Somogyi Hírlap, 1993. december (4. évfolyam, 280-306. szám)
1993-12-11 / 290. szám
24 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1993. december 11., szombat EGY MAGYAR KÓRUS THESSZALONIKIBEN Görög tánc, török fürdő, bizánci hangulat Autóbusznyi ember Kö- zép-Kelet-Európából. A Pick- wick-tea és a narancsillat terjengő békéjében, kották, fellépés ruhák és takaróhalmok közül álmosan bámul az ablaküvegen túli, szintén Európára. A gyalogosan menetelükre, a mellükön-hátukon benzines kannákat cipelőkre. A meggyötört szemű férfiakra, a fázós-éhes nőkre, gyermekekre. A katonásdit élesben játszó őrökre, a kiégett autóroncsokra, a tengernyi szemétre. Az önkényre, ami a lehulló hóval együtt dagad egyre nagyobbra, ami bőröndökben vájkál és önérzetbe gázol. Amit whiskyben, dollárban, márkás cigarettában fizetteti meg aa átkelőkkel a háború szégyenteljes sarcát. A szerb-makedón sorompó két oldalán ezen az ádventen hiába is várnánk a Messiást. Szépívű ikonok mennyei magasáról csak egy határral odébb, görög földön mosolyog ránk megváltón. Evzoninál már ott várja a balatonkeresz- túriakat a kulturális minisztérium belépési engedélye. A zenére és huncutlány mosolyra egyaránt fogékony görögök azonban csak néhány vérpezsdítő dallam után hajlandók megnyitni a Bárdos Lajos Női Kar előtt az ókor bölcsője, Hellász felé vivő utat. Ki így, ki úgy szedi a maga vámját... Míg a tengerparton fekvő Thesszaloniki felé robog velünk a sofőr „Pistik” vezette autóbusz, van idő egy kis rögtönzött nyelvleckére. — Káliméra, adio, efcha- riszto — próbálgatjuk a sajátos kiejtést, s mire megállunk a világvárosi fényekben úszó Szaloniki egyik forgalmas su- gárútján, az odosz Egnatián, addigra nemcsak az üdvözlő szavakból, de a nemzeti ételés italspecialitásokról is kellő ízelítőt kapunk. Tolmácsunk és kísérőnk, a budapesti görög kolóniában nevelkedett Irini, azaz Boros Irénnek hála, a Hotel Verginában is simán megy minden. A szálloda emeleti erkélye alatt ott dübörög a Makedón főváros; pazar üzleteire, szédítő forgalmára, évszázados műemlékeire a majd egy hetes látogatás alatt még sokszor rácsodálkozhatunk. Ám most sürget az idő: kései vacsorával várnak a vendéglátók. Az OTE (leginkább a MATÁV-hoz hasonló profilú, állami vállalat) impozáns tengerparti pihenőházában a cég kulturális szövetségének képviselői fogadják a magyar csoportot. A kilencedik alkalommal megrendezendő Szaloniki Énekkari Fesztiválra Észak- Görögországba érkezett kórus — mint az egyetlen külföldi meghívott — iránt felfokozott a várakozás. S bár a fesztiválig — ami nem a profi együttesek versenye, hanem 1985 óta az ország különböző részein működő amatőr kórusok bemutatkozási lehetősége, baráti találkozója inkább — még hátravan két teljes nap, pihenésről szó sem lehet! Nagy Sándor utódainak városa, a Balkán második legjobb kikötője és keleti kapuja, a másfélmilliós ódon-modern polisz varázsa alól nincs kibúvó. Egzotikus hangulattal, sodró lendülettel, éjt nappalba szőve tárja fel előttünk több mint kétezer esztendős titkait. A bizánci Görögország jelképévé vált Szalonikiben teraszos-tetőteres bérlakásokban él a lakosság túlnyomó része. A görög átlagfizetés — 150 ezer drachma — közel egy- harmadát kitevő bérleti díj és az ezzel járó megélhetési gondok ellenére általában csak a családfő vállal munkát. Errefelé az a nézet járja, hogy amelyik férfi csak egy kicsit is ad a látszatra, az nem dolgozA sokarcú Thesszaloniki tatja a feleségét... Szorgos kéz egyébként is több van, mint munka — a tengerpartig lenyúló Arisztotelész téren a nap 24 órájában zavartalanul működik az emberpiac. Főként az olcsó albán feketemunka a kelendő: omolnak is rájuk a görögök rendesen. S ha már a tereknél tartunk: az esti-éjjeli órákban nagy forgalmat bonyolít le a Metaxa hadvezérről elnevezett; igaz, itt a tarifa nagyobb, s az „árut” tüzes pillantású hölgyek kínálják... A négyszáz éves török megszállás