Somogyi Hírlap, 1993. július (4. évfolyam, 151-176. szám)
1993-07-03 / 153. szám
22 SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 1993. július 3., szombat JAMBRICH LIZA MŰHELYÉBEN Kaposvári infernó Már az ódon épület is sugároz valami nem mindennapit. A magas, felújításra váró ház ablakai elől ellopják a fényt a lombok; a szobákban félhomály dereng. Misztikus, sejtelmekkel teli miliőben él Jambrich Liza kaposvári keramikusművész, akinek alkotásaival Kőszegen, Szombathelyen s a közelmúltban a Kisfaludi Utcai Általános Iskolában találkozhattunk. Egy baranyai tanyán látta meg a napvilágot, s ötéves alig múlt, amikor a svábok lakta Szentlászlóra költözött családjával. A kislány gyúrta a sarat, a tésztából figurákat formált. Keze nyomán apró állatok, emberfejek születtek. Megmagyarázhatatlan késztetést érzett a formázáshoz, a rajzhoz. Diákkora kedves pasztellképeit, festményeit megőrizte; a nappali falát több tucatnyi alkotása díszíti. — Egyszer csak fontossá vált, hogy magam alakítsam az anyagot — mondja. — Mára pedig már olyan ez a munka, mint a kenyér és a víz, mint narkósnak a fű. Hogy jutott el a samottfigu- rákig az ügyes kezű lány? A szigetvári gimnáziumból a pécsi Zsolnai-gyárba került, s porcelánokat festett. Neki — mint mondja — túl egyszerű a lelke, nem tudta elfogadni a túlzsúfolt, agyondíszített motívumokat. Felkereste a környék fazekasműhelyeit, hogy tanulja a szakmát. Bakócán Sáfrány Géza mellett korongozott, s parasztedényeket gyártott. Kaposvárra Tamás László fazekasmester hívta, s évekig habánnal foglalkozott. A Fazekas Háziipari Szövetkezetben sem talált igazán magára. Megismerkedett Simó Ágostonnal, egyik neves keramikusunkkal, akinek mindig ad a véleményére. Úgy véli: a tőle tanultak felérnek egy főiskolával. Műhelyében égetésre váró munkák. Noé bárkáját, öreg alkimistát formázott meg, utcazenészek, csőlakók szánalomra méltó arccal néznek ránk, aztán megelevenedik a kaposvári aluljáró is felirataival. Odébb a pokol bejárata. A sötét alakok háttal álnak a kapunak, s bebocsátásra várnak. Fölöttük az ördög kényelmesen elnyúlva kajánul vigyorog. Másutt nyelvét öltögeti. Nyomasztó hangulat, igazi infernói világ. Olyan ez a munka, mint narkósnak a fű Fotó: Kovács Tibor — A feszültségeim, szorongásaim az agyagban mutatkoznak meg. En is létbizonytalanságban élek, mint a többiek. A sorban állás éppúgy jellemző egy munkaerőközvetítő irodára — mondja magyarázatképpen. — Vagy kukkantson be egy-egy bérházba, s nézze meg, mi kerül az asztalra hónap végén — tanácsolja, s egyik új munkájára mutat. Az asztal körül négy éhes lurkó várja az ételt, a sarokban kétségbeesett asszony borul férje nyakába. A tányérok üresek... — Nap nap után megélem a szegénységet én is, hiszen nem használhatom azokat az alapanyagokat, mázakat, festékeket, amelyeket szeretném. Már-már kőbaltával készítem a kerámiát — fakad ki, majd egy ideiglenes raktárba kalauzol. — Nézze, ezek a virágcserepek, ezek a manócskák, nyu- lak jelentik ma a kenyeremet. Egyik barátnőm vállalta, hogy piacot szerez nekik. Amíg nem jutok nagyobb összeghez, fejleszteni sem tudok. Pedig any- nyi elképzelésem van! Betlehemet szeretnék, ahol a háromkirályok helyett három ördög jelenne meg. — Ez kissé profánul hangzik! — Miért volna az? A jó mellett mindig ott van a rossz, és félő, hogy az győzedelmeskedik, ha nem figyelünk kellőképpen — vág vissza. Amikor arról faggatózom, miért éppen ebben a világban érzi jól magát, így felel: Az emberek hétköznapjait átitatja a családi dráma, a feszültség és a magány is. Hogy én ezt mértéktartóan, s esztétikusán megfogalmazhatom kerámiáimban, mindennél nagyobb örömöt jelent. — Nem adna az nagyobb boldogságot, ha az életet az optimistább oldaláról közelítené meg? — Ehhez nem nekem, hanem a világnak kellene megváltoznia! Ki kell lépni az utcára, el kell menni az aluljáróba, s mindjárt szembesülhetünk a mindennapi léttel. De lehet, hogy amire megöregszem, majd készíthetek egy csodaszép mennyországot is. Lőrincz Sándor A gyergyói poéta Amikor Bajna György ránk kopogtatott a Somogyi Hírlap szerkesztőségében, a Hargita Népe gyergyószentmiklósi munkatársaként, ízes-csendes szavával, tágra nyílt szeme mohó érdeklődésével, a vendégségbe hívott idegen tartózkodásával — mintha valami eredeti hargitai hűvös fuvallat érkezett volna vele. Szerénységével, derűjével, tapasztalni-vágyásával. Aztán gyorsan oldódott: befészkelte magát a Csokonai fogadóba, megízlelte Jang főztjét is az Ady utcai pizzéri- ában, töviről-hegyire végigtanulmányozta és végigdisku- rálta a szennai falumúzeumot és végigjárta a nagyatádi menekülttábort is. Akkor lepődtünk meg, amikor mindezek pár órás lenyomataként egy-egy élményverset tett az asztalra. No nem hivalkodóan, hanem szerényen, odacsúsztatva inkább. A literatúrában egyáltalán nem szokatlan az alkalmi versek „keletkezése” — engem inkább az lepett meg, hogy az alkalmiság röpke élményében is egészen jó versek kovácsoltattak. Sok derűvel, életörömmel, máshol megrázó együttérzéssel, a közös sors megélésével, no meg a jó étek iránti vonzalommal, a gyengébb nemet övező erős tisztelettel, frissen fogant barátságok könnyű párájában. Aztán hazautazott Bajna György. Most pedig karcsú versesfüzetet hozott a posta — első kötetét Hófoltok címmel, amely a gyergyószentmiklósi Mark-House Kft kiadó jóvoltából jelent meg, s készült az In- fopress Rt-nél Székelyudvarhelyen. No lám — gondoltam, most jött a valódi „névjegy” Bajna Györgytől —, kézbe fogva az akár együltő helyben is végigolvasható vékony kötetet. Amelyben azonban — ha jól számoltam — elfért azért hatvanhat vers. Hatvanhat gyergyói fogantatású költemény, amelyet a lokális kötődés — olvashatóan — nem béklyóz, hanem röptét. Amelyben a családi és önsors kerete nem záróvonalakat jelöl ki, hanem kifutópályát inkább, amelyet a mindennapok fogságában is a kitörés vágya hat át. Nagyon tetszik, hogy nem pózol magára semmiféle stílust vagy felfogást, tud és mer szelíd vi- lágú expresszionizmusba váltani, kellő bölcsességgel tömöríti epigrammáit, máshol meg vidám és magabiztos kézzel ereszti szabadjára a gondolat paripáit, hadd nyar- galásszanak tág tereken. Látszik: az első kötetbe mindenből akart adni, magát mindenünnen megmutatni, hiszen önállóan bemutatkozni ily módon nem kis dolog. Úgy vélem sikerült is. Sikerült azáltal is, hogy különböző mondandójú és hangoltságú versei mögött felsejlik egy meghatározó alapélmény, ha az egyáltalán élménynek nevezhető. S ez a szorongás. Szorongás önmagáért és mindnyájunkért, nem kufárkodva a divatos életérzéssel, hanem kivajúdva, magányos verítékezésben megszenvedve inkább. Most már így ismerjük Bajna Györgyöt: derűs és aggódó arcát eggyé vetítve; első kötetének tisztelettel örülve, újabb jelentkezése reményével. Tröszt Tibor Bajna György versei Egyszer ment el Rezesbanda csattogott az állomáson könnyes dalokat. Dédapám zöld ládát vitt utána szekéren. Fölmentett hazafiak szavaltak a peron derékig érő sártengerében. Tavasszal gólyák vittek hírt neki, ősszel gólyák hoztak hírt felőle: — egy kortynyi vizet kért és a kenyeréért kapott dohányt már más szívhatta... Nagyapám egyszer ment el innen. Szakállából soha nem bontogathattam < meséket. Táltosait elvitte a tífusz, ott Galícia valamelyik suttogó nyírerdőjében, egy latyakos estén, amikor megért egy kortynyi poshadt víz egy életet s egy marok soha-el-nem-szívhatott katonadohány egy olyan nagy kenyeret, amekkorát holtunkig majszolhatnánk. Félelmeim 1. Az álmaim galambok fényt tűztek tollaikba csak ki ne tömjék őket is elsietett parancsra 2. Az éjszakától lőszerraktár fényei védenek e féleleműző biztonságtól nappal is reszketek Úgy alszom el Ma úgy alszom el, mint egy gyermek, nagy játszóterekre röpít álmom. A zivatar is megreked valahol egy szépen fésült, virágos kaszálón. Pöttyös labdával álmodom felrúgom a nyugodt égig, s papírcsákósan vágtatok csatatereimen végig. Egyszerűen csak kilépek e rámparancsolt maskarából, a régi kislánnyal játszom majd, ki cica lesz ismét és nyivákol. Néki is jó lesz, nem riasztja rosszul alvó csemetéje, szappanbuborékot fúvunk jó sokat a Nap kezére. Ma úgy alszom el, mint egy gyermek, elfeledve minden gondom. Csak anyám nem lehet mellettem, hogy altasson és mesét mondjon. Kasza, embör N agyon lázították a port a Ká- csa utcában a gyerekek: a méta nevű játékban, amelynek legközelebbi rokonai a baseball és a krikett, bizony sokat kellett futni. De hiszen mi volt ez a porfelhő a tengődi esőhöz képest, mely néven a táltos széllel érkezett homokvihart, illetve azok, akiknek esztendőnként részük volt benne. Mint ennek a három alaknak is ni, akik nagyon célirányosan lépkednek a porlódi utcán, melyet a várost elnyelő árvíz előtt titokzatos módon még Liba utcának hívtak volt. — Messze-é kenyér nélkül? A kérdés egy napsugárdíszes ház előtti pádról érkezett, egy deres harcsabajusz alól. — Csak ide, Becsey uramhoz kaszáé' — felelte az egyik tengődi ember, akinek szalma volt tűzve a kalapja mellé. Meg is álltak mindjárt a következő háznál, ahol egy esőverte, napszítta kasza hirdette a vasárus dicsőségét. — Nézhetem a métát? — kérdezte a gyerek, aki nagyon formázott az alacsonyabbik férfihoz. — Nézhedd — hangzott a felelet. — Szívem szerint ezt a kaszát vön- ném mög — mondta a fiatalabb férfi. A szalmaszálak megrendültek a kalapján. Csak olyat tösznek ki, ami jó. — Félig mán mögötte a rézsda — legyintett a másik, és belépett az ajtón. A szalmás kalapú követte: nem azért hívta ide kaszaválasztónak Tóth Jánost, mert annyira biztos lett volna dolgában. A takácsmester, aki mindinkább aratógazdai keresményéből és tekintélyéből élt, megvárta, míg előkerül a vasboltos, aki ugyan nem hallott még harangozni egy Mikszáth nevű, modernista íróról, de annál jobban üsmérte Tóth uramat. — Kaszát gyüttünk nézni — mondta köszönésképpen Tóth János. Ami azt jelentette: de nem biztos, hogy vészünk is! — Hát nézzenek csak körül kendtök — mondta a kereskedő, és visszament a raktárba. Nem az ő idegeinek való volt, ami ezután