Somogyi Hírlap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-20 / 271. szám
14 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1993. november 20., szombat Más szemmel a magyar diákokról Nyelvi lektorok a Munkácsy gimnáziumban _ :;:í 'mmé ....tágas M rs. Valerie Inwood már két éáve él nálunk Két új Kriterion-kötet Erdélyből Nemzetiségpolitika, magyar művelődés A kedves angol hölgy magyarul köszön vissza a diákoknak — Mrs. Valerie Inwood már két éve él nálunk. — Tavaly márciusban érkeztem magyarországra, a bath-i Bach kórus tagjaként. Az ön- kormányzat akkoriban angoltanárokat keresett, így kerültem a Táncsics gimnáziumba, majd az idén a Munkácsyba. — Milyennek találja a magyar diákokat? — Én otthon csak felnőtteket és általános iskolásokat tanítottam, most tanítok először középiskolában, de így is látom, hogy itt sokkal nagyobb a fegyelem, mint az angol középiskolákban. A diákok sokkal motiváltabbak, szívesen tanulnak, és együttműködők. Igaz, hogy én jobbára csak a nyelvi tagozatos osztályokkal találkozom, ők bizonyára többet foglalkoznak az angollal. — Meddig szeretne itt maradni Magyarországon? — Hát, ez nagy kérdés... Nagyon jó itt, segítőkészek az emberek, gyönyörű az ország. Sokat utaztam már, voltam Egerben, Pécsett, Kecskeméten, Kalocsán... Tetszik, hogy sok helyen még érintetlen a természet, nincs zsúfoltság, szeretem a magyar zenét, táncot, kultúrát.., de a családom már két éve hazavár. A francia lány körül mindig nagy csapat diák hangoskodik. Laure Gicquel akár az osztálytársuk is lehetne; — jókedvű, hangosan beszél, élénken gesztikulál. Mindenkire van ideje, s mindenkit megnevettet. Szeptemberben érkezett Kaposvárra, meglehetősen kalandosan: — Külföldön szerettem volna dolgozni, leginkább Mexikóban. A nagykövetségtől kaptam egy állásajánlatot, s két hét alatt kellett döntenem, eljövök-e tanítani Magyarországra. — Mit tudott Magyarországról? — Semmit, a világon semmit. A családom, a barátaim megijedtek, mikor megtudták, hova készülök: „Hiszen ott nincs mit enni, ott mindenki szomorú, minden szürke és piszkos és fáradt...” Aztán megérkeztem Budapestre. Sütött a nap, a házak színesek voltak, az emberek jó- kedvűek, és én semmiért sem adtam volna ezt a nagy-nagy meglepetést. Örülök, hogy nem tudtam előre, hova fogok érkezni, annyira, hogy még azt sem tudtam,milyen városban fogok dolgozni, hogy jutok oda, milyen iskolában várnak... Elég kalandosan ment á dolog. — Miért nem akar otthon tanítani? — A francia tanárok majdnem mind depressziósak. Az otthoni iskolákban nagyon fegyelme Laure Gicquel a jókedvű francia tanárnő' Fotó: Király J. Béla zetlenek a diákok, a külvárosi iskolákban nem ritka, hogy megverik, megfélemlítik a tanárt. A jobb iskolákban nincsenek ilyen szélsőséges megnyilvánulások, de egy óra ott is maga a pokol. Külföldön más a helyzet; az itteni diákok jobban tisztelik a tanáraikat, jobban tanulnak, sokkal céltudatosabbak. Az iskola hangulata is jó, családias, kellemes. Tudom, hogy nem mindenhol ilyen a helyzet, itt tanító francia és angol barátaim közül néhá- nyan panaszkodnak... — Vajon mi lehet ennek az oka? —- Úgy látom, Magyarországon is egyre több a munkanélküli; más szülők sokat dolgoznak, nincs idejük a gyerekeikre, nem törődik velük senki. Franciaországban már nagyon elfajult a dolog, itt még nem nagyon érezteti a hatását ez a változás. Persze, kisvárosokban sokkal jobb a helyzet. — Milyen tervei vannak? Letelepedne Magyarországon? — Azt hiszem, még sokat kell utaznom, sokat kell látnom. És Mexikó még hátra van... Vezér Judit Két új kötettel: Jakabffy Elemér összegyűjtött nemzetiségpolitikai műveivel és Csutak Vilmos válogatott írásaival jelentkezik a hazai piacon a romániai Kriterion. A két új könyvet nemrég mutatták be a Balassi kiadó budapesti boltjában. Jakabffy Elemér Nemzetiségpolitikai írások című válogatott kötete az erdélyi magyarság kiemelkedő személyiségének állít emléket. Jakabffy