Somogyi Hírlap, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-09 / 236. szám

14 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1993. október 9., szombat Az új Hyppolit Szilágyi Tibor a szabadúszás örömeiről, a zene iránti vonzalmáról, az utazás szépségeiről, a hízás réméről Az 1993-94-es színházi szezont Szilágyi Tibor sza­badúszóként, „anyaszín­házi” kötöttségek nélkül kezdi el. Nem fenyegeti munkanélküliség a szerző­dés nélküli színészeket? — Szerencsére nem, renge­teg dolgom van! Leszerződtem a veszprémi Petőfi Színházba a Hyppolit a lakáj címszere­pére, amit Koltai Gábor szí­nészkollégám rendez. A dara­bot Eisemann Mihály eredeti zenéjével játszuk, és bizony, énekelgetek is majd benne. Indul a televízióban egy új so­rozat, Öregberény a címe, eb­ben kaptam jelentős szerepet. Hat rész készen van, rövide­sen forgatjuk a következő ha­tot. A Nemzeti Színházban — a szezon második részében — egy darabban játszom majd, egyet pedig rendezek. Cím­eket még nem tudok mondani, válogatunk, végleges döntés még nincs. A József Attila Színházban tovább játszom két régi szerepemet, az Úrhat­nám polgárt és a Rokonok polgármesterét. Remélem a rádió-kabaréban tovább folyta­tódik az Ihos József és Far- kasházy Tivadar által jegyzett és mindig aktuális „Falugyű­lés”. Szeretem a tanácselnök­ből polgármesterré avanzsált, jóízűen humoros figurámat. — Hogy telt a nyár? — A zempléni hetek kereté­ben újra játszhattuk Moór Ma­riannával a Kopogós romi című kétszemélyes darabot. Hat évvel ezelőtt volt a bemu­tatója, akkor három évig fo­lyamatosan műsoron volt és 128-szor játszottuk szinte egyhuzamban. A Színházi In­Szilágyi Tibor tézet érdemesnek tartotta ar­chiválásra, fölvették, és így megmaradtunk az utókor számára. Most nyáron ismét olyan nagy siker volt, hogy ta­lán a szezonban valahol újra színpadra visszük. Vissza­térve a zempléni hetekre: nagyszerű volt a sok muzsi­kussal való találkozásom. Meghallgattam a Liszt Ferenc Kamarazenekart, Rolla János vezetésével, élveztem Ránki Dezső zongorajátékát. Zene­szerető ember vagyok, szíve­sen és rendszeresen járok koncertekre. Ott voltam a New York-i Szimfonikusok, majd Maurice Andre hangverse­nyein és a Fesztivál Zeneka­rén. Persze ugyanilyen szíve­sen járok színházba is. Ahogy telnek az évek, úgy érzem, egyre fontosabbnak, hogy tel­jes képet kapjak a színházi életről. — Mi jelent igazi kikapcso­lódást Szilágyi Tibornak? — Az utazás. Ha csak tehe­tem, útra kelek. Ebbe a külföld éppúgy beletartozik, mint a hazai tájak. Most is bejártam Hollókőtől Füzéradványig és Kishutáig az ország északke­leti részét. Igazi felüdülés egy-egy ilyen utazás. — Hogyan vigyáz a kondí­ciójára? — Iszonyú munkával. Élet- veszélyesen hízásra hajlamos alkat vagyok, nincs olyan étel, ha jól van elkészítve, amit én ne szeretnék. Feleségem ár­gus szemű felügyelete és a rendszeres úszás segít abban, hogy szellemileg és fizikailag jó kondícióban maradjak. László Zsuzsa Háborús napló Menekülés M a még nincs kemény hideg, kibírható az idő. Csak mély köd van, de az reggel óta, nagy. Már mindenütt azt beszélik, hogy jönnek, közelednek az oroszok. A Dráva fölötti égen áttör a késő őszi napfény, s lassan oszladozik a köd. Tár­saim az utcabéli suhancok, még javában élvezik az időt. Egészséges arcunkon, az iz­galom verítékén csillog a fá­radó napfény. Az utcabeli lá­nyok egymást karolva sírnak: siratnak minket leventéket, akik nemsokára útnak indu­lunk Nyugat felé. Eszünkben még a nyári bujócskázás, fürdés a Zimonya patak, tér­dig érő vízében és a mély bokrok alatti lopott csókokat is megkönnyezik most, távo­zásunk perceiben. Nekünk már javában cso­magolnak; az asztal meg­rakva az útnak indításra ké­szített finom ennivalóval, buktával, fasírozottal, teper­tős pogácsával, meg más­fajta, disznóölések utáni fi­nomságokkal. — Ne az oroszok egyék meg, vigyétek, amit csak el­bírtok — mondja