Somogyi Hírlap, 1993. július (4. évfolyam, 151-176. szám)

1993-07-10 / 159. szám

22

SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA

1993. július 10., szombat

MOLNOS LAJOS

Leszek hát ismét irigyelt fickó!-m -w-émi töprengés után /úgy döntöttem a mi- / \l nap, Pestről hazai. Y térvén kincses Kolozsvárba, hogy újfent a szerencse kiskedvencévé leszek. Olyan „tiszta szívből s igazán” irigyelt fickóvá, aminővel nem minden utcasarkon fut össze az ember, eltérően azon sajnálatra (ismét) méltóvá lett „szerencsétlenektől”, kikkel e kies jelen is úgy telistelve, mint fűszállal a rét. Nos, eme egyhangú réten leszek ismét a virág. Nem olyan nagy dolog ez, ha az ember tudja, hogyan kell „csinálni”. Bevallom, én tiszta véletlenül és önhibámon kívül jöttem rá eme „fortélyra”, midőn azt vettem észre, hogy egyik percről a másikra „sze- rencsefi” lettem, „irigyelt fickó” — egy meggondolatlan kijelentésemnek betudhatóan.

A nyolcvanas évek végetá- ján jártunk, s szűgyig benne Románia „dicsőséges aranykorában” — midőn már csak az elvtársak nevetgéltek, de- rüldöztek, hangoskodtak, él- vezkedték a számukra fené- kigtejföl-életet. Mi, népség, katonaság csak végtelen sorokat álltunk húsz deka felvágottért, fáztunk, mosdatlankodtunk, vakoskodtunk, féltünk, gyanakodtunk, idegeskedtünk, re- ménytelenkedtünk. Suttogva beszéltünk, mindegyre körbe- pillantgatva még az utcán is; aztán már csak gondolatban, mert „nem lehet tudni, ki mivé változott tegnap óta; ne szólj szám, hátha nem lesz abból semmi baj...” „Hogy vagy?” — kérdeztem a régi ismerőst, ha találkoztunk — titkon azt remélvén, sokkal rosszabbul van, mint én. Nem, egyáltalán nem valamiféle perverz elvetemültség, kárörvendezni-aka- rás szökkentette szárba e torz reményt bennem, hanem valamiféle „bizonyosságot” akartam nyerni affelől, hogy lám, van akinek még az enyémnél is cudarabb a sorsa, s mégis bírja, kibírja, nem dilizett be —

tehát ne nyavalyogjak, ne idegbajoskodjak én sem, akinek, ugyebár, „mégiscsak tűr- hetőbben megy”. Nem csoda tehát, ha ilyen „környülállás- ban” menten gyanússá vált a szemünkben, ha valaki közülünk egyszer csak elkezdett derűsködni, nevetgélni, ma- gabiztoskodni. „Szóval, már ez is...” — könyveltük el rezig- náltan „a tényt” — s nem egy esetben valóban a tényt.

j os, ekkor történt meg /vélem az ominózus / \I eset; jelesül az, hogy L ▼ egyik régi, megbízható ismerősöm komor „Hogy vagy?” kérdésére — magam sem tudom, minő kisördögnek engedelmeskedve — azt találtam (merészeltem, felelőtlen- kedtem, átalottam) válaszolni, hogy „Jól. Most már nagyon jól”. (És persze, derűsen, gondtalanul mosolyogtam is.) „Az nem lehet! Ez teljességgel kizárt!” — mondotta megdöbbenve a régi kedves ismerős, tetőtől talpig végigfürkészve. „Vagy hülye vagy, vagy pedig engem tartasz hülyének” — tette aztán hozzá feddőn, de mintegy reménykedőn, s máris megbocsájtván a rossz viccet, amellyel szinte „megetettem”. Márpedig úgy van, ahogy mondom — így én. — Jól érzem magam. Vagy tán nekem nincs jogom hozzá?” Az igazság az volt, hogy akkor pillanatnyilag tényleg kiválóan éreztem magam. Több okból is; úgymint: szép, derűs ősz volt; fizetésnap volt; mindösz- sze három órányi sorállással sikerült „beszereznem” nemcsak egy teljes fél kiló szalámit, s egy teljes fél kiló szójás párizsit, de még két zacskó fagyasztott (azaz akkor már mélán olvadozó-levedző) csir- kelábat-nyakat is; és főleg s ráadásul: épp „fegyvernyugvásban” volt a gyomorfekélyem is. Ennyi „pozitív tényező” egy bejátszása után, hogy is ne éreztem volna jól magam! „És, ugyan bizony,

mitől vagy olyan jól?!” — zúdult máris rám a régi kedves és megbízható ismerős gúnynyal, váddal, gyanakvással vegyes kérdésnek álcázott számonkérése. S akkor újra a kisördög: „Örököltem” — közöltem tárgyilagosan. Majd szomorkásán: „Tudod, nagyanyám... legyen könnyű neki...