Elemér a múlt század második felében — földbirtokos család sarjaként — született. Jogot végzett, majd Tisza István pártjának tagjaként a magyar országgyűlés képviselője lett. Közreműködött a kisebbségi törvény előkészítésében, így kiváló ismerője lett a nemzetiségi problémáknak. Jakabffyt a húszas években irredentizmus vádjával bíróság elé állíA Sotheby's londoni árverési csarnok vételre kínálja Wolfgang Amadeus Mozart egyik levelét, amelyben elárulta az apának a zeneszerző titkos szerelmét. A levélen, amelyet Leopold Mozartnak címeztek 1781-ben, látható Mozart későbbi feleségének — akkor még titkos szerelmének — Constanzénak a kézírása is. — Amikor Mozart apjának, Leopoldnak legújabb operájáról, a Szöktetés a szerájból című kompozíciójáról írt, valószínűleg nem tudta, hogy a papíros hátsó oldalán Constanze írása szerepel — mondta a Sotheby’s egyik vezetője. — Ez a levél bizonyosan felkeltette Leopold gyanúját. Az apa ugyanis nem akarta, hogy fia beleszeressen Constanze tották Romániában; később tagja lett a román törvényhozásnak, és megindította a Magyar kisebbség című folyóiratot. Jakabffy egész életét a nemzetiségek tanulmányozásának szentelte. Nemcsak a romániai magyarság problémái foglalkoztatták, hanem általánosan vizsgálta a kisebbségek helyzetét. Vallotta: a többségi állam csak akkor igényelhet lojalitást a nemzeti kisebbségektől, ha azoknak minden jogukat megadta. A Közösség és művelődés című könyv Csutak Vilmost, a történészt, a Mikó Kollégium rektorát, a Székely Nemzeti Múzeum egykori igazgatóját mutatja be. Csutak az erdélyi művelődés kiemelkedő alakja volt, aki a magyar értelmiség számos prominensét indította el pályáján. A könyv megjelenését a korábbi évek román cenzúrája nem engedélyezte. Weberbe, akit túl fiatalnak és szeleburdinak tartott. A zeneszerző nem is árulta el szerelmét egészen 1781 decemberéig. A következő évben azután feleségül vette Constan- zét. A levélen látható a Szöktetés első áriájának kottája is. Ezt az áriát az ugyancsak Constanzénak nevezett hősnő énekli az operában. A Sotheby's kéziratosztálya megvizsgálta az írást, és ösz- szehasonlította más olyan levelekkel, amelyeket Constanze írt. Megállapították, hogy a kézírás Constanzéé. A levelet Mozart két más kéziratával együtt bocsátják kalapács alá. A Sotheby’s azt reméli, hogy mindhárom írást egyenként 51 ezer 500 dollárért adja majd el. Constanze első áriájának kottája - árverésen Mozart titkos szerelméről árulkodott egy levél V r-ana úr keresztbe tette a mutatóujját és a nagyujját egymáson. Ez volt a jel. Mindez a zsebében történt, a legjobb helyen, mert Vana úr magának jelzett. Azt jelezte, hogy elhatározott valamit, szokatlant, de megteszi. A jel egyúttal kabalának is bevált, amikor bevált. — Akar dolgozni? — lépett oda a lányhoz. Halkan beszélt, mintha rejtegetni valója lett volna, pedig ezen a téren sokan vártak munkára, alkalmira, tehát éppen erre a kérdésre. Ezért ültek itt kora reggeltől délutánig. — Micsoda? — kérdezett vissza a lány. Elég idétlenül és harsányan, kicsit előre is hajolt, a máié száját lebigy- gyesztve, úgyhogy Vana úr rögtön arra gondolt, hogy megtalálta az egyetlen személyt, aki csak úgy üldögél, másra vár vagy semmire. — Nem munkát keres? A lány fölállt, föltornyosult, kiderült, hogy nemhogy nem csöppség, de még átlagos termetűnek se mondható, pedig ülve ki hitte volna! Vana arra gondolt, hogy miért nem a téren ülő, álló, ide-oda lődörgő férfiak közül választott. Miért nem! Mert azok cigarettáztak, a meleg ellenére vastag pulóA román lány vert vettek föl. Izzadtak, és bűzlöttek. Vana arra számított, hogy egy nő mégse lehet annyira büdös. Sőt, még szaglászott is egy kicsit, mielőtt odalépett hozzá. — Mit kell csinálni? — mozgatta a lány a máié száját. — Kerti munkát. — Gödröt is kell ásni vagy árkot? — Nem, csak fölásni a virágok körül; a feleségem is csinálta, nem nehéz... — Nem azért kérdeztem. Tőlem indulhatunk. — Nem is