós feldolgozása nagyjelentőségű terv — mondotta II. János Pál, abból az alkalomból, hogy fogadta a 21 részes sorozat alkotóit a Vatikánban. Az első részt — ez Ábrahábról szól—, már karácsony előtt bemutatta az olasz televízió. A további 20 epizód 1998-ig készül el Er- mano Olmi irányításával. II. János Pál szerint a Biblia-film bizonyára újabb ösztönzést ad a szent szövegek olvasásához. Raymond Depardon filmjei az Örökmozgóban Raymond Depardon francia filmrendező alkotásai között mutatták be az Örökmozgó filmmúzeumban a hét végén. A dokumentumfilmek között szerepelt a Jan Palachról, az 1968-as prágai bevonulás ellen önkéntes tűzhalállal tiltakozó diákról szóló alkotás. A Csád című négy részből álló mű a helyi harcokat, illetve a résztvevőket, a túszok életkörülményeit ábrázolja, pszichiátriai kezeltek között forgatta a rendező Lelki segély című alkotását. Raymond Depardon fotóriporterként kezdte pályáját, elsősorban képriportjaival hívta fel magára a figyelmet. A világ szinte minden pontján jelen volt, és megörökítette az eseményeket.