édesmama, és megcsókol mindkettőnket, kint az utcai kisajtóban állva. Erősen hull a könnyünk, mindketten sírunk öcsémmel, Pistivel. A Fidi kutyánk is mintha érezné mi zajlik körülünk — azt, hogy mi most menekü­lésre készülődünk —, még egyszer lehincölve körültán­col minket. De ekkor már jönnek a fölvégről is a társak: a suttyó leventék, s együtt megyünk a „Bagóvasút” mel­letti futballpályára, az utolsó itthoni leventesorakozóra. — Vigyázz! — kiáltja egy fiatal katonatiszt. — Indulás Nagykanizsa felé! Hirtelen eszembe jut a szomszédunkban lakó deli legény, Tetőfedő János, aki SAS behívót kapott a minap, s el is ment Bajára. (Ő vágta nálunk minden évben a hízó­disznót. S hirtelen arra gon­doltam, mi lesz vele, ha men­ten kiküldik őt a frontra.) Ké­sőbb tudtam meg, hogy min­ket is oda szántak, a Rinya menti harcokba... Megyünk a kövesúton, gyalogmenetben. Három fiú biciklit tol... Ők sem ülhetnek föl a nyeregbe. Először Bol- hón állunk meg. Itt engedé­lyezik a pihenőt a kísérő tiszt­jeink, altisztjeink. Menten föl is keresem Bözsikét, új ba­rátnőmet. Disznóölés kellős közepén toppanok be hozzá­juk Gyuri barátommal, és olyan jó érzés, hogy megfog­hatom újra a kezét. Rövid az idő, sietni kell — mondom neki. Friss disznóságot cso­magol nekem, meg Gyuri ba­rátomnak. Több mint egy hé­tig kitart a hazai és a kapott elemózsia. Egyik reggelre Gyuri bará­tom megszökik a kaszárnyá­ból, ahová elszállásoltak bennünket. Sajnálom, hogy nincs többé velem. Most mindenkit szeretünk és min­denkit gyűlölünk is egyben, mert az otthont el kellett hagynunk egy nyomorult, os­toba háború miatt. S minket is ki akarnak képezni a front­szolgálatra, „igazi bevetésre a Rinya melletti harcokba" — mondta minap az őrmeste­rünk. Inkább tizenhét évesen megnősülök, s egy tizenöt éves marcali lány lesz a fele­ségem, de akkor se enge­dem magam kivinni a Rinya folyó melletti harcokba! Arra a Rinya menti jeges vágó­hídra. A napok végtelennek tűn­nek, feszültségben telnek. A háború meg egyre közele­dik... Aztán halljuk, hogy megáll a Balatonnál. A fele­ségem házába, odahaza a főherceglaki csendőrzászló­alj parancsnoksága költözött. Hát hiába szöktem meg a ha­lál elől: már oda se menekül­hetünk. Vonulnunk kell az áradat után szökve is... Most itt állok fiatal, tizenöt esztendős feleségemmel az útszélen, egy katonalábaktól agyontaposott árokparton. Talpunk alatt idegen föld, s körülünk idegen beszéd. S mind a kommunizmust ret­tegi. Otthon, a Dráva környé­kén már igazi tél van; ráadá­sul idegenek, orosz katonák bitorolják a földet. Azt a pan­non vidéket, ahol oly sokat játszottam a pajtásaimmal, ahol boxoltam, madarász­tam, verekedtem, néha csak úgy hetyke virtusból. Nézünk egymásra Marikával: felesé­gem sír, mert nagyon éhes, és a mai kíméletlen hideg, a bombázásoktól sűrű hasra- fekvés megkínozta. Szemé­ben a tiszta láng azért el­árulja, hogy a szerelem és a szeretet tartja benne a lelket. Távolról egyre kemény ágyúdörgés hallatszik. Utá­nunk jött a kísértet, gondo­lom, s megsimogatom a fele­ségem arcát. Belepirul. N agyon félek; féltem mindkettőnket. Körü­lünk mindenki fél. A háborús szél már a nyo­munkban van itt, Ausztriában is. Nyomasztó a közelsége a messziről is idehallatszó ágyúszónak. Drága jó Istenem, vajon hazajutunk-e még valaha Marikával? Istenem, segíts meg min­ket ezen a kemény, hóval és vérrel besározott hosszú ide­gen úton! Kérlek, állj mellénk; vezess vissza minket elha­gyott hazánkba, Somogyba! Oberdrauburg, 1945. április 23. Barcs János S Alomvonat UTASSY JÓZSEF Szeptember Csillagászati ősz. Vasárnap. Szelek tornáztatják a fákat. Fel-felnyög egy jegenye, korhan. Arcán rémület, vád, iszony van. Lépdelek, ősz, öregen, árván útjaidnak hosszúdad árnyán. Ne göncölödj, hét csillag, értem! Nem akarok meghalni még, nem. Lüktet, minden sejtem sajog: szeress ma. Keresztfa vagyok, eleven keresztfa. A válasz: el