érdekli, hogy mennyit adok? — Majd megmondja. — Magának mindegy? — Mindegynek nem mindegy. — Nincs is holmija? Táskája? — Az nincs. Illetve van, de nem itt. — Hát hol? — Van egy helyem, ott. Nem megyünk? — De, de... Hatszázat fizetek... — A lakli ide-oda csapkodva lóbálja a hosszú kezeit, még nekem is fogja ütni, és egyáltalán! Körülbelül ilyesmi járt Vana fejében. Garantáltan, csak az, hogy egyáltalán. — Miért néz hátra? — érdeklődött a lány. — Én? Hátranéztem volna? — Csak nem attól fél, hogy követi valaki? — Lehet... Még az is lehet. Miért, követnek minket? — Engem aztán nem! Egyedül jöttem át. — Honnan? — Csíkszereda környékéről. — Egyedül? Lehet onnan egyedül jönni? Egész Buda csíkszeredaiakkal van tele. — Mondom, hogy én a környékéről jöttem. — Milyen környékéről? — Egy faluból. — Nincs neve? — Van neki magyar is, román is. M ár az autóban ültek, és Vana megállapította, hogy ennek a lánynak is van azért szaga. Nem fogja lakásbeli munkákra használni, ha beválik se, pedig úgy tervezte. Valamint elhatározta, hogy nem kérdezősködik, nem akarja, hogy a lány fölbátorodjon. Elvágta a beszéd fonalát. Legföljebb nem tudom meg a faluja nevét, secko jedno. — Megérkeztünk — mondta, amikor megérkeztek. A lány nem akart a lakásba be se lépni. Megállt a családi ház hátsó, kerti bejáratánál. — Mondja el, mit kell csinálni, és adjon szerszámokat! — mondta. Átöltözni úgyse kell neki, ez igaz, gondolta Vana. K ésőbb meg elismerően bólogatott mosogatás közben, hogy azért odaát a lányok még nem felejtettek el dolgozni. Ki is lesett megint az ablakon. És azt látta, hogy a lány fekszik. Kicsit oldalvást fordulva. Mint aki elesett. — Mi történt magával? — lihegett VAna a kis futástól. — Mindjárt jobban leszek. — De hát maga vérzik! — A lány szoknyája ugyanis fölzúzódott, nem volt nehéz észrevenni a combon föntről lefelé tartó vércsíkot. — Elvégzem, amit vállaltam, hagyjon egy kicsit pihenni. Nyugodtan menjen be! — Nyugodtan... Hívom a mentőket azonnal! — Ne, uram! Kérem, ne!... Elment a gyerek három napja, és még vérzek. Mindjárt eláll. — Gyerek?! Magának?... Ez kész... — Jobb így, az apja úgyse vállalta. — Magának kórházban a helye! Miért ilyen felelőtlen?! — Ne hívjon mentőket! Akkor engem hazatoloncolnak. Az apám átdöf vasvillával, az szent. — Ebbe is belehalhat... Ugyan kérem, ez nem tréfadolog! Elindult befelé, de a lány könyörögve utána szólt. — Ne, nagyon kérem, uram! Inkább mindjárt elmegyek, és nem is kell fizetnie. Vana megállt, kis idő múlva visszafordult. Biztos volt benne, hogy ez a nő nem fog tudni fölállni egyhamar. Na, még csak az kéne! — Figyeljen ide! — hallotta a lány hangját maga mögött, amikor újra csörtetni kezdett a ház felé. — Mindent megteszek magának, uram! Mindent. Mindjárt eláll a vérzés. Az öregembereknek is van vágyuk, nem? Fölháborodva, rákvörösen ért a telefonhoz Vana. Bemondta a rendőröknek, hogy egy vadidegen nő fekszik a kertjében. Röviden ecsetelte a körülményeket; kérte, hogy hozzanak mentőt is. Az illető román, tette hozzá, majd a telefont lerakva " hosszasan nézte elhúnyt felesége bekeretezett fényképét, közben a szeme sarkából a lányt is figyelte persze. S emmi szemrehányás nem volt a lány szemében, amikor megérkeztek a rendőrök és a mentők. Már ült. Valamilyen piszkos papírral törölgette a combjáról a vércsíkot. Ráemelték a hordágyra. Azon is egykedvűen feküdt. Tűrte a vizsgálatot is, pedig azt az orvos is abbahagyta, és azt mondta: inkább tegyék a kocsiba, majd ott folytatja. Visszaigazította a szoknyát, lehúzta, amennyire lehetett. Mikor viszont a rendőrök már kifelé faggatózni kezdtek, a lány úgy tett, mintha erősödne a rosszulléte, vontatottan felelgetett. Az iratairól kérdezték. Vana direkt nem figyelt oda. Ez már nem rá tartozott. Annyit azért meghallott, hogy a lány azt válaszolta nekik is, hogy van egy helye, ott tartja az útlevelét. „Helye" Hol van egy ilyennek helye?” — gondolta Vana. Csapiár Vilmos
