Somogyi Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)
1993-12-18 / 296. szám
1993. december 18., szombat SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 23 Európai Unió a brüsszeli csúcs után „Borítékolt” döntések Oly nagy már a nyomás az európai Tizenkettekre, hogy folyton csak az (általuk elképzelt) „európai ház” építésével vannak elfoglalva, s csúcsról csúcsra csak a megálmodott Európai Unió leendő' intézményeit csiszolgatják. Közben a gazdaságialaplassanszéthullik a lábuk alatt. Most az egyszer azonban valóban ez utóbbival töltötték az időt, félretéve néhány sürgető intézményi döntést is. Nem is állta meg az itt is folyton elégedetlen brüsszeli sajtó, hogy meg ne jegyezze: a most lekezelt intézményi oldal még benyújtja a számlát ezért. Talán már hamarosan. Az egyik ilyen, idő híján rendezetlenül maradt kérdés: a nyelvhasználat. Egyre több példa mutatja, hogy az Unió már kilenc hivatalos nyelvvel is egyre nehézkesebbé válik. Az állandó fordítási kötelezettség, a horribilis papír-, szakmunka- és időigény egyszerre teszi költségessé és gyakran iszonyúan lassúvá a döntéshozást. Ám az is kiderült, hogy ez ügyben (egyelőre?) hiába is apellál bárki az ésszerűségre: a nemzeti szuverénitás féltése változatlanul minden más megoldást félresöpör. Emlékezetes, hogy a Madridban januárban felállítandó Európai Védjegyhivatal esetében Brüsszel részéről néhány hete már megpendítették: mi lenne, ha most csak a „nagy nyelveket,, (angolt, franciát és németet) használnák. Ezen először csak a (lélekszámra) ugyanolyan „nagy” Olaszország, no meg a vendéglátó spanyolok háborodtak fel. De mikor végül nekik is „beígérték” a nyelvhasználatot, jöttek sorban a dánok, hollandok, portugálok is — elvégre miért az ő kereskedőik kerüljenek hátrányba fordítási kötelezettség miatt?... Jól jött volna hát egy elvi, vitát feloldó döntés a csúcson, de ahhoz alaposabb vita, több idő is kellett volna. így „abban maradtunk, hogy egyelőre mind a kilenc nyelv egyenrangúan hivatalos munkanyelvnek minősül, és arányosan ezt az elvet követjük majd az új tagfelvétel esetén is” — jelentette be a csúcs végeztével az elnöklő belga kormányfő. Márpedig az új tagfelvétel — ha sor kerül rá — 1995-től már tizenkét nyelvet jelent majd. „Eurobábel?” — teszi fel a kérdést a Le Soir, emlékeztetve rá, hogy már 9 nyelv mellett is 82 fordítási variáció létezett — ám akkor legyen majd 132? Amit Brüsszelben máris a szőnyeg alá söprés tipikus esetének minősítenek, hiszen legkésőbb a közép-európai országok megjelenésével az elv végkép tarthatatlan lesz, azaz egy „nagy döntés” még megkerülhetetlenül hátra van. Szintén a halasztás sorsára jutott a szavazási rend módosítása. A tizenkét ország népességi súlytól függően eltérő számú szavazattal bír — a négy nagy tízzel, a legkisebb Luxemburg kettővel —, s eddig 23 voksnyi ellenszavazatot kellett összegyűjteni a lehetséges 76-ból valamely döntés feltartóztatásához. Á létszám bővülésével várhatóan 90-re nő majd az összvoksok száma, s így elvben növekednie kellene a „vétó-küszöbszintnek” is. Ezt azonban elsősorban Nagy-Britannia és Spanyolország konokul ellenzi. A döntést végül ebben is „borítékolták”. Igaz, csak a következő csúcsig. Semmi sem garantálja azonban, hogy akkor majd könnyebb lesz megtalálni a közös nevezőt. A 20 millió munknanélküli réméhez képest valóban afféle köldöknéző prob- lémázgatások ezek. De — mutatnak rá sokan „Európa (politikai) fővárosában” — tartós megoldatlanságuk idővel ugyanúgy kikezdheti az Unió működőképességét. Fóris György A jövő' század asszonyának divatja A jövő' század asszonya rendkívül magabiztos, céltudatos, a szakmájában sikereket ér el, ugyanakkor megmarad nőnek. Magabiztosságához hozzájárul a megfelelő divat is. A kétrészes kék fekete összeállítás tervezője Katalin von Windischgraetz, aki a pályáját Rotdchild Klára divatszalonjában kezdte manökenként. Az összeállítás alapanyaga királykék, fekete csíkozásé gyapjúszövetből készült nadrág és a mellény. Alatta tisztaselyem-műszál keverésű fekete blúz van, s amelyet királykék nyúlszőrkalap egészíti ki. FEB Foto KALANDOS ÚT - VORONYEZSIG Tartu visszakéri a műkincseket „Szirtszakértők” Bécsben Pusztító turizmus Tizenhét ország 140 „szirt- szakértője”, tengerbiológusa, zoológusa és paleontológusa vesz részt a tengeri sziklakutatók nemzetközi szervezetének első európai találkozóján, Bécsben. Az ötnapos értekezlet elsősorban arra hívja fel a figyelmet, hogy a korallszirte- ket egyre jobban veszélyezteti az idegenforgalom és a környezetszennyezés. — A korallok rendkívül érzékeny szervezetek, amelyek a legcsekélyebb környezeti változásra is nagyon gyorsan reagálnak — mondta Werner E. Pillér bécsi professzor. — A korallzátonyok már csak a trópusi, szubtrópusi szélességi körök mentén találhatók. Ezek a Föld legösszetettebb ökorendszereihez tartoznak, s elsősorban az idegenforgalom pusztítja őket. A tömegturizmus okozta mechanikai károk, állandó veszélyt jelentenek. A szirtkövületek sorsa a vendéglátó Ausztria szempontjából különösen nagy jelentőségű bír. A mészkőből felépülő Északi-Alpokat, Ho- hen-Wandtól Untersbergig, több mint 200 millió éves szirtek alkotják. S ezek az elkarsztoso- dott mésztömbök tárolják a vízellátás alapkészletét. Szeretném, ha végre számunkra is véget érne az első világháború. — A meglepő kijelentést Anu Laansalu, a tartui egyetem régészeti múzeumának igazgatója tette, aki már csaknem egy évtizede hadakozik — mindeddig eredménytelenül — a gyűjtemény Oroszországba került értékes darabjainak visszaszerzéséért. A híres egyetem múzeumát 1803-ban alapították oktatási céllal, de alig száz év alatt, elsősorban magánadományok révén, értékes gyűjteménnyé nőtte ki magát. 1915-ben a cári hatóságok úgy döntöttek, hogy az esetleges háborús károk elkerülése érdekében a múzeum legértékesebb tárgyait — más észt műkincsekkel együtt — Oroszgrszágba szállítják. Az Észtországból elvitt műalkotások zöme öt évvel később, a tartui békeszerződés eredményeként visszakerült eredeti tulajdonosához. Az egyetemről elvitt értékek azonban — köztük 228 ógörög váza, terrakotta, márvány- és bronzszobrok, 126 óegyiptomi lelet, félszáz középkori rézmetszet — nem kerültek elő. Kalandos utat jártak be, sokáig nem is lehetett tudni hollétükről, míg végül Voronyezsben bukkantak fel, mint egy frissen létesített múzeum induló gyűjteményének darabjai. A tartui egyetem már régen szerette volna visszakapni kincseit, de a Szovjetunióhoz tartozás évtizedei alatt a kérdést felvetni sem igen lehetett. 