nevette magát Pavarotti feleségét nem izgatják a pletykák Debrilli ügynöksége agyalta ki? Hallgatom a rádióban a hí­reket. Norvégia nem ad több segélyt Namíbiának, mert az afrikai országban a skandiná­vok által az éhezők megsegí­tésére küldött összegből lu­xusrepülőgépet vásároltak az elnöknek. A XX. századi tech­nika és az őskor bálványimá­dása. Éhenhaló földönfutók égbe repítik az isten-királyt. Sötét ország, nem a mi világ­unk. Nézzük meg, mi újság van nálunk. Zöldet mutat a szema­for, áll a jelző, az akadályok elé piros-fehér csíkos sorom­pót állított a drága bakter úr. Az illetékes fővasutas lobogó lelkesedéssel, egy robogó lo­komotív optimizmusával be­szél arról, hogy egy-két éven belül lecserélik a hazai vasúti- kocsi-parkot. Jönnek a kék-fehér színű álomvonatok, légkondicionálással, telefon­nal, szőnyegpadlóval, plüss- bevonatú ülésekkel. A mellék- helyiségekben a berendezés rozsdamentes acélból készül. Csak kapkodom a fejemet. Vakít ez a kék-fehér ragyogás. Ingovány, mocsár nekem a süppedő szőnyegpadló. Merü­lök, egyre merülök. Én egye­lőre a hírhedt „fekete vo- nat”-on ülök gondolatban. Úgy, mint legutóbb. Jaj, jaj fekete vonat! Ragacsos, mocskos ülések, sörrel locsolt szutykos műanyagpadló, bagó-, fokhagyma- és cefre- szagú fülkék. Az ammónia- és okádékkeverék- szagú toa­lettben bokáig érő szennyes csatornalé. A kupéban az ülé­sek műbőrborítása bicskával felhasítva, a falon a keretek­ben az üveg betörve, a képek kiszakítva. A folyosón kézi fes­tésű zászlókat lobogtató „le­szerelő öreg bakák” gajdolnak fülsértő, hamis hangon. Ordí­tanak, mint a fába szorult fé­reg, durva röhögések kísére­tében trágárságokat kiabálnak a leszálló nők után. Később már petárda is robban. Töb­ben a szívükhöz kapnak a jámbor utasok közül, egy öregasszony ijedtében majd­nem leesik az ülésről. A szomszéd fülkében halálra rémült kisgyerekek sikoltoz­nak. Ez a jelen. Mintha Szara­jevóban lennénk. De már itt van a jövő is. Fel­tartóztathatatlanul közeleg, hegyek között, völgyek között zakatol. A kék-fehér csoda. Az álomvonat. Reményhegyek és kétely-hullámvölgyek között rohan elé a képzeletem. Most éppen a mélyponton van. Azon töprengek, vajon ellen tud-e majd állni a bársonyos plüsshuzat a bicskának, ki le­het-e majd tisztítani a meggya­lázott puha szőnyegpadlót. És hová utaznak majd honfitár­saim, és hová utazom én is velük: Európába vagy a Bal­kánra? „Bécs, Pá-rizs, Lon-don”-t vagy „Sza-ra-je-vó, szar a jö-vő”-t csattognak-e a síneken, a hajladozó talpfák fölött a rohanó kerekek? Robog felénk a kék-fehér álomvonat, a magyar közle­kedés kedves, villámfarkú fecskéje. Nyarat csinálni. Egyelőre egyedül. De azért szeretettel várjuk. Szilvási Csaba Adua Veroninak, a világ­hírű tenor, Luciano Pavarotti feleségének és egyben me­nedzserének az volt a vála­sza azokra a híresztelé­sekre, amelyek szerint férjét gyengéd szálak fűzik Lucia Debrilli olasz modellhez, hogy elnevette magát — ol­vasható az II Tempo című lap tudósításában. Amikor az lap riportere arról fagatta az asszonyt, hogy van-e valami igazság a híresztelésben, Adua azt válaszolta, hogy jobb lenne ha ezt a férjétől kérdezné. Hozzátette azon­ban: elképzelhetőnek tartja, hogy Debrilli ügynöksége agyalta ki az egész sztorit. „A dolog jobban érdekli az újságírókat, mint engem. Ha meg kell mondanom, hogy mit gondolok róla, hát azt mondom: egyáltalán nem tö­rődöm vele” — nyilatkozta. Az 57 éves Pavarotti és a 28 éves Debrilli intim kapcso­latáról azután terjedtek el hí­resztelések, hogy a modell részt vett a művész szep­tember 27-i hangversenyén a New York-i Metropolitan- ben. AGROBANK RT ÚJ KAMATAI AGROBANK Betétjegy AG ROB AN K-T akarék MÁSFÉL EVRE, ÉVI r 2|( MÁSFÉL ÉVRE, ÉVI •ÉV VÉGÉN A KAMATOT A BANK TŐKÉSÍTI 24% 23,5% AZ AGROBANK RT 50 FIÓKJÁBAN AGROBANK RT EKKORA DESIGN / KERÉNYI 1 í

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents