Somogyi Hírlap, 1993. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-11 / 212. szám
14 SOMOGYI HÍRLAP — SZÍNES HÉTVÉGE 1993. szeptember 11., szombat MORÁL ’93 — KAPOSVÁR Közerkölcsök, magángondolatok — Ment-e a konferenciák által a világ elébb? — fordította át Vörösmarty dilemmáját az erkölcsfilozófiái és nevelési konferenciát megnyitó Andrássy György egyetemi tanár. Ebben az átiratban akár jellegzetesen „akadémikus” is maradhatott volna a kérdés, csakhogy feltevője nem egyszerűen igenlő vagy nemleges választ várt rá. Sokkal inkább útravalóul szánta. Amolyan etikai követelményképpen egy olyan tanácskozás elé, amelynek résztvevői — zömében — az erkölccsel foglalkozó tudomány, az etika művelői. Ez már a második konferencia volt, amelyet a kaposvári tanítóképző főiskola rendezett a münsteri Vilmos Egyetem Politikatudományi Tanszékével, a Magyar Tudományos Akadémia Pécsi Akadémiai Bizottságának Filozófiai Munkabizottságával, a Janus Pannonius Tudományegyetem filozófia tanszékeivel közösen. Ha már egyben értsünk egyet úgy, hogy az alap legyen a párbeszédhez. Az előadótermek becsukott ajtaja korántsem tessékelte ki a valóságot, a mindennapok gondjait, hogy a tudomány felkent szentélyeivé válhassanak. Azt azonban senki sem várhatta, hogy a három nap vé- géztével olyan „receptek” kéa második, akkor hagyomány lesz? — kérdezhetnénk. Bízhatunk benne. Ugyanis a háromnapos konferencián a hazai felsőoktatási intézmények többsége képviseltette magát s érkeztek közreműködők Németországból, Szlovákiából, Lengyelországból, Romániából és Oroszországból. Több mint hatvan előadás hangzott el, amelyet — nagylelkű szponzorokat remélve — kötetben is megjelentet a házigazda intézmény. Az érdeklődés természetesen nem valamiféle hagyományteremtésnek szólt, sokkal inkább a témának — Morál 93 — amely nem csupán izgalmas filozófiai, neveléstudományi kérdés hanem jelenünk, közösségi tartásunk, egyéni értéktudatunk, útkereséseink valósága is. Olyan valóság, amelyet a mindennapok váltásai és változásai feszültséggel töltenek fel, amelyekben egyszerre adott a hagyományos és az új értékek vállalása, de dilemmája is; a közerkölcsnek mondható korántsem egyveretű normák és a magángondolatok konfliktusa. Kant klasszikus kérdésére — Mit kell tennem? — ma nehéz a válasz. Nem azért, mert nincs, hanem mert nagyon is sokféle van. S nem a sokféleség a gond önmagában, hanem az, hogy miként válhat ez türelmet tükröző, morális köz- megegyezéssé. Aligha véletlen, hogy a tanácskozást a megyei közgyűlés és az Alpok-Adria Munkaközösség elnökeként korántsem csak protokolláris tisztelettel köszöntő dr. Gyenesei István, a másság megértésére, tiszteletben tartására apellált. A konferenciát nem az előadók udvarias, ám érdektelen egymás-hallgatása jellemezte zömében, mert záporoztak a kérdések. A rövidre szabott időben fellángolt olykor a vita is, aztán a folyosón folytatódott tovább. Érvényesülni látszott egy intelem is. Ezt az egyik szekció elnökeként Pröhle Károly nyugalmazott teológus professzor fogalmazta meg. Ha tíz kérdésből — úgymond — kilencben egyetértünk, de egyben nem, ez ne adjon okot a széthúzásra, inkább tíz kérdésből Páskándi Géza a látszat és az előítéletek mibenlétét vizsgálta (Fotó: Lang Róbert) szülnek melyek nyomán azonnal gyógyír adható bajainkra. Arra viszont nyílott alkalom, hogy az erkölcsről tudományos eltökéltsége, felkészültsége szerint ki-ki közreadja mondandóját: „magángondolatait’' — szembesítésre, továbbfolytatásra. Bármily közhelyszerű is: már a köznapi kérdések tudományos igényű, pontos megfogalmazása, az erkölcsös nevelés lehetőségeinek több szempontú mérlegelése, a filozófia klasszikusai etikai nézeteinek értelmezése és újraértelmezése is sokat jelent. Nem beszélve arról, hogy teret kaphattak például az úgynevezett „szakmai etikák” is, a tanítás, a nevelés, a jog, a hadsereg vagy a sajtó szemszögéből. A szervezők szerencsés kézzel választották ki a szekcióüléseket megelőző, úgynevezett „plenáris” előadókat. Tiszte szerint egyik sem erkölcsfilozófus, mégis termékenyen gondolatébresztő volt, amit mondtak. Akarva-akaratlan arra inspirálták hallgatóságukat, hogy akár a valláserkölcs, akár a „materiális” etika talaján maradva az éthosz érvényéről és lehetőségeiről