1987-ben kerülhetett csak napirendre, de a voronyezsi múzeum mereven elzárkózott és azóta is elzárkózik a műkincsek visszaszolgáltatása elől. A tartuiaknak az ad némi reményt, hogy a gyűjtemény sorsa bekerült az észt-orosz államközi tárgyalások témái közé is. Igaz, a humanitárius kérdésekkel foglalkozó munkacsoportnak eddig nem volt ideje arra, hogy ezzel is foglalkozzon. Fazekas László Fegyvergyártó nem válogat, ha vevő akad Miután fölfedeztek egy Lengyelországból az ír terroristák számára küldött fegyverrakományt, növekedett az aggodalom a Kelet-Európából kiinduló illegális fegyverkereskedelem miatt. A kommunista rendszerek összeomlása után nagy meny- nyiségű katonai felszerelés került a feketepiacra. A lengyel, a korábbi csehszlovák, a bolgár és a román fegyvergyáraknak új piacokat kell fölkutatniuk. A szomszédos országokban ugyanis már aligha helyezhetik el gyártmányaikat. A Varsói Szerződés idején virágzó fegyvergyártás válságban van. A korábbi Szovjetunió hatalmas hadiiparral rendelkezik, és ezért importban nem érdekelt. Kisebb a fegyverszükséglet, s azokat a piacokat, ahová legálisan lehet fegyvert szállítani, a nyugati hadiipar kihasználja. Lengyelországban, ahonnan származik a Nagy-Britanniában leleplezett fegyverszállítmány, a hadiipar már régóta nem számíthat kormánymegrendelésekre. A védelmi minisztérium költségvetésének csak 11 százaléka szolgál fegyvervásárlásra. 1986-ban ez az arány még több mint 30 százalék volt. Azóta a hadiipar 60 ezer dolgozója vesztette el munkahelyét. A térség más országaiban is hasonló a helyzet. Szlovákiában 1992-ben a fegyvergyárak kapacitásának csak 7 százaléka volt kihasználva, Bulgáriában a termelés a korábbinak a felére csökkent. Tudományos gyűjtemény a Vaszilij-szigeten Nagy Péter cár féltve őrzött torzszülöttei Nagy Péter cárnak a szentpétervári Néprajzi és Embertani Múzeumban őrzött gyűjteményéből nyújt eddig soha nem látott ízelítőt egy, a maga módján egyedülálló kiállítás. Formalinnal telt üvegtartályokban torzszülöttek, különböző kipreparált emberi szervek láthatók. A cár féltve őrzött 900 darabos kollekciójából a lehető legtöbbet akarták bemutatni a szervezők. Néhány, a szekrényekből előkerült darabot azonban így sem mertek közszemlére tenni. A formalinnal telt tartályokat mind a mai napig tökéletesen konzerválódott tartalmukkal, valóságos „művészi alkotásként”, csipke- terítőkkel díszítve tekintheti meg a látogató. A Vaszilij-szigeten lévő múzeum egyik vezető konzerváló szakembere szerint a gyűjteménynek vannak szinte szépnek mondható darabjai is. Nagy Péter cár e gyűjteményével mintegy nevelni akarta kortár- sait, bebizonyítva számukra, hogy a normálistól eltérő egye- dek időnkénti előfordulása a természet egyik törvényszerűsége, nem pedig „isteni büntetés” vagy az ördöggel kötött frigy következménye. (A XV. századig a torzszülötteket szülő szerencsétlen anyákat még be is börtönözték.) A Kunsztkamerának nevezett és még ma is építés alatt lévő múzeumban 1728 óta látható állandó kiállítás Nagy Péter cár ritkaság-gyűjteményéből, amely mintegy kétezer darabot vonultat fel. Az orosz uralkodó sajátos laboratóriumot kívánt létrehozni korának tudósai számára, és udvartartását az európai normák szerinti tudományos nevelésben akarta részesíteni. A cár 1717-ben egy hollandiai látogatása alkalmával alapozta meg gyűjteményét. Az utazás során nem habozott 30 ezer holland forintot - akkoriban egy hadihajó árát - áldozni arra, hogy megvegye Frederic Ruysch holland biológus híres gyűjteményét. 