nyomait őrzik a modern épületek között megbúvó fürdők, a dombra felkúszó óváros festői lakóházai. A Lefkosz Pirgosz, azaz a Fehér Torony, amely janicsár börtön volt valaha, vagy a keleti zsibvásárt idéző bazár, .ahol minden kapható, ami szem-szájnak ingere. Az 1917-es évi tűzvészt követően újjáépített reprezentatív város tengerparti sétányai az éttermek, tavernák, strandok, sport- és szabadidőpályák, végeláthatatlan láncolatai. A tenger mindenütt karnyújtásnyira van, ám aki fürdőzni akar, annak legalább 30 kilométerrel a városon kívül kell — elfogadható tisztaságú partszakasz után nézni. Az ortodox templomok, szigorú szépségű bazilikák, a római, hellén, zsidó és keresztény kultúrkört egyaránt felvonultató műemlékek, a modern, sokemeletes irodaházak, a tarka forgatagú piacok, a zsúfolt dokkok együttesen adják azt a sajátos atmoszférát, amely a régi és az új harmonikus egységéből születik újjá nap nap után Szalonikiben. Hajnalokba nyúló fogadások, városnéző séták és vásárlások közti lélegzetvételnyi szünetben próbál a Tengerdi Győző karnagy dirigálta bala- tonkeresztúri kórus. Amely csak nevében balatoni, hiszen az együttesben éneklő lá: nyok-asszonyok Böhönyétől Sávolyig, Marcalitól Szent- györgyig laknak, dolgoznak. Az együtt éneklés öröme hozza őket össze hétről hétre a balatonkeresztúri iskolában; egy-egy hazai vagy külföldi meghívást kemény felkészítő munka előz meg. A nívós teljesítmény elismerését jelzi ez a mostani, görög meghívás is, amely az ÁFE- OSZ patronálta szövetkezeti kórusnak különleges kihívást jelent. A Központi Arisztotelész Egyetem 1500 fős aulájában két napon át válogatott kórusok lépnek a szépszámú közönség elé. A Papadopulos Jorgos elnökletével működő OTE Kulturális Szövetség szervezte fesztiválon Athén, Fiorina, Kilkisz, Kavala, Tir- navo, Litohoro, Farsala, Ar- nea, lanitsa, Karpenisi és természetesen a házigazda Szaloniki énekkarai mutatkoztak be — fergeteges sikerrel. Hogy a görög éneket-táncot kedvelő, életvidám, csupa- szív-csupaderű nép, az abból a fogadtatásból is kitűnik, amellyel a fesztivál egyetlen külföldi és — a felnőtt kategóriában — egyetlen női karát részesítik. Az állami televízió közvetítette, nagyszabású kulturális rendezvény fináléjában föllépő balatonkeresztúriak műsora osztatlan tetszést arat. Az igényes válogatásnak hála, a helyi közönség remek ízelítőt kaphat a mai magyar kórusmozgalomból. Mintegy viszonzásképpen, a Music Hall Restaurantban megrendezett búcsúvacsorán a mieink tapsolhatnak a látványos görög folklórműsornak. Az est előrehaladtával, — amely a fellépő együttesek karnagyainak köszöntésével és véleménynyilvánítási lehetőségével is szolgálta a fesztivál sikerét — aztán versenyt szól a buzúki és a magyar csujjogatós; a szirtakis körtánc éppúgy sorra kerül, mint a török időket idéző erotikus hastánc, vagy a pattogós-ropogós csárdás. A görög hegyek mézédes bora és a nemzeti ánizspá- linka, az Uzó is ludas lehet a jó hangulatban, amelynek a kölcsönös ajándékozások, meghívások és köszöntők múltával sem akaródzik vége- szakadni... Aztán csak elhangzik az utolsó „Jaszasz” — egészségedre - kialszanak a fények, búcsút int a zenekar és maradék szegfűjét bánatosan lóbálva hazaindul a virágárus lány is... A csodák sorát azonban mégsem a szaloniki éjszaka élményei zárják számunkra Göröghonban. A „háborúba ájult” Szerbián keresztül hazavezető utat egy felejthetetlen kirándulás előzi meg: a világ egyedülálló képződményéhez, a thesszáliai alföld sziklaerdejéhez, a Meteorák- hoz. A többszáz méter magas képződmények tetején valamikor 21 kolostor működött, ma már csak hatot látogathat az akarat és a hit eme félelmetes erején elbámuló turista. A gigászi földmozgások szülte csúcsokon a világtól elzárt szerzetesek élik istenes mindennapjaikat — felhők fölött, havas csúcsok ormán, szédítő meredélyek között tisztelve az embert és szolgálva az Örök- könvalót. A Varlaam, a