a mindennapi realitással számot vetve gondolkodjanak tovább. Babarczy László színházigazgató igen szemléletes példaanyaggal arról gondolkodott hangosan, hogy mi által erkölcsös és hogyan a színi előadás. A teátrum „morális imperatívusza” nem a közönség vélt vagy valós tetszés igényét veszi célba, hanem a néző belső igazságérzetét. Ha itt itt „működik” az összetalálkozás titka, ha a konfliktus-érzésből kiva- júdja magát akár a konfliktus tudata is, akkor a színi előadás egyúttal morális küldetését is teljesítette. Páskándi Géza író, miután Király Béla a háborús etikai szabályok érvényesítésére mutatott rá szellemesen visszaállította „jogaiba” az esszét egy tudományos tanácskozáson, a látszat és a mögöttes valóság ellentmondásait tette beszédessé. Okkal fogta gyanúba a túl nagy harmónia látszatát, megmutatván, hogy a rútban jóság lakozhat, míg a szépség gyakran gonoszságot takar. Mondhatnánk első hallásra: szellemes esztétikai játékot űzött a paradoxonokkal, aztán megbizonyosodtunk afelől, hogy na- gyonis valóságos dolgokról — ítéleteinkről és előítéleteinkről van szó. Az országgyűlési képviselő Király Béla ezúttal a hadtudomány professzoraként győzte meg a hallgatóságot arról, hogy a háború és a morál első hallásra szinte fényévnyi távolságra eső, egymást szinte kizáró területei — történetileg is — mely pontokon találkozhatnak. A teológia, a filozófiai Babarczy László szerint a jó előadás a néző belső igazságérzetével találkozik gondolkodás és a jog „korszakainak” morálfelfogását ma a modern diplomácia érvényesíti, és képviseli. A történelemre és a jelenre egyaránt tekintő érvrendszerében valódi jelentőségében mutatta be — többek között — a solferinói csatát követő 1864-es genfi konvenció lényegét, amelynek nyomán életre hívták a Nemzetközi Vöröskereszt szervezetét is. Mert a morál — legyen a hadak útján bármily törékeny is — mégis igyekszik szabályozni a hadviselő feleket. Legalább az áldozatok védelmében. Aligha lehet felmérni most a konferencia teljes hozadékát — erre az előadásokat közreadó kötet alkalmasabb lesz —, annyi bizonyos: térben és témakörben valóban széleskörű tudományos párbeszédet hozott. Örömteli, hogy a sokféle vonulatban kirajzolódott néhány elfeledett vagy újra felfedezett hazai etikai gondolkodó — gróf Révay József, Eötvös József, Böhm Károly, Péter Zoltán — munkássága. Itt volt Karl Hahn münsteri professzor is, a tanácskozás egyik meghatározó egyénisége. Meghatározó volt olyan szempontból is, hogy nemcsak szenvedélyes erővel mutatta be a kései Fichte etikai nézeteit s ezek érvényességét, de kegyetlenül kivesézve kérdezett, dinamikusan bizonyított, és vitázott. Amilyen makacs kitartással érvelt egy-egy tudományos kérdésben álláspontja mellett, legalább olyan nyitottnak, továbbgerjesztőnek bizonyult a tudományos viták, fórumok megtartása továbbszé- lesítése mellett. Azért fáradozik, hogy a münsteri egyetem egyik „katalizátora” legyen a Közép- és Kelet-Európára is kiterjedő szellemi áramkörnek. Az intézménynek tevékeny kapcsolata van a Baltikummal; nyitnak Moszkva, Prága, Pozsony, Bukarest felé. Nálunk Budapest, Debrecen és Kaposvár felé, s úgy tartja, ebben, egyik állomás a kaposvári konferencia is. Ám legyen igaza! Kérdeztem: ez a nyitás külön rangot ad-e számukra az egyébként is nagymúltú, jeles filozófiai tradíciókkal rendelkező német egyetemek sorában? Nem erről van szó, az érdeklődés nem öncélú és nem is presztízskérdés. Inkább kölcsönös nyitásról, egymás megértéséről van szó. Hahn professzor szerint hamis illúziók halmozódtak fel mindkéi oldalon. Az együttműködés elengedhetetlen feltétele egymás hiteles megismerése. Ez a tudomány erkölcsi kérdése is. Kalinyingrádból aligha lesz már a régi értelemben vett Königsberg, ám a város nagy szülöttének, Kantnak a szellemében elkezdhető a párbeszéd ott is. Tröszt Tibor PARDI ANNA Szonya és Raszkolnyikov Az ember azért boldogtalan, mert nem tudja, hogy boldog. (Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés) A falanszter készen van tessék Szonya belépni a falanszter készen van csak az emberi lélek nem tud benne élni Félig önkívületben van már az éj mint Raszkolnyikov a tett után Szonya teát kortyol angyali feszültségeire az ördög orosz módra nézi Csak ki akartam próbálni