Somogyi Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)

1993-12-18 / 296. szám

14 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1993. december 18., szombat Magán­motormúzeum Százhetven motorkerék­párból álló magángyűjtemé­nyéből száztízet mutat be mo­tormúzeumában a gyomaend- rődi Sóczó Elek, aki a nem mindennapi gyűjtőszenve­délyhez bognármesterként ke­resi meg a rávalót. Tíz éve gyűjti a gyomai mester a régi motorkerékpárokat, a gyűjte­ményében az 1920-as évek­ben gyártottaktól az újabbakig szép számmal akad német, amerikai és szovjet gyártmá­nyú is. Mellműtét kis hibával Kínában igen gyorsan fejlő­dik a plasztikai sebészet, ám az engedély nélkül, busás ha­szon reményében tevékeny­kedő álorvosok működése olykor katasztrofális vég­eredményhez vezet — írja egy helyi lap, amelynek neve ma­gyarul Világosságot jelent. A lap többek között egy felszol­gálónő esetét idézi fel: a hölgy azt kérte orvosától, hogy na- gyobbítsa meg melleit. A be­avatkozásba azonban kis hiba csúszott, és a hölgynek jelen­leg az egyik keble kétszer ak­kora, mint a másik. Dühös vízilovak Feldühödött vízilovak száz­fős csapata „szállta meg” az észak-kameruni Fianga-tavat. A kameruni állami rádió jelen­tése szerint — amelyet a Reu­ter idézett — az állatok nem tűrik el a halászhajókat a ta­von és megtámadják az itatni vitt teheneket is. Elefántbébi Száznégy év óta először, elefánt született a washingtoni állatkertben. Shanthi, a 17 éves, fogságban felnőtt ázsiai elefánt száztizenöt kilogram­mos nőstény bébit hozott a vi­lágra. Az elefántbébi megszü­letését a syracuse-i és a mi ál­latkertünk gondozói öt évig tartó, nehéz munkával készí­tették elő — mondta az állat­kert gondnokhelyettese, John Lehnhardt. A New York állam­beli Syracuse város állatkert­jében él Indy, a bébi apja. SZOLZSENYICIN 75 ÉVES író a pokol bugyraiból Sok szakember borong ma­napság: mi történt a huszadik századi világirodalommal? Mennyi nagynak tartott műről, életpályáról hámlott le a dicső­ség a múló évtizedek során? Viszonylag kevés az olyan al­kotás, amely az utókor sze­mében is jelentős maradt. Szolzsenyicin írásai ilyenek. Alekszandr Szolzsenyicin viszonylag későn jelentkezhe­tett íróként: éppen 44 éves, amikor 1962 novemberében a Novij Mir című folyóirat közli az Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregényt. Ha hozzáte­szem, hogy ehhez Hruscsov személyes engedélyére volt szükség, máris érzékelhetjük, hogy a mű s az alkotó életútja egyként zaklatott volt már ad­dig is, amíg idáig eljutott. A fia­talember matematika-fizika szakos tanár lett, de bölcsé­szeti tanulmányokat is folyta­tott. 1941-ben katona lett, a fronton tüzérségi ütegpa­rancsnokként szolgált. De még a háború befejezése előtt letar­tóztatták, s nyolcévi munkatá­borra ítélték. „Szabadulása” után Kazahsztánban jelölték ki kényszerlakhelyét. 1956-ban rehabilitálták, a következő év­től ismét taníthatott. Már diák­korában írt, s a kazahsztáni éveket már annak szentelte, hogy megírja tapasztalatait, kimondja az igazságot. Ennek volt első megjelent s meghatá­rozó jelentőségű mérföldköve az említett kisregény. Amikor 30 éve Gyenyiszo­vics sorsának ismerőivé vál­hattunk, a politikai és az eszté­tikai igazság egyszerre hatott ránk döbbenetes erővel. E mű megjelenéséig tiltott témának számított a törvénytelenségek embertelen világának meg­örökítése, s így a társadalom­nak nem is igen lehetett tudo­mása ezek elképesztő mérté­kéről sem, az érintettek szá­mát, sem az embertelenség fokát illetően. Ugyanakkor Szolzsenyicin műve — és más munkái is — arra világítanak rá, hogy az emberben van ké­pesség arra, hogy az emberte­lenség tombolásában is ember Szolzsenyicin, a nagysikerű Gulág szigetcsoport szerzője tudjon maradni. Még akkor is, ha nem válhat szabaddá, ha belepusztul sorsának ridegsé­gébe. Szolzsenyicin máról hol­napra világhírűvé vált. Sorra készültek újabb munkái, s ezek egyre kevésbé voltak kö- zölhetőek a szigorodó szovjet viszonyok között. 