1718. február 13-án pedig egy rendeletében Szentpétervár egykori alapítója külön intézkedett arról, hogy az orosz kormány vásároljon állati és emberi torzszülötteket. A holland biológus, aki egyedülálló konzerválási módszert fejlesztett ki, annyira képes volt megőrizni az élő hatást, hogy a legenda szerint, mikor a cár Ruysch múzeumában járt, nem tudta megállni, hogy meg ne simogassa egy bebalzsamozott gyermek mosolygó arcát. A cár gyűjteményének egy része 1747-ben elégett, de még így is csaknem ezer darabja maradt az utókorra. A szentpétervári gyerekek kedvenc múzeuma a hagyományokhoz híven ma is elsősorban az oktatást szolgálja — írja az AFP hírügynökség az újonnan megnyílt kiállítás kapcsán. A szovjet uralom idején a Kunsztkamerát Néprajzi és Embertani Múzeumra keresztelték át, a „tudománytár” azonban még ma sem meri felfedni minden kincsét: a szemérem ugyanis kötelez. Továbbgondolva Otthon, édes otthon Feltámadt a félmúlt a Kárpát-medencében. Mint 1100-1500 évvel ezelőtt vagy a török magyarországi kiűzetése után, újabb nép- vándorlás kora kezdődött jó pár esztendeje. Kezdték az erdélyiek: zsidók, szászok, magyarok; folytatták a keletnémetek. A kilencvenes évek elején elhagyták szülőföldjüket a délszlávok: hor- vátok, szerbek, boszniaiak, hercegovinaiak, s a Vajdaságban és a Florváthor- szágban élő magyarok. Mint minden gyökeres változás, a mai „népvándorlás” is hatalmi harc következménye. Az egyik nép — vezérei akaratára és boldogulására — megpróbálja leigázni a másikat. Az erdélyi zsidók és százsok soha nem hagyták volna el szülőföldjüket, ha számukra egyenrangú életfeltételeket biztosít az ország, mint ahogyan vezetése ígérte akkor, amikor célja volt a korábbi status quo megváltoztatása. Amikor az érdek úgy kívánja, a politikusok mindig tudnak ígérni, s ha már nincs szükségük az álarcra, úgy vetik le, olyan elegánsan, mint farsang múltán a maszkabál koronázatlan királyai. Erdély romlását nem egyedül Ceausescu okozta; sokan működtek abban közre. És sokan megmaradtak a hatalomban a Kárpátok géniuszának csúfos bukása után is. Erdélyben máig nincs megbékélés; előítéletre, hazugságra, sovinizmusfa nem lehet békét építeni. A mai román vezetés sem gondolja komolyan azt, amit elődei nemcsak ígértek, hanem írásban, nemzetközi egyezményben kötelezettségként vállaltak Trianonban, s azután mindig, — kiváltképpen ha a Nyugat szemét kellett elkápráztatni. Ez az európai ember számára különösen méltatlan. Flasonló dolog játszódik le — öldöklésétől szennyezetten — az egykori Jugoszlávia egy részén. Színjátszó országvezetők kényükre-kedvükre kufárkod- nak az emberi tisztességgel, semmibe véve saját nemzetüket is. Boldogulást ígérnek, és nélkülözést okoznak, s közben más népek ellen uszítanak. Dicséretes, hogy a televízióban jelentős az erről szóló műsorok száma. A Panoráma rendszeresen foglalkozik vele, nem is mindig magyar szemszögből. Erről a problémaegyüttesről tudósított Paulus Alajos erdélyi filmtrilógiájának befejező része is, s erről beszélnek általában a román és a szerb ellenzék képviselői is, például Mircea Dinescu, az autonóm és demokratikus gondolkozásáért külföldre űzött román író. Az elüldözéseknek tanulságuk van. Elkergethetnek ugyanis bárkit a szülőföldjéről, mégis az marad, akivé ott lett. Az otthont ellophatják az embertől, de a szere- tetet, a szellemet nem — ez él és hat idegen földön is. Az üldözött pedig várja, hogy egyszer újra hazataláljon. (Sulyok) )