magam ki ölt is vétkét így enyhíti s a társadalmi környezetre fogja se pénz se jövő börtönőrök foglya Az élet eleven lelke követelő nem fogad szót semminek illetve sokszor a rossznak lenni veszedelmesebb ma mint tegnap De Szonya egy keresztet ad cipruskeresztet Raszkolnyikovnak az első és végső tiszta formát a mélyre züllesztő boldogtalanságokban Egy pohár kóla A z öregember szeretett fel s alá sétálgatni nagyobb ABC-áruhá- zakban. Ismerkedett a kínálattal, örült annak, mennyi minden kapható, és izgalommal kutakodott újfajta cikkek után. No, nem mintha mindegyiket megvásárolta volna, hiszen minél újabb, modernebb az áru, annál drágább. És az idősödő úrnak már régen nem futotta mindenre. Talán a bolt illatait szerette a legjobban. Nemcsak az édességét, hanem a kenyérét, kávéét, sajtét, s úgy az egészet együtt, ahogyan összemosódnak, összeolvadnak valami kiismerhetetlenül vonzó illatharmóniában. Sok mindentől eltiltotta már az orvos ahhoz, hogy legalább így, maga előtt tolva a rácsos kocsiszerkentyűt, élvezze az egészet. Az öregembert gyakori bolti sétái alapján már jól ismerték a boltosok. Ennek köszönhető, hogy a gyönyörű ABC-ben egyik délelőtt fiatal elárusítólány szólította meg: — Elnézést, uram. Bejönne velem az irodába? Már éppen tiltakozni akart, azt hitte, tolvajnak nézik, amikor a lányka szaporán hozzátette: — Nem, nincsen semmi baj, csak egy tanúra lenne szükségünk. A z öregember nem tiltakozott. Maga előtt tolván kocsiját besétált az irodának nevezett, nyilvánvalóan raktárból elkerített helyiségbe. A szobácskábán a széken egy tizenhat esztendős forma fiú ült, előtte szigorú tekintetű, testes asz- szonyság, szemmel láthatóan a főnök. Kölcsönös bemutatkozás után a főnökasszony megszólalt: — Kérem, legyen tanú, amikor ezt a fiatalembert megmotozzuk. Több mint másfél órája sétál itt az ABC-ben körbe-körbe, a kosarában pedig nincs semmi. Az a gyanúnk, hogy bizonyos árucikkeket eltulajdonított. A fiatalember vörösen, égő fülekkel, de nagyon nyugodtan ült a széken. — Lopott? — kérdezte tőle az öregember. — Én kérem, nem loptam semmit. — Akkor mit csinált itt másfél órán át? — Nézelődtem. Az öregember leintette a türelmetlen főnöknőt, és figyelemmel fordult a fiú felé. Az, kissé megnyugodván, mesélni kezdett. A fiú — nevezzük Józsefnek — valójában tizennyolc esztendős volt. Határon túlról jött, életében először járt külföldön. Most is egy napra jött. Egyetlen napra. Aztán nem tudta, mihez kezdjen, ő piacol- nivalót nem hozott, meglátta ennek az áruháznak a kirakatát, bejött ide, és elkezdett nézelődni. — Pénze van? — Pénzem? Honnan lenne? — Nem kapott? — Nem én. Csak a busz jött, azzal jöttem. — Akkor miért jött be ide? A fiú nem akarta megmondani. Húzódozott, vonogatta a vállát, elnézett valahová messze, a falujába talán, ahol mindenki ismerte, meg a távolabbi városba, ahova betévedt néha. Égett az arca, lesütötte a szemét. — No — nógatta az öregember —, ha nincs rossz szándéka, igazat szólhat. Nem harapja le a fejét senki. — Kérem — kezdte el görcsösen a fiú —, én már 18 esztendős elmúltam. És én még soha ilyet nem láttam életemben. — Milyet? — Hát ilyen boltot. Én ilyet csak álmomban láttam, meg ha képzeltem. Itt minden van: rengeteg ennivaló meg csokoládé, meg kóla, és én csak mentem, mentem közöttük, és nézegettem, megfogtam egyiket-mási- kat, mert az is jólesett. Venni? Honnan lenne nekem pénzem? És aztán én nem is gondoltam, hogy már másfél órája itt tekergek... Csönd lett. A főnökasszony magába roskadva ült a széken, mintha dühe is elpárolgott volna. Majd hirtelen felállt, kilépett, s néhány pillanat múlva egy üveg kólát hozott. — Ne haragudjon ránk, fiatalember — szólalt meg kissé zavartan —, ne haragudjon. Honnan tudtuk volna mi ezt? És kitöltött egy pohár kólát. A z öregember meg üldögélt csöndesen, magába roskadva. Nem is tudta, kire haragudjon. A boltosokra nemigen lehet, ők védik a magukét. A fiúra meg miért haragudna? — No, jöjjön — szólt rá a magába roskadó, könnyeit befelé nyeldeső fiatalemberre —, jöjjön, menjünk szépen. Látja, én is így szoktam bóklászni a polcok között... — kezdte mondani saját történetét. A fiú kosarát beletette a kocsiba, és elindultak ketten kifelé az irodából. A kóla ott maradt kitöltve. Bényei József