1970-ben a Nobel-díjat sem vehette át. Végül 1974-ben kiutasították az országból. Zürichi tartózko­dás után az USA-ban telepe­dett le az író. Sorra jelentek meg művei: a Rákosztály, A pokol, tornácán, A GULAG szigetcsoport és az R-17 re­gényfolyam eddig megírt köte­tei. A bolsevik gyakorlat pokoli bugyrainak megtapasztalója elméletileg is szembeszállt már korai munkáiban is ezzel az ideológiával, s visszatért az ortodox keresztény hithez. Újabb munkái erősen ideoló­giai töltésűek, s a maga szem­pontjából igaza volt a szovjet­hatalomnak: Szolzsenyicin művei az irodalom eszközeivel e rossz rend megszüntetésére szólították fel. A klasszikus orosz irodalom és a humaniz­mus általános és nemes ha­gyományainak a szellemében. Vasy Géza A televíziózás — kulturális misszió Kővári Péter: A mi műhelyeinkben természetes a megújhodás igénye A magyar televíziónál a kezdetektől tetten érhetjük a magasfokú ismeretterjesz­tés igényét. A művelődés, a kultúra, a tudomány sokfé­leségét képviselő műsorok gyakorta szerényen meg­bújtak a műsorfolyamban. A Művelődési Műsorok Stúdi­ója tudatosan vállalja a „köz művelését”. Kővári Péter főszerkesztő — a stúdió vezetője — szerint a televíziózás tisztes hagyo­mányait szeretnék követni. Hitvallását a következőkben fogalmazta meg: — A közművelődés, az isme­retterjesztés — túlzás nélkül mondhatom — kulturális misz- szió. Miként hajdan a néptanító világító mécsesként képviselte a „szellem napvilágát”, ma ezt a funkciót át kell vennie a köz- szolgálati televíziónak. Értékőrző sorozatok — Számunkra másodlagos a csillogás-villogás. A reflek­torfényért cserébe az állandó­ságra törekszünk. Egyetemes értékeket kövzetítünk. — Nem is olyan régen — egy televíziós sajtótájékozta- tóan — úgy fogalmazott, hogy a stúdió szeretné elkényez­tetni a nézőket. Hogyan egyeztethető össze a tudo­mány és a szórakoztatás? — Örök dilemma: hogyan közvetítsük a tudományos eredményeket úgy, hogy a tu­domány se lássa kárát, s a néző is jól szórakozzon. Ám, ha műsorainkat nyomon köve­tik, bizonyára találnak erre példát. Itt van például a Té­vémagiszter. Ez a televíziós hetilap kilencvenöt perc lefor­gása alatt ismeretterjesztő so­rozatokat, kulturális, művelő­dési riportokat egyaránt közöl pergő ritmusban. (Nem vélet­len, hogy az immár öt eszten­deje talpon levő műsor ez év őszén nívódíjat kapott — a szerk.) A Rejtjelek, a Csa­ládfa, az Arabisztika, a Sino­lógia, a Fejezetek a gondolko­dás századaiból, a Nők a ma­gyar történelemben, a Szé­chenyi és kora című sorozatok — mind értéket őrző és közve­títő szerepet töltenek be. A ma és a múlt — Némely műsoruk eltűnt a képernyőről, mások felébred­tek Csipkerózsika-álmukból, újak keletkeztek. — A mi műhelyeinkben ter­mészetes a megújhodás igé­nye. Bevallom: leginkább an­nak örülünk, ha felfrissülhet tevékenységünk. Fájdalom, egyelőre szüneteltetjük az Éj­féli szóváltást. S a Gondol­kodó is heti negyven perc he­lyett most kéthetente 20 percre sűríti mondanivalóját. A megtakarított műsoridő nyújt lehetőséget például a Mondo- /af című műsornak. A nyelvújí­tás korából kölcsönzött cím utal arra, hogy nyelvi hiátus- ságainkat szeretnék a szer­kesztők ostorozni. Vagy itt van például a Hagyomány. Most indítjuk a havi magazint. A még fellelhető néprajzi értéke­inkre hívjuk fel a figyelmet a műsorban. Aggódó néprajzo­sok vívták ki maguknak az Ameddig a harang szól című összeállítást. Kis falvakba lá­togat el stábunk, hogy bemu­tassuk az ott lakók életét: mai s a régmúlt történéseit. A ha­rangszó mindig másik köz­ségben szólal meg, s tévés műfaj segítségével hirdeti az élni akarását. Ugyancsak nép­rajzi ihletettségű a karondi Páll-családot bemutató portré­film. Hitvallásuk fölér egy nemzet indentitástudatával. — A