Szent- háromság, a Szent Miklós és a többi kolostor valaha titkos Meteorák-kolostor a sziklaerdő tetején templomaiból zarándokhelyet, idegenforgalmi attrakciót formált az idő. Valamikor függőlétrák és csörlők jelentették errefelé az egyetlen szállítóeszközt, napjainkban már kiépített műutak és lépcsősorok könnyítik a közlekedést. A sziklákba vájt cellák helyét ma színes hálaadó kendők jelzik; a freskók és ikonosztázok, a kézzel írott kódexek és kegytárgyak dúsgazdag kincsestára elképesztő itt, az ortodox görög művészet monumentális kőoszlopainak tetején. — Minden ember vére egyformán piros — mondja a félvak szerzetes, Patrio Iannis, miközben méhviaszból készült gyertyát osztogat és bazsalikom-csokorral együtt az áldását is széthinti köztünk. — Kérlek hát titeket, jólelkűek legyetek, s a szeretet formálja minden léptetek. Szaloniki-Skopje-Belgrád- Noviszad-Tompa. Lelkünk lopott nyugalma semmivé foszlik három határon át, Közép-Kelet Európa békétlen, szomorú karácsonyán. Csíky Kiss Erika Színésznő szerepálmok nélkül Kubik Anna Júliáról, az évadonkénti két szerepről, a rádió varázsáról és egy másik Júliáról Vannak tehetséges színészek, akiket csodál, ámde nem szeret a közönség. Kubik Annával más a helyzet. Tehetsége, hamvas bája magával ragadja a nézőt, egyszerre lenyűgöző és rokonszenves. Valósággal berobbant a színházi közéletbe: jött, látott, győzött. — Lehet, hogy kívülről így látszott, de én csak a rengeteg munkát éreztem. Nem úgy éltem meg, mint valami diadalmenetet. A főiskolára is csak harmadik nekifutásra vettek fel, addig Székesfehérvárott egy könyvesboltban dolgoztam. Úgy mentem el felvételizni, hogy azt sem tudtam, milyen tananyagból kellene készülnöm. Az első munkahelyem az akkor még a Népszínházhoz tartozó Várszínház volt, egy átszervezés valósággal „besöpört” a Nemzetibe. — Egyeseknek Júlia szerepében, másoknak a Velencei kalmár Portiájával tűnt fel. Ez a két szerep volt az „igazi”? — Egy harmadik: Sütő András Advent a Hargitán című darabjában Rékát játszottam. Ez egy olyan szerep, ami azt hiszem minden színésznő álma: egyetlen szerepben saját anyámat, és lányomat is alakítom, majd önmagamat negyvenévesen. A darabot mostanában játsszák kétszázötvened- szer, ebből kétszázszor én léptem fel: mindaddig, amíg a Nemzeti Színház tagja voltam. — És most? — Két éve a Budapest Kamaraszínházhoz szerződtem évadonként két-két szerepre. De játszom a Művész Színházban is a Koldusoperában, meg az Üvöltő szelekben. — Televízió? — A tévében mostanában semmi sem készül. De sokat szerepelek a rádióban: két színdarabban is hallhatnak majd. Az egyik Páskándi Augustus katonája, a másik So- lorsanu Bábuk című műve. Nagyon szeretek rádiózni; igazi kihívásnak érzem, mert csak a hangjával operálhat az ember. Hogy mivel tölti a szabadidejét? Nem is érdemes megkérdeznem, hiszen a Kubik Anna- Csiszár Imre házaspár budai családi házában beszélgetünk, s a beszélgetés harmadik résztvevője, a mézszőke, kékszemű, hároméves Júlia mellett nem lehet unatkozni. — Amíg ébren van, vele játszom. Ha lefekszik, jöhet az olvasás. Szépirodalom. Újra olvasom, újra falom kamaszkori olvasmányaimat: Dosztojevszkijt, Tolsztojt, az Anna Kareni- nát. — Vannak szerepálmai? — Soha nem is voltak. — Még Anna szerepe sem? — Mindig elégedett voltam azzal, amit rám osztottak. Egyébként az Üvöltő szelek nőalakjának, Catherine-nek a sorsa nagy hasonlít Kareniná- éhoz. — Szereti? — Álomszép figura! De hozzátartozik az igazsághoz, hogy amikor egy „igazi” szerepet kapok, mindig meg is ijedek: vajon el tudom-e játszani? Nincs elég önbizalmam, mindig kételkedek magamban. Annyira másképp látja magát az ember, mint a környezete... De végül is a színházban nagyon jól érzem magam, a Művészben mindenki a munkájával, a szerepével törődik. Biztos vagyok benne, jó társulat lesz belőle. Lukács Mária Kubik Anna: — Mindig elégedett voltam azzal, a szereppel, amit rám osztottak