— Aztán, némi csalódással:

— Nem nagy az összeg, mindössze két-háromezer... Igaz, ott még a ház, elég takaros, és a bennvaló, meg egyéb apróságok...” Végül és bizalmasan: „De azért nem muszáj világgá kürtölni, mert tudod, hogy milyenek ezek...” „Persze, természetesen, hogy nem...” — emígy a kedves ismerős, valahová a távolba nézvén, majd tiszta szívből és gyermeki őszinteséggel szakadt ki belőle a már-már láthatóan „mélysárga” só- hajtva-irigylő mondat: „Akkor nektek nem lesz gond a disznóvágás...” „Hát az most már nem!” — szólám magabiztosan, aztán délcegen, s keményen jobbra el...-y-em ragozom. A lé/ nyeg az, hogy olyan / \l jól esett irigyeltnek X ▼ lenni (mégha csak egy disznóvágás erejéig is), hogy kérdezetlenül is fű- nek-fának eldicsekedtem az „örökségemmel”. Odáig fajultam a végén, hogy már magam is kezdtem hinni ebben a kitalált örökségben, s főleg a karácsonyi disznóban, és egyre inkább valódi örökösként kezdtem viselkedni... Szép, hangulatos, élvezetes játék volt, de aztán unalmas lett ez is, mint minden olyan játék, amelyet sokáig és egymagában játszik az ember. Disznóölés idejére így hát ismét azzá lettem, aki valójában mindvégig voltam.

Nos, eme derűs fickósko- dásom óta eltelt néhány esztendő. Fordult egyet erre mifelénk is a világ: úgy a fejetete- jére állt, hogy ember legyen,

akinek sikerül majd talpra állítania. Ennyire futotta csak e honi „dicső forradalomból”: háziszőttes, sajátos „demokráciára”; balkánian eredeti, piacgazdaságot játszó butikgazdálkodásra — s mindezen politikai-gazdasági-társadalmi zűrzavarban, kaotikus állapotban jókora fajgyűlöletre, xenofóbiára, antiszemitizmusra, „újtípusú”, fasisztoid kommunizmusra. Mi, itt élő nemzeti kisebbségek ismét azt tapasztaljuk: a szivárvá- nyos pánromán álomban és államban másodrendűvé igyekeznek degradálni minket. (Főleg, ha a munkahelyi leépítésekről van szó!) így lettünk az „egypúpú” román nemzetiségű állampolgárhoz viszonyítva mi ismét „kétpúpúak”.

Nos, ilyen körülményekben döntöttem úgy, hogy ismét irigyelt leszek, a „szerencse fia”; vagyis előveszem ama régi jádzó kedvemet. A különbség csak annyi lesz ama múltbeli s e mostani megjátszásom közt, hogy most teszem mindezt előre megfontolt szándékkal, tudatosan, és nem itthon, hanem mondjuk: otthon, vagyis „Magyarban”. Oka-magyará- zata eme elhatározásnak most sem a jádzó kedv, nyilván, hanem egyfajta kényszerűség, s egyfajta gőg, reflex. Jelesül az a tény, hogy nem akarok többé sorsüldözött és szegény, csóró erdélyi magyar lenni — Magyarországon pláne nem! Egyszerűen „csak” magyar akarok lenni, egy a sok közül. Egy idő óta ez nem nagyon sikerül. Az történik ugyanis, hogy ha az emberről kiderül, erdélyi, romániai — máris mintha megfagyna körülötte a levegő. Lehet, valamiféle beteges túlérzékenységemről van szó, s nincs így. Miként esetleg azt is csak én érzem, • képzelődöm, hogy gyanakodva, már-már félve tekintenek rám, amely rámte- kintésből szó nélkül is kihallom a kérdést: „Hát ez is mit

akar?!... Hát ezek már sohasem fogynak el; nem tudnak otthon megülni?!...” Na igen, értem én az okát-magyaráza- tát ennek is: egy idő óta nagyon is elszaporodtunk mi, sorsüldözött romániai magyarok, főleg Magyarországon. Kezdve a kéregető „sorsüldözöttől” az áttelepültig, az alkalmi munkát vállalóig, befejezve a gátlástalan tarhálókkal, agresszív kunyerálókkal. Különbséget kevesen tesznek köztük, miként egy idő óta a nagytöbbségnek már teljesen mindegy, hogy ki milyen céllal kér ezt vagy amazt. Túl sokan kérünk, túl sokszor. Érthető tehát, ha — pestiesen szólva — tele van velünk már a hócipő is.

n

V-/ t

tálok a hócipőben lenni, akaratomon kívül is. Ezért is döntöttem úgy, hogy ismét a szerencse fia leszek, hadd irigyeljenek; s ha nem is irigyelnek, legalább ne irtózzanak tőlem, és ne felhőzze gond a barátok, rokonok, ismerősök arcát, ha véletlen-váratlanul betoppanok egy-két félórára. Két változatot is kidolgoztam e megjátszásra. Az ismerősöknek, barátoknak ismét örökösként fogom prezentálni magam (nincs honnan ismerjék terebélyes családomat, így üzletemberként „ütöm be magam”, akinek épp csak öt perce van, legfennebb egy kávéra futja; máris rohan...

■ y lismerem készséggel, f j 'hogy „olcsó játék ez t ’ hülye gyerekeknek” — K -J de, bizony isten, bőséggel elég már nekem az is, ha itthon, Romániában újra az vagyok, aki voltam hosszú évtizedeken át: idegesítően gyanús és zavaró fölösleg! S különben is, mint már mondám: utálom a hócipőben. Tudom, ez finnyásság, de mit csináljak, ha már magam is csak egy ilyen „dölyfös, Ázsiából kibogarászott, kutyafejű vadbarom” vagyok még mindig!...

Utassy József:

Szamárcsillag

A malom udvarában, a malom udvarában öt szamár csillagban áll, öt szamár csillagban áll.

Az orrok összeérnek, az orrok összeérnek, szimatolják a levegőt, a rekkenő hőséget.

Oldalukról patakzik, ragyog a verejték rám, bánják is ők, felőlük földbe nyomhat a létrám,

amit a rokonoktól cipelek haza nyögve, ám előttük megállók hosszan gyönyörködve.

Ekkor a szamárcsődör, ekkor a szamárcsődör beleordít a csöndbe, beleordít a csöndbe.

Messze pattog egy ostor, messze pattog egy ostor, megérkezik hatalmasan az öt csacsi gazdája.

És közibük cserdít, nincs benne tapintat: széjjel is ugrik öt felé a szürke szamárcsillag.

a szürke szamárcsillag.

Herceg Árpád:

Jégkorszaki nyár

Végül magam maradtam ki bízik ekkora hadban

levált rólam az Isten és most már isten sincsen

célgömbök kések várnak hát mivé lettek az álmok

magam ellen fordul szavam is úgy csikordul

menedzsernek hívják a KOR régi-új lovagját

de kit menedzsel az ének ha neki feszül az éjnek

dörög az ég a villám mielőtt csapna kacsint rám

cinkosok között élünk mindegy élünk vagy félünk

itt azt is magával rántja kinek csillagzó volt az álma

lehúzza magához a sár

sáros saras a jégkorszaki nyár

„Szig. Biz. ” „Boríték alatt kezelendő” (3.)

Tervezett hősi halottaink...

Sztálin a várható harmadik világháború győztes megvívásához erőteljes hadseregfejlesztést követelt az alárendeltségébe tartozó államoktól. A magyar pártvezetés — a hadseregfejlesztés ütemének többszöri módosításával — 1952 végére hozta létre azt a nagy létszámú tömeghadsereget, amely alkalmassá vált a szovjet érdekek képviseletére.

Hadgyakorlat valahol Magyarországon. A képen Veres Péter író és Kádár János

A magyar honvédség létszáma ekkor már elérte a 210 ezer főt, hadrendjébe pedig 3 lövész, 1 gépesített hadtest, összesen 13 lövész- és harckocsihadosztály tartozott. A tüzérséget 3 hadosztály és 5 dandár alkotta. A szárazföldi csapatok állományát — a fentieken kívül — 7 önálló ezred, 8 önálló zászlóalj és 6 egyéb (kiszolgáló) dandár növelte. A jionvédség állományába tartozott a légvédelem valamennyi alakulatával (7 hadosztály), valamint a légierő 5 hadosztály- lyal, 2 ezreddel.