Művelődési Műsorok Stúdiója gondozza a többszö­rös nívódíjas Delta tudomá­nyos magazint. — Igen. Úgynevezett Delta-szerkesztőségünkhöz tartozik még a Dimenzió című havi periodika, s a hétközna­pok tudományával foglalkozó Kalendárium. Itt említeném — de minden egyes műsorunkra jellemző —, hogy számunkra a legfontosabb a tudományos hitelesség, a pártsemleges­ség, a különböző generációk érdeklődésének felkeltése. Mondhatnám azt is: a tudo­mány s a néző szolgálata. — Csakhogy a tudomány művelői nem mindig fogadják el, hogy közérthető módon, csupán egy szeletet mondja­nak el eredményeikből. — Szerkesztőségeinkben mindenki egy-egy tudomány- terület gazdája, ők a tudósok partnerévé szegődnek. A mű­sorainkban szereplő (vagy szerepelt) Öveges professzor, Benedek István, Czeizel Endre, Lőrincze Lajos, Szen- tágothai János — és még hite­lesebbé teszik műsorainkat. — Milyen régi-újdonságok kínálnak? — Az egyik: két esztendei szünet után ismét „felállt” a Natúra szereksztőség. A ter­mészet csodáit varázsolják otthonainkba A kölcsönkapott Föld, a Gaia, a Terepjáró, a Zöldpont s az ötrészes Bala­ton című összeállításokkal. Hazánk szépségeit mutatják be Rockenbauer Pál tanítvá­nyai, amikor kerékpárral beba­rangolják az országot — a kamera kíséretében. Minden­napi egészségünkért szól a Medicina szerekesztőség kí­nálata: a most indított tíz per­ces hírműsorral, a szombat reggel Napra-forgág, vagy Czeizel Endre Egészséget mindenkinek! című jegyzetéig. A szellem világa Novembertől rendszeresen jelentkezik a Jognak asztalá­nál. A hajdanvolt Jogi esetek folytatásaként, ám új köntösben állítják össze a műsort a szer­kesztők. Jelenkori jogi útvesz­tőkben kalauzol el — mindany- nyiunk számára érthetően, hasznosan. Az ez év tavaszán fölállított Művelődési Műsorok Stúdiója, reméljük, valóban el­kényezteti a szép szóra, a tu­domány szépségeinek megis­merésére vágyó nézőket. Mégha adásaik többnyire nem is főműsoridőben s nem is nagy csinnadratta közepette kerülnek a képernyőre. A lényeg: jelen vannak, s néptanítói mécses­ként világítanak. Erdősi Katalin Az utca legjobb kocsmája ehunytam a szemem a füstben. Hogy barátra leljünk, be kell huny­nunk az egyik sze­münket, hogy meg is tartsuk, néha mindkettőt. És nekem két barátom is ott ült az asz­talnál. Azt mondja A.: Én lemegyek sörért. Éjfél már elmúlt, és mind­annyian úgy gondoltuk, még nem találtuk meg az igaz­ságot. Fölajánlottuk barátunk­nak, hogy elkísérjük az éj­jel-nappali közértbe. Gyanú­san készségesek voltunk. A bolt előtt elsétáltunk a sarki presszóig, persze zárva volt. A diszkóban százkilós roma­gyerekek ropták a társkere­sőkkel vegyest. A túloldalon egy éjszaka is nyitva tartó ét­terem... A következő helyen már erősen zárni akartak, de még kiszolgáltak. Azt ittuk, amit eddig: sört. A mértékletesen fogyasztott víz nem bánt senkit, mondta P., akinek a legerősebb karja volt hármónk közül. Aztán mentünk-mendegél- tünk, míg el nem jutottunk az utca legjobb kocsmájáig. Nem kell leírnom. Mindenki tudja, hol található az utca legjobb kocsmája, és azt is, hogy mi­lyen. A kocsmároson és tár­saságán kívül két öregember volt csak benne, az egyik mankóval, a másik szakadt zakóban. De egy rossz gúnya gyakran jó ivót takar. Es az egyik asztalnál balszeren­csémre sakkoztak. Ennek még józanul se tudok ellen­állni. Ittunk egymás egészsé­gére. Én a játékot figyeltem: Azt mondja közben A.: Nem szabad túl komolyan venni az életet. Úgyse ússzuk meg élve... Amikor az egyik játékos, ha­talmas, szelídkék szemű fia­talember kifizette a győztes­nek az italt, kihívtam a kocsma eszét. Savanyú mosolyú, se- színű hajú fiú volt, nem nézett az ember szemébe. De azt mondta: Persze, hogy kiállók. Már ahogy kibiceltem, az se tetszett neki. Hát még a játé­kom. A pityókosság bizonyos szintjén sakkjátékom kifénye­sedik, kisimul; aki azért ül le velem