Somogyi Hírlap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 177-202. szám)
1993-08-06 / 182. szám
1993. augusztus 6., péntek 6 SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS Caracalla megmentői Minden szép szerepajándékot megkaptam A színművészét „joli jokere” Kállai Ferenc az új Nemzeti Színház ügyéről, színpadi gyógyulásairól, a taps fiatalító erejéről Drámai felhívással fordult a római taxisofőrökhöz és szállodaportásokhoz Giam- paolo Cresci, a római operaház főintendása: arra kérte őket, hogy mentsék meg a Caracalla termeiben rendezett operaelőadásokat. Ezen a nyáron — valószínűleg a terrorcselekményektől való félelem miatt — drámaian zuhant az ókori környezetben tartott előadások látogatottsága, s Cresci szerint csak e két foglalkozási ág képviselői segíthetnek a helyzeten, hiszen ők azok, akiktől a kulturális élményt kereső külföldiek először kérnek tanácsot. Az idei első Turandot- és Aida-előadások alig 100 millió líra bevételt hoztak, ami mintegy 40 százalékkal kisebb a tavalyi átlagnál. Ha nem jön több vendég, a Caracalla-ope- rát be kell zárni — hívta fel a figyelmet a főintendás. A fő operabarátok, az osztrákok és a németek idén nem jönnek le Rómáig, legfeljebb Veronáig, ahol megnéznek egy előadást és akár már aznap visszautaznak. A firenzei és a római, Fauro utcai robbantások után sok turista lemondta a foglalást, főleg európaiak. Egyedül a jápánok maradtak, akik szinte semmit sem tudnak az olasz belpolitikáról, a maffiáról és a kenőpénzbotrányról és akik a legdrágább jegyeket vásárolják — fejtette ki Cresci. A segélykérésnek foganatja lett: a hétvégi operaelőadásokat már majdnem telt ház előtt játszották, s ami különösen örvendetes volt, rekord számban adtak el a drága, földszinti jegyekből. Az előadások előtt taxik százai ontották magukból a vendégeket. Az Aidát megmentő taxisok hálából ingyenesen helyet foglalhatnak a nézőtér legdrágább, üresen maradt helyein, feltéve, ha nem visznek annyi nézőt, hogy nekik már nem márad... Borsos Sándor Nem könnyű elérni, de ha mégis, utolérhetetlenül szép helyszínt javasol a beszélgetésre: a Lukács uszoda előtti parkot, évszázados fák díszletével... Kállai Ferenc Kossuth-díjas, kiváló művészünk, a Nemzeti Színház örökös tagja ugyanis — ha lenne ilyen sarzsi — a Lukács fürdő örökös tagságát is címei közé iktathatná. — Már vagy 40 éve hűséges vagyok a Lukácshoz. Talán már nem is élnék, ha nem járnék ide. Itt az úszás, a víz csak a keret, az „igazi" különlegesség az atmoszféra — magyarázza a hű szerelem titkát. — A Lukácsban valami egészen sajátos reneszánsz légkör uralkodik. Ezt valamikor olyan vendégek alakították ki, mint Kodály, Illyés, Mányai, Tímár József és mások... Sajnos, sokan elmentek már. Ha nem járnék ide, lehet, hogy alkoholba fojtanám a gondokat; itt viszont vízbe fojtunk minden bút, bánatot... — Mit fájlal leginkább művészként és magánemberként? — Azt — miként valószínűleg a színésztársadalom nagy része is —, hogy zátonyra futott a nemzet színházának ügye. Pedig többször is nagy lelkesedéssel belevágtunk. Jómagam legutóbb egy pályázati döntés elnökségében is részt vettem, aztán fordult egyet a világ... Most, a politikai csaták közepette nem a Nemzeti a fontos. Abban bízom, hogy az a másik nagy színház, a parlament előbb-utóbb szellemileg fölépül, s a történelmi vetésforgó meghozza a jó termést is. Csak félő, hogy azt már nem érem meg. A lombok között átszűrődő vékony fénycsóvákat nézi, s a borongós hangulatból derűre vált. — Nekünk, művészeknek most az a dolgunk, hogy a szó legszebb értelmében jó előadásokkal feledtessük a Nemzeti otthonának hiányát. Különben, ami engem illet: a pályától minden szép szerepajándékot megkaptam. Talán ezért is lettem a szakma zsoli- zsókerje. A Bánk bánban például az évek során mindent színpadra vittem, csak a női szerepeket nem... Volt olyan hetem, amikor játszottam a Döglött aknákban, A nép