következett. A fiatalabbik férfi olyan gondolom- formán kiválasztott egyet a mezők kardjainak rengetegéből, a szájához emelte, és rákiáltott. — Hukk! De bizony a kaszapenge nem szólt vissza. Már nyúlt is a következőért. Letört a kalapja mellé tűzött szalmából egy gyufaszálnyit, megnyálazta, keresztben a kasza ormára tette — szépen hosz- szára fordult, mint a parancsolat. — János bátyám, ezt nézze mög! — mondta bizakodóan. Tóth János elővett a zsebéből egy krajcárt, lapjával végighúzta a kasza élén — az érme többször is megszaladt. Mindenesetre nem ragadt. — Ennél még éggy sarló is jobb, Mátyás — adta ki a verdiktet. Némi kedveskedés is volt e szóban, mert a kaszavásárlót eredetileg Mihálynak keresztelték. Belügyminiszteri engedéllyel változtatta meg a nevét Hugyozó Mihályról Hugyozó Mátyásra. Más baj nem volt véle. — Én azért bízok hozzá — erős- ködött a Mihályból lett Mátyás —, de nem tudom möghatározni magamat, mögvögyem-é vagy sé. — Ezért vagyok én itt — gondolta Tóth János. — Mög azér1 mer' a ken- dörvászon rőtjiér' mán két kiló rozsot sé adnak — mondta benne egy másik hang. Lekapta a kalapját, a pengét lapjával a fejére tette, és szó nélkül meghúzta a két végénél. A kasza elgörbült. — Válasszon kend, János bátya! Hugyozó Mihály belenyugodott sorsába. Pedig hasonlatos volt ez ahhoz, mintha feleséget választana neki az aratógazda. Tóth János méltósággal nyomta a fejébe a kalapot. Hosszasan szemrevételezte a pengeerdőt. A szeme megállapodott egy fehéren csillogó kaszán, amely egy árnyalatnyival világosabb volt a többinél. Kézbe fogta, óvatosan végighúzta az ujjait az élén meg a fokán. Az arca nem árult el érzelmeket. Váratlanul rácsapott vele egy üllőre, és földobta a levegőbe. A penge tiszta, magas hangon zengett, mint az elsőáldozó lányok kórusa a templomban. Tóth János lehajolt érte az olajos, fűrészporral beszórt padlóra. — Ez lössz a' — mondta. Erre a szóra a boltos is előkerült. — Hogy adi? - kérdezte Tóth János. — Ahogy tavaly. A vaskereskedő ezzel útját állta minden alkudozásnak. Mit volt mit tenni, fizetni kellett. — Mán tavaly is nagyon főcsapta az árát ez a vasáros — mondta oda- künn az aratógazda az újkaszásnak. — Mintha még picillötte is vóna érte a pénzt! — Hugyozó Mihály Mátyás az örvénél fogta a vállának támasztott pengét, akár egy kardot. — De ewe' e' vághatnád a csontját is — mondta a kaszaválasztó. Odaértek a métázókhoz. — A régibül fűrészt csinyálok — mondta a megszépült nevű. — Palkó! A gyerek az első szóra hozzájuk futott. Nem kérdezett semmit, akinek volt szeme, láthatta a kaszát, meg a tulajdonos büszke arcát. — Akarsz-é vasáros lönni, Palkó? — kérdezte Hugyozó Mihály, illetve Mátyás. — Akar a ménkű — mondta a fiú óvatosan. De magában egy nótát dúdolt imigyen: Én mán többet nem kapálok, bóto- sinasnak állok... — Hát hunn lössz az áldomás, Mátyás — kérdezte az apja. — Mög né bántódjék kend érte, de odahaza a Masa szülém bormérésibe. Nagyon möglelkölt a feleségöm, hogy még napszállat előtt otthon lö- gyek! Tóth János megvetően hallgatott. Amikor elindultak, Palkó közbekoty- tyintotta: — És mi vóna, ha ez a kasza mégsé vágna majd röndösen? Az apja kész volt a felelettel: — Ha nem úgy vág, ahogy köll, akkor vagy a kasza, vagy a kű, vagy az embör, vagy a fű az oka. Hogy kétség ne maradjon, az embör szóra tette a hangsúlyt. Temesi Ferenc