játszani, mert részeg­nek tart, az gyakran rajtave­szít. Most már csak a mészá­rosmunka van hátra, mond­tam a végjáték egy bizonyos pontján. A fiú rám röhögött: Naná, a mészárosmunka!, mondta. Föladom. Követtem a pulthoz, ahol a kocsmáros álldogált a behe- mót és két másik fiatalember társaságában. Az utca legjobb kocsmájának tulajdonosa gyér szakállú volt, erősen kopa­szodott... , Menj vissza a haverjaidhoz, mondta a kocsma esze, akit úgy látszott, érzékenyen érin­tett a vereség. V isszamentem. De az asztalnál már ők ültek, két barátom, és véget érni sose akaró parti­jaik egyikébe bonyolódtak. Rendeltem három tányér csülkös bableves. Tök hide­gen hozták ki. Visszaküldtem. Azt nem tudtam, hogy az utca legjobb kocsmájában ez' az anyázásnak felel meg. Újra kihozták, olyan forrón, hogy megégettem a szájam szélét. Felálltam, a sakktáblához akartam sétálni. Egyszer csak a seszínű hajú áll előttem, az üss-már-meg-könyörgöm stí­lusban. Nem féltem tőle, félni a félelemtől kell. Alacsonyabb is volt nálam, részegségem­ben elfeledtem, hogy a harc­ban sose a kutya mérete szá­mít, hanem a harc mérete a kutyában. Visszavágót akarsz, kérdeztem vigyo­rogva. Minek pofázol te annyit, mondta. Akkor már mellettem állt két haverja. Még mindig nem hittem a verekedésben, pedig az emberek nagyon tö­rékeny okok miatt ütik le egy­mást. Túl nagypofájúan győz­tem a bablevesben is. A szemüvegemet zsebre tettem, de a fiúnak ettől csak fénye­sebb lett a szeme. Másfél év­tizede is elmúlt, hogy vereked­tem; a világ kocsmáit járva soha, egyetlen egyszer nem bántottak. Ezt férfivá érésem egyik bi­zonyítékaként értékeltem. Amikor olyan idős voltam, mint a seszínű hajú, az élő fába is bele tudtam kötni. damaszatoltam job­bal egyet az áliára, szinte bocsánatké- rően. Hiba volt. A mögöttem álló csapos kite­kerte a bal karom. Á kocsma esze lefejelt, a másik kettő ütött, rúgott. Az utca legjobb kocsmájá­nak tulajdonosa csomókban tépte ki hátul a hajamat. Mi­közben a földre zuhantam, még láttam, hogy két barátom egy pillanatra felnéz a sakk­partiból. Talán mondtak is va­lamit. Jóindulatú semleges­séggel nézték az esetet, mint ENSZ-katonák a népirtást a tévében. Mitől rázkódsz, kérdezte a behemót a vécében. Ő nem vett részt a verésben. A felre­pedt szemhéjamról szárítgatta a vért papírzsebkendővel. Mert ütni akarok. Nem kell verekedni, mondta a szelídkék szemű óriás, és újabb papírzsebkendőt vett elő. Az a fajta volt, aki ellen­tétben velem, kijózanodik a verekedésben, és hideg fejjel megtalálja az egyetlen lehet­séges módot, amellyel a má­sikat meg lehet verni. Mint én a sakktáblán. Rendes srác vagy, mond­tam az utca legjobb kocsmá­jának vécéjében. Kezdtem ki­józanodni. Legalábbis úgy éreztem, már nem az italtól szédülök. Különben a birka hiába akar vegetáriánus ma­radni, ha a farkas a húsevésre szavaz, tettem hozzá. Nagyon okos srác vagy, és nagyon részeg, mondta a fia­talember. Ez az utolsó zseb­kendőm, menj el orvoshoz. Á, nem, mondtam. Voltam én már nagyobb szarban is. Az utca legjobb kocsmájá­nak tulajdonosa, aki megle­pődve tapasztalta, milyen gyorsan állok fel, hátat fordí­tott, amikor kiléptem a vécéaj­tón. Takarodjatok innen! — vi­csorogta a seszínű hajú. Meg ne lássalak még egy­szer itt, mondta az utca leg­jobb kocsmájának tulajdo­nosa. L áttam, a barátaim már fizettek, mentünk. A szelíd óriás utánunk ki­abálta: Bocsáss meg, de ilyenek a barátaim. Az enyéim meg ilyenek: néztem a barátaimat. Akinek a pokolban és a menyország­ban is vannak már barátai, engedékenyebb lesz. Mind­ketten megállapították, hogy én voltam a hülye, minek kö­tekedtem. Többé-kevésbé én nevel­tem őket, gondoltam. Ez is az én hibám. Temesi Ferenc Temesi Ferenc írása III. díjat nyert az MTI-Press 1993. évi tár­capályázatán, amelyet a Magyar Hitelbank Művészeti Kuratóri­uma támogatott

Next

/
Thumbnails
Contents