ellenségében, a Falstaffban, a Danton halálában... Fiatalabb fejjel a Moliere-darabok ösz- szes szerelmesét eljátszhattam. Mit mondjak, nagy iskola volt. Amikor ezeket a művészi grádicsokat végigjárja az ember, igen, akkor jöhetnek, s jöttek is, a nagy jellemek, nagy karakterek. Persze, ki tudja, hogyan lesz ezután. — Egy férfi színész 60-on túl is válogathat a jobbnál jobb szerepek között. — Igaz, de már elmúltam 65, s minduntalan eszembe jut, hogy elődeim 95 százaléka nem élt meg ennyi évet... S ki tudja, hogy az Kállai Ferenc idegrendszer, a memória meddig bírja? Meg-megfordul a fejemben, hogy abbahagyom. De esténként, ha az ember meghajol és elhiszi, hogy a taps a művészi teljesítménynek szól, nos, akkor új erőre kap. Igen, a taps fiatalít, regenerál. Sokszor volt, hogy lázasan mentem be és láz nélkül jöttem ki. Betegen, derékfájással komédiáztam, és mire legördült a függöny, meggyógyultam! Úgy látszik, a magamfajtának szüksége van színházra, közönségre, tapsra — az utolsó leheletig... László Zsuzsa „Engedjék meg, hogy szeressük őket!” (2.) Gyönyörű lánnyal táncolt Mielőtt a Komi Köztársaságba indulunk, átszállunk a TU- 134-es különgépre (ha minden igaz, Jelcin elnök saját repülője), amellyel Oroszországban több ezer kilométert megteszünk. A pilóta magas, szőke, bajuszos, örökké mosolygó fiatalember. Vele szádunk hat-hét ezer méter magasságba. A komi főváros, Sziktivkár felé közeledve eláll a lélegzetünk. Talán sehol nem láttuk a felhőknek olyan szép rajzolatát, színbeli gazdagságát, mint ezen a vidéken — komiföldön. Sziktivkár, a fehér éjszakák városa Európa legkeletibb vidékén fekszik a Komi Köztársaság. Területe jóval nagyobb, mint Magyarországé, 415 ezer négyzetkilométer. Lakosainak száma 1,25 millió. Az őshonos komik aránya 23 százalék, az orosz nemze- tiségűeké 58. Az első fogadtatás mindenkinek újdonság; nemzeti viseletbe öltözött lányok sóval, kenyérrel fogadják a vendégeket. A szőnyegek alatt frissen leterített aszfalt. A békés, nyugodt emberek városáról sokat megtudunk egy rögtönzött városnézésen, ám amit mindenki csodálva tapasztalt: a fehér éjszaka. Igen, északabbra vagyunk Szentpétervárnál, és az év leghosszabb napját is itt töltjük, ahol éjjel nem nyugszik le a nap. Június 22-e egyébként is fontos az oroszok életében: ezen a napon emlékeznek meg a Szovjetunió megtámadásáról... Göncz Árpád a koszorúzás után lehajtott fővel tiszteleg a sok ezer kőbe faragott név előtt — Sziktivkár főterén. Még egy éneket! Az első igazi vidéki út Ib falucskába vezet. Igazából a település ismeretlen marad a vendégek előtt, mert a különös fogadtatás miatt a falu templománál tovább ezúttal nem jut emberfia. A falu apraja-nagyja a templom körül serénykedik. Gyönyörű lányok nemzetiségi dalokat énekelnek, a férfiak muzsikálnak, táncolnak. A bejáratnál hatalmas asztalon mindenféle finomság, étel, ital. Ide kísérik Göncz Árpádot, és a helyi elöljáróság átad egy tálca ajándékot. A jókedvnek nincs határa; a kórus fáradhatatlanul énekel, államfőnk pedig tapsol, dalol, és buzdítja a lányokat: — Még, még! Még egy éneket... Mit tehet ilyenkor a krónikás? Féligmeddig a zsebébe csúsztatja riportermagnóját, hogy azért a hangulatot megörökíthesse, és persze „fogyasztja” szorgalmasan a filmet, hiszen ezek a pillanatok megismételhetetlenek az életben! Amilyen hangulatos a fogadtatás, olyan egyszerű, emberközeli a .falu kicsi temploma. Ünnepi percek kívül és belül. Isten házában errefelé még soha nem járt idegen. Nem könnyű a búcsúzás. Göncz Árpád számára bizonyosan nem. A lányok egyszer csak elragadják őt, körbe-körbe táncolják, pörög- nek-forognak vele a füvön... Ez még a biztonsági embereknek is „kemény dió”! Gyerekek között Gyerekek sereglenek egy kupacba — kacagnak, sikoltoznak, és nem maradhatnak ki a képből. A magyar vendég egy fotó erejéig összegyűjti, átkarolja őket, mint tyúkanyó a csibéit... Gyerekektől búcsúzik, és apróságok