A magyar hadszíntér

Az elkészített mozgósítási terv két új lövész- és egy gépesített hadtest felállításával számolt. A honvédség létszáma így elérte volna a 470 ezer főt. ügy számoltak, hogy háború esetén Magyarország — embertartalékai alapján — 3 hadsereget (30 hadosztályt) tud kiállítani. Összesen 850 ezer ember mozgósítható, végszükség esetén azonban 1

millió katonát számláló hadsereg is megszervezhető. Eközben a hadszíntér előkészítése is tartott, ennek keretében megépítettek 9 korszerű repülőteret, s helyreállították, illetve tovább építették a felvonulásnál számításba vett utakat, vasutakat, a Duna- és Ti- sza-hídakat.

A tömeghadsereg kiépítése, a nagyarányú létszámfejlesztés, a fegyverzet és a hadfelszerelés beszerzése, a katonai objektumok, bázisok kiépítése hatalmas összegeket emésztett fel. Ennek előteremtését csak a lakossági fogyasztás visszaszorításával, az élet- színvonal csökkentésével és egyéb gazdasági ágazatok fejlesztésének visszafogásával lehetett biztosítani. A védelmi kiadások teljes összeggel

1950- 1953 között 42 439 millió

forint volt. A „fejlesztést” pontosan jelzik a növekvő számoszlopok: 1950-ben 6333;

1951- ben 8399; 1952-ben 13 343; 1953-ban 14 364 milliárd forintot tett ki. A majd 43 milliárd forintos védelmi kiadásokra a nemzeti jövedelemből

1950-ben 13,9; 1951-ben 15,7;

1952-ben 25,5, míg 1953-ban 24,3 százalékot szakítottak ki.

Használhatatlan

repülőgépek

A hadsereg fejlesztésére fordított óriási összegek ellenére sem a struktúra, sem a fegyverzet és felszerelés nem volt alkalmas a tervezett katonai célok elérésére. A szárazföldi csapatokon belül például a lövész alakulatok részaránya volt a legnagyobb, a páncélos és tüzéralakulatpk rovására, míg a kor legmodernebb haderőnemének számító légierő a szárazföldi csapatokhoz képest alacsony létszámú volt. Ráadásul a Szovjetunióból kezdetben szállított repülőgépek, különösen a Jak-9 típusú vadászgépek zöme, a háború utáni helytelen tárolás következtében eleve használhatatlan volt. A később rendszerbe állított gépeknél pedig (MIG- 15; Jak-11; JAK-18; 11-10) az állandósult alkatrész hiány, valamint a technikai fogyatékosságok okoztak gondokat.

Az akadozó szovjet ellátások miatt a páncélos fegyvernem sem tölthette volna be megfelelően a tervezett hadműveleti feladatait, mivel a harckocsik száma alig tette ki a — korszerű szervezésűnek tartott —

szovjet követelmények 55 százalékát. Ami pedig a mozgékonyságot illeti: egy amerikai hadosztály 4000 gépjárművével szemben a néphadsereg összesen 8000 vontatóval, teher- és személygépkocsival rendelkezett. A gyalogsági fegyverek (puska, géppisztoly, golyószóró, géppuska) és a tábori lövegek (ágyúk, tarackok) feltöltöttsége 100 százalékos volt ugyan, de a lövészfegyvereknek mindössze egyhar- mada volt géppisztoly. A haderő gerincét képező lövészcsapatok állománya ugyanis az orosz hadseregben 1896-ban rendszeresített puskát („a dióverőt”) használta. Az egész hadseregfejlesztés leggyengébb pontja a nehézfegyverzet és gépjármű-ellátottság volt, és ez alapvetően érintette a teljes magyar hadsereg alkalmazhatóságát.

Halottak,

számolatlanul

Az előzőekben leírt tények alapján megkockáztatható, hogy a feltételezett harmadik világháborúban, a szemben álló erők légi fölényét, atomfegyver-ellátottságát, szárazföldi csapatainak mozgékonyságát, tűzerejét figyelembe véve a magyar veszteségek nagyon súlyosak lettek volna.

A VK Szervezési és Mozgósítási Csoportfőnökség által készített kimutatásból meg is tudhatjuk, hogy a 470 ezer fős mozgósított hadsereg egyéves háborús vesztesége 12 100 tiszt, 44 285 tiszthelyettes és 137 215 honvéd soha nem pótolható elvesztését jelentette volna. Vagyis a hadsereg 41 százaléka, majd, 200 ezer ember vált volna hősi halottá a

várt harmadik világháborúban! Magyarországnak azonban nemcsak a hadserege vérzett volna el ^Szovjetunió által vezetett kóalíciós háborúban, hanem mintegy 2,9 millió főnyi hadköteles korban levő, de mozgósításra figyelembe nem vett állomány is, a lakosság nagy részével együtt.

Dr. Okváth Imre hadtörténész