fogadják a magyarokat — megható bájjal — egy hatalmas erdő közepére telepített szálláson. A köztársaság árva gyerkei élik itt mindennapjaikat. A sok száz csemete tágra nyílt szemmel csodálja a rengeteg szép, nagy autót meg a buszokat, és azt a kedves, fehér hajú, bajuszú bácsit, aki sorban megsimogatja egészséges, hamvas arcocskájukat, és a barátság hamisítatlan jeleként közéjük ül, miközben a nagyobbak fúvószenekara frissítő dallamokat játszik. Siheder fiú mutatja be birodalmát, azt a farmot, ahol saját maga nevel tehenet, borját, kecskét, birkát. És hát, mi tagadás, a messziről jött vendég látogatása áldással is járt: itt is aszfaltoztak, festettek, meszeltek... Kiadós ebéd után sétálunk visszafelé. Göncz Árpád így szól a gondozónőkhöz: — Remélem, nem mondták meg, hogy ki vagyok. Úgy látom, nem riadtak meg, természetesen viselkednek. Tudják, mi akkor érezzük magunkat itthon, ha ők is itthon érzik magukat. A változó égbolt A válaszban ott bujkál a köszönet, az, hogy az elnök elhozott ide, a világ végére egy kis Magyarországot. Göncz Árpád erre így felel: — No, én is magammal viszek valamit, méghozzá az égboltot. Olyan gyönyörű, a felhők szinte tízpercenként változnak, mindig más képet mutatva. Nem lehet betelni vele... (Folytatjuk) László Erzsébet Nemzetközi kerámiastúdió Nyílt napot rendeztek tegnap a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban. Az érdeklődők — köztük az intézmény munkáját támogató szponzorok — a stúdió tevékenységével ismerkedtek. Az idén július 12. és augusztus 16. között, tizennégy művész — köztük amerikai, ausztráliai, spanyol és japán alkotó — dolgozik a kecskeméti stúdióban az intézmény ösztöndíjasaként és vendégeként. Nyári egyetem Veszprémben Vissza kell állítani a köz- igazgatás hajdani tekintélyét. E gondolat jegyében nyitotta meg Baka András az Államigazgatási Főiskola főigazgatója a X. Közigazgatási Nyári Egyetemet Veszprémben. A tanácskozáson, melyet a TIT Veszprém Megyei Egyesülete szervezett, mintegy hetven közigazgatási szakember vesz részt. A veszprémi nyári egyetemen elméleti és gyakorlati szakemberek adtak számot tapasztalataikról. A mai záró ülésen Boross Péter belügyminiszter változó közigazgatásunkról tart előadást. Ki mit tud? mérleg Az országos válogató 560 produkciójából választotta ki a zsűri azt a százharminckettőt, amelyik nyolc adásban, ezekben a hetekben a tévénézők elé került. Ezekből válogat a zsűri — és természetesen adásonként egy szereplőt, produkciót a tévénéző — a három elődöntőre, majd a döntőre. Az évtizedek óta megszokott és megkedvelt kategóriák voltak többségben, a néptánc, a hangszeres zene, a modern tánc. A legkevesebben az egyéb kategóriában jeleskedtek. Apró csodák tárháza Minden magyar bélyeg első kiadása és összes változata mellett a világ csaknem valamennyi bélyegét őrzi a budapesti Bélyegmúzeum, amely 45 éve nyitotta meg ismét kapuját. Az Egyetemes Postaegyesület (UPU) — amely 1874-ben alakult — ajánlása nyomán küldik meg a tagállamok egymásnak bélyegeiket, kiadványaikat. Ezek a csereküldemények, illetőleg a vásárlások és ajándékok alapozták meg a múzeum anyagát, amely 1930-ban jött létre. A Hársfa utcai múzeum világszerte jól ismert a filatelisták előtt, mert kizárólag a bélyegek otthona. Az intézmény hatszáz négyzetméteres klí- matizált termében a három- százezer művészi kivitelű bélyeget, légmentesített fémtárlókban őriztetik. Schwarzenegger dollármilliárdjai Schwarzenegger minden szava aranyat ér! Pontosabban sok ezer dollárt. A Termi- nátor II. forgatásáért — amelyben hétszáz szót mondott — 15 milliárd dollárt kapott. Ami azt jelenti, hogy egy röpke „Viszontlátásra, Baby!” búcsúzásért 85 ezer 716 dollárjár, s ha csupán annyit harsog: „Menj!” — azért 21 ezer 429 dollárt kap. Ezek után nagyon valószínű, hogy az ösz- szetett mondatokat kifejezetten szereti az izmos sztárl 1 < A hölgyválaszban először az